Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-06-14 / 23-24. szám
LÁNG ÉVA Bús rabságom hírvivője szállj apámhoz, szállj anyámhoz, mondd el nékik, nem vétettem, éjjel-nappal hull a könnyem. Kecsua népköltészet Az amerikai kontinens őslakosságának kiirtása volt az első égbekiáltó és jóvátehetetlen csorba, ami az amerikai demokráciáról szőtt legendán esett, Időközben azonban olyan fájdalmas és életveszélyes sebbé mélyült, melyre a gyógyírt a hajdan civilizált, magas kultúrájú népek késői utódai — nemzeti létük pusztulása felett érzett végső kétségbeesésükben — az utóbbi évek folyamán a kormányzattal nyíltan szembeszálló politikai harc eszközeivel akarják megkeresni. Az észak-amerikai indiánok irgalmatlan és brutális kiirtását Arthur L. Kopita, amerikai drámaíró „Amerika első Vietnamjának" nevezte, s a múlt századot, amelynek évtizedeiben az egyenlőtlen küzdelem folyt, a „szégyen évszázadának". De nemcsak ő élt a vietnami hasonlattal. „Úgy lövöldöztek ránk, mint kóbor kutyákra — írta nemrég megjelent emlékirataiban Toka, a Vörös Róka, ma százesztendős indián törzsfőnök. — Mi már 80 évvel ezelőtt megéltük My-Lai-t, 1890 decemberében. Ennek az indián községnek Wounded Knee Creek volt a neve, s 300 lakosát mind egy szálig kiirtották . . .“ Milyen a mai indiánok helyzete, milyen a képviseletük a legfelsőbb kormányszervekben, hogyan gondoskodik róluk ma az állam? Elöljáróban nem érdektelen, ha idézzük az Egyesült Államok alkotmányának 1870-ben elfogadott függelékét: „Az Egyesült Államok polgárait nem szabad megfosztani szavazójoguktól, sem őket e jog gyakorlásában semmiképpen korlátozni .. . fajuk, bőrük színe vagy előzőleges rabszolga mivoltuk miatt." Ezzel a függelékkel akkor bővítették ki az alkotmányt, amikor a hosszas és véres harcok után megszületett a békekötés. A fehér és a rézbőrű testvérek békéjét egyezmény pecsételte meg, mely az összes megmaradt indián számára kijelölte a rezervációs amelyet ezután a magukénak mondhatnak — Észak-Dakota, Dél-Dakota és Wyoming állam területét. Ez az élettér az Egyesült Államok területének mindössze két százaléka, s az egész országnak ez a legsivárabb és a legterméketlenebb vidéke. Itt tengetik életüket má is a megmaradottak, a kisemmizettek, a megalázottak, anélkül, hogy a holnap jobb kilátással, legalább némi reménynyel kecsegtetne. Helyzetük főképpen azért kilátástalan, mert mint nemzetiségnek sehol sincs képviselőjük. Mert nézzük meg, milyen az amerikai Kongresszus nemzetiségi összetétele az 1972-es adatok szerint: a Képviselőhóznak 418 fehér, 12 néger és 2 más „színes" küldötte, a Szenátusnak 97 fehér, 1 néger és 2 más „színes" küldötte volt. S vajon e 4 más színes bőrű között van-e indián? Az Egyesült Államokban minden évben, november utolsó csütörtökén, megtartják a Hálaadás Napját. E nap ünnepségeiből azonban általában „kifelejtik" azt, hogy megköszönjék a mai indiánoknak, amit őseik tettek nemes önzetlenséggel az első fehér gyarmatosítók érdekében. Hiteles történelmi adat, hogy az 1620 decemberében Plymouthban kikötött 120 ember közül egy hónap múlva már csupán a kisebbik része volt életben. A többieket e néhány hét alatt elvitte a hideg, a fagy, az éhség és a betegségek. A többi is rövidesen elpusztult volna, ha az indiánok nem mentik meg őket. Telepükre az indiánok hordtak élelmet és