Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-13 / 3-4. szám
II onnan jön ez a csípős szél és hová tart? Honnan indul, mit akar az ember és hová jut el? Mi az, ami számára a születés és a végső megpihenés közt a legfontosabb, amiről elmondhatja: érdemes volt?! Ezen töröm a fejem, miközben az autóbusz Samorín (Somorja) felé visz. Emlékezetem tíz évnyi távolba tapogat viszsza; egy régi riportom alanya, Stifter Emília tisztítóüzemi munkásnő, a Szlovák Nemzeti Tanács akkori képviselőnőjének alakja bontakozik ki előttem a kopaszra tarolt csallóközi táj hátteréből, úgy, ahogy alckor láttam: egészségtől duzzadó, teltkarcsú asszony: szemének szelíd, kék tükre csak akkor fényesedett meg, amikor a családjáról és a feladatairól beszélt. Milyen lelkesedéssel szólt a felnövő nemzedék lehetőségeiről. Mennyire sajnálkozott, hogy kamaszodó fiát nem vonzza a könyv, a tanulás és milyen reményeket fűzött az akkor hatéves Emmi lányához? Vajon hogyan alakult az eltelt tíz év alatt a Stifter-család és főleg a gyerekek élete? A barátságos otthon semmit sem veszített varázsából, sőt, még vonzóbbá teszik a gazdag fantáziával, ügyességgel és türelemmel készített kézimunkák, kalocsai és más népi motívummal hímzett párnák, térítők. Bár ezzel a dolgok elébe vágok — el, kell árulnom, hogy mindez már nemcsak az édesanya munkája. A kislány, akiből a tíz év alatt tizenhat éves Emmi lett — bizonyára az anyatejjel szívta magába a népművészet szeretetét. — Egyformán szeretek kézimunkázni és olvasni. A tanulás és más kötelességek mellett fennmaradó kevés szabadidőmet e két szenvedélyem közt osztom meg. Emmi a somorjai gimnázium 3. osztályának diákja — érthető, hogy sok a tanulnivalója. A „más kötelességekéként megjelölt elfoglaltságról ő maga nem beszél bővebben, édesanyja azonban nyíltan szól: — Mint annak idején is vallottam: nagyon sokat vártam értelmesnek, tehetségesnek ígérkező lányomtól. Szívesen dolgoztunk a férjem is, én is, hogy a gyerekeknek mindent megadhassunk, hogy elérjék azt, ami elérhető. A fiúnk nem akarta befejezni a középiskotfeßcs FEJTÖRŐ lót — a kilencedik osztály után lakatosnak adtuk, kitanult. most huszonöt éves korában a bratislavai Mélyépítő Vállalatnál dolgozik.. Emmi szívé-vágya az volt, hogy óvónő legyen. Az óvónőképzőbe akart menni, de végül is tanárai biztatására a pályaválasztási megbeszélésen a nitrai (nyitrai) Pedagógiai Főiskola mellett döntött. — Minden szép és jó lett volna — mondja sóhajtva Stifterné —, ha nem jön közbe egy dolog: az én betegségem. Betegség — szomorú szó, elkeserítő egy negyvenegynéhány éves asszonynál, aki mindig tele volt tetterővel, tervekkel ... — Nagyon ártott nekem a tisztítóüzem mángorlójában végzett munka. Sokáig betegeskedtem, megjártam néhány kórházat. Azóta a háztartás gondjai nagyrészt a férjem és Emmike vállát nyomják. Ezért van a lányomnak kevesebb ideje, mint a vele egykorú többi diáklánynak. Emmi viszont nem úgy hat, mint aki túldolgozza magát. Az arca rózás, a szeme kéken ragyog, sötétszőke, vastag hajfonatai vidáman himbálódznak, amint a fejét rázza: — Nem olyan veszélyes a dolog — tiltakozik. — A háztartásunk nem nagy, még arra is marad időm, hogy hét évi zongoratanulás után most énekórákra járjak. Állítólag ió szopránhangom van — most népdalversenyre készülök. Öt évvel ezelőtt — amikor még nem tanultam énekelni, — helyi versenyünkön első, a járási versenyen negyedik lettem. Megmutatja a diplomát Vass Lajos írta alá. — A Pedagógiai Főiskolán a zene és a szlovák nyelv, vagy a zene és a történelem, esetleg a földrajz kombinációja vonz. Zene mindenképpen lesz benne! A zene, az éneklés egyúttal a hobbyja is Stifter Emminek. Hetedikes általános iskoláskora óta jár énekelni a hnb mellett működő Polgári Ügyeket Intéző Bizottság rendezvényeire. — Sokszor kérdezik, milyen jutalmat kapok ezért — mondja Emmi. Egyszerűen szeretek énekelni és a rendezvényeken ezt most már SZISZ — kötelezettségként is végzem. — Ha már a lányom a hnb-t emlegeti — mondja erre Stifterné — visszaemlékszem, hogy mikor a Nő 1956. évi egyik áprilisi számában megjelent a velem folytatott beszélgetés, a címe alapján azzal fogadott a hnb egyik dolgozója: „No mi van, te. „majd a lányom“ ? Azóta bebizonyosodott, hogy a lányom folytatja és elvégzi azt, amit tőle vártam, ami egész embert kíván. Azt is, amire egészségi állapotom miatt én már nem voltam képes L. GÄLY OLGA Fiatal szívvel... Az élet őszén mindenki megérdemli a pihenést, nyugalmat. Hát még az édesanyák, akik életüket családjukért, gyermekeikért, munkájukért áldozták! Hány édesanya van, aki nemcsak gyermekeit nevelte fel, hanem unokáit is. Kezük lassan megfárad, járásuk, mozgásuk elnehezül, de szívük sokáig fiatal marad, s mindig akad hely benne a következő unokának, dédazért végzi. Az elmúlt években több magányos beteget ápolt. Volt, aki törött lábbal hetekig ágyhoz kötve feküdt. Volt, aki öregségében tehetetlenül, magára maradva szomorkodott Antónia Nagyová mindig tudta, és megbeszélte a helyi Vöröskereszt vezetőivel, hol, kinek kell segítenie. Kinek van szüksége egy tányér meleg ételre, kinek kell orvosságot beadni, vagy unokának. Sok, nagyon sok ilyen édesanyát, nagymamát ismerünk. Ilyen Antónia Nagyová is. De őt nemcsak hozzátartozói szeretik falujában Ivánka kihez kell naponta benézni, kivel meleg, bíztató szót váltani önként teszi, emberségből, szeretetből. Optimizmusa, életbölcsessége, kedves szava oda pri Dunaji-n. A helyi nemzeti bizottság egykori alkalmazottja, a Vöröskereszt régi tagja ő. Ismeri a falu minden lakóját, s őt is ismeri mindenki. Szeretik, tisztelik. Csak egy ellensége van: a tétlenség. Ezt nem tűri. Ha akad szabad ideje unokái mellett, akkor mint önkéntes ápolónő segít a beteg, magányos embereken. Pénzt, fizetést sohasem kért munkájáért, hiszen nem is megnyugvást, örömet visz, ahol az emberi élét napjai már meg vannak számlálva. Másoktól tudtam meg, hogy nemrégiben minisztériumi kitüntetésben részesült önfeláldozó, önkéntes ápolói tevékenységéért. Megmutatta ugyan kitüntetését, de csendesen megjegyezte: Csak azt teszem, ami erőmből telik. Nem a kitüntetésért, hanem embertársi kötelességből Cs. A.