gyógyfüvekböl készült orvosságokat. Az indiánok tanították meg ezt a néhány embert a kukorica és a bab termesztésére, megmutatták nekik a halakban bővelkedő folyókat és tavakat és arra is megtanították őket, hogy juthatnak a nyírfák kérgéből éltető és tápláló nedvhez. Am a sápadt arcú testvéreknek igen kurta volt az emlékezőtehetségük. A megmentettek utódai és az utánuk szüntelenül érkezők az erősebb jogán, fegyverrel raboltak földet, állatokat és csakhamar tűzzel vassal hozzáláttak, hogy „civilizálják a vadakat" Az indiánok összesen 371 egyezményt kötöttek a fehérekkel, amelyekből az utóbbiak egyetlen egyet sem tartottak be. Mit IÄTOTT ROBERT KENNEDY? A meggyilkolt szenátor tagja volt a Szenátus albizottságának, amely az in'Őián bennlakásos iskolák ügyével foglalkozik. A rezervációban tett hivatalos Á Vínetou az európai irodalom berkeiben született. May Károly német író rajzolta meg halhatatlan alakját. körútja -során a mélyére látott e hajdan oly erős, nemes, szabadságszerető nép elképesztő nyomorúságának. Látta, ahogy az indián anyáktól egyszerűen elveszik a gyermekeiket, hogy elhelyezzék őket az otthonuktól több száz, vagy ezer mérföldre eső internátusi iskolákba. A különböző törzsek gyermekei még egymás szavát sem értik (rengeteg indián dialektus még ma is élő nyelv), mindaddig, amíg meg nem tanulnak angolul. Egyébként ezeknek az iskoláknak a „civilizációs" tantervében semmiféle anyanyelvi oktatás sem szerepel, de annál nagyobb gondot fordítanak arra, hogy a gyerekek elfelejtsék az alkati adottságaiknak megfelelő életmódot, őseik kultúráját és történelmi múltját — hogy valójában elszakítsák őket nemzetüktől, népüktől, törzsüktől. A szenátor feljegyezte egy tízéves indián kislány fohászát is .. . „Irgalmas isten, add, hogy soha el ne felejtsem apámat és anyámat és hogy életem végéig úgy szeressem őket, mint most. Segíts, hogy ne felejthessek el semmit, engedd, hogy életem végéig indián maradhassak!” Tapasztalatait összegező cikkében, amelyet hagyatékában találtak meg, Robert Kennedy többek között a következőket írta: „Tragédia játszódik le a szemünk előtt, és sokan meg sem látják. Én magam is csak akkor vettem észre, amikor a dél-dakotai rezervációban jártam. Ennek a tragédiának a mélységét teljes mértékben tudatosítottam, amikor az elsatnyult, nyomorban tengődő és- kétségbeesett indiánokkal találkoztam, akik már mipden reményüket elvesztették." S ha ehhez még hozzáadjuk a hivatalos adatokat, melyek szerint az indián családok felének évi jövedelme még a 200 dollárt sem üti meg, hogy náluk tízszeresen nagyobb a munkanélküliség, mint bárhol másutt az Államokban, s hogy soraikat menthetetlenül tizedeli a tüdőbaj — csaknem teljes a kép az indián drámáról. A BAJONETT-TÖL AZ ATOMBOMBÁIG Az indiánok megismerték a fehér ember valamennyi fegyverét. Pisztolyok, puskák, szuronyok, bajonettek oltották ki megszámlálhatatlanul a nagy ősök életét a múlt század második felében, olyan alapossággal, hogy sok-sok törzsből még hírmondó sem maradt. Az első világháborúban rendes katonai szolgálatra kötelezték őket, ekkor az indián katonák többsége a franciaországi Verdun körüli harcokban elesett. A második világháborúban 25 ezer indián harcolt az Államok lobogója alatt a fasizmus ellen. Az egyik rézbőrű testvérből nemzeti hőst csináltak, a neve Ira Hayes volt. De a háború befejeztével a katonai hivatalok a járadék-osztásnál úgy megfeledkeztek róluk, mintha soha egyetlen indián sem viselte volna az U. S. Army egyenruháját. Még azt is agyonhallgatták, ami nélkül a Csendesóceán térségében- aratott győzelmeik fénye nyilván halványabb lett volna: az itt harcoló egységek katonai rejtjelét még a legjobb berlini kódszakértők sem tudták megfejteni — mert a rejtjeles hadiparancsok a navajo indiánok nyelvén szelték keresztül az étert. A békét tehát ők is segítettek kiharcolni, de ez a béke az ő mostoha sorsukon mitsem változtatott. Most az utóbbi években megismerkedhettek a fehér ember legkorszerűbb tömegpusztító fegyvereivel is. Ugyanis a Pentagon a kísérleti atombomba-robbantásokat Los Alamos térségében hajtotta végre, ahol ma az apacsok élnek, és a navajo indiánok területén úgyszintén atomfegyverkilövő-támaszpont van mind a mai napig. MIT ADTAK AZ INDIÁNOK A VILÁGNAK? Valóban „vadak“ voltak? Valóban nem lehetett velük mint egyenrangú féllel tárgyalni? Valóban mi haszna volt az .irtába d járatnak? Észak- és Dél-Amerika őslakosságának az eredete részben még tisztázatlan. A számos feltevés közül a legvalószínűbb az, hogy évezredekkel ezelőtt a Behring-szorosban keskeny szárazföld alkotott hidat Ázsia és Észak-Amerika között s egyes ázsiai népek átvándoroltak az egyik földrészről о másikra. Ezeknek a népeknek egy része innen tovább húzódott egészen Dél-Amerikába. Ezek a népek, amelyek az amerikai földrészen telepedtek le, az akkori világ legelszigeteltebb területét választották lakóhelyül, s így távol az ázsiai és európai kultúra bölcsőjétől, fejlődésük vonala is egészen sajátos volt. Ezen kívül életük alakulását a természeti viszonyok, a fantasztikus távolságok, a fauna és a flóra is nagyban befolyásolták. Az indián népek nem ismerték a teherhordó, igavonó állatokat, tehát sem a tevét, sem a lovat, sem a szarvasmarhát. Nem építettek nagy hajókat sem, csak könnyű, gyors és kecses kanoékon közlekedtek a vizeken, a szárazföldön pedig gyalogosan utaztak. így a különböző kultúrák meglehetősen elszigeteljen fejlődtek, az egyes törzsek, népcsoportok között alig-alig vagy többnyire sehogyan sem jött létre semmiféle kapcsolat. Mindezeknek a sajátos körülményeknek ellenére az indián őslakosság a földrészen, mindenekelőtt a kedvező éghajlatú, termékeny Közép-Amerikában, több helyütt magas fokú civilizációt, kultúrát, szervezett államformát tudott teremteni. A legcivilizáltabb és legkulturáltabb államok Mexikóban és Peruban alakultak ki. Noha a törzsi társadalom sok kezdetleges vonását megtartották, a társadalom és az állam szervezése még a spanyol hódítók megjelenése előtt elérte a rabszolga, illetve о hűbéri társadalom fejlettségi fokát. Az azték állam rabszolgatartó állam volt, de a rabszolgaság itt lényegesen humánusabb volt, mint bármelyik ókori afrikai, előázsiai vagy európai államban. Az azték rabszolgának saját vagyona volt, gyermekei szabadok voltak, az urak rabszolgáikat nem adták el, sőt uraik gyakran házasságra léptek velük. Monumentális piramisaik, művészi díszítésű palotáik, csodálatosan finom, nefritből és aranyból készült használati tárgyaik az amerikai régészet legszebb kincsei közé tartoznak. A mayák különösen tág körű tudományos ismereteikkel tűntek ki, igen fejlett volt náluk a csillagászat, „...életem végéig
