Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-02-08 / 6. szám
A PARASZT EMBEREK А 76 esztendős embernek elnehezül a mozgása, járása, a keze. Ez az élet törvénye. De ha Andrík János bácsi kezébe veszi a palettáját, meg az ecsetet, elfelejti a tovatűnt évtizedek fárasztó gondjait, és kezében a régi lendülettel, könnyedséggel mozdul az ecset. Tájképeket, parasztportrékat, gazdasági udvarokat fest. 70 év távlatából nem könnyű visszaemlékezni sem. De ha az első rajzokról van szó, az más. — A századforduló évében voltam első osztályos. Akkor kezdtem el rajzolni. Mindent lerajzoltam, amin megakadt a szemem. Persze a margó szélére. Hálásan gondolok vissza az akkori tanítómra, aki azt mondta mindig: Fiam, úgy húzod a vonalat, hogy még sokra viheted. Csak ne az iskolai füzetbe húznád ... Minden szabad percemben rajzoltam. Az apám nem ellenezte, de különösen nem is támogatta törekvéseimet. Néha adott egy krajcárt, és azt mondta: Ez a tiéd. Kiflit veszel-e rajta, vagy rajzlapot, a te dolgod... Így aztán ritkán volt tízóraim. János bácsi a gimnáziumot is elvégezte, jó eredménnyel. A festészet műhelytitkaiba egy ismerős rimaszombati festő avatta be. Égett a vágytól, hogy egyszer elismert művész lehessen, képei fényes kiállító termek falán hirdessék az egyszerű ember nagyságát. És a remény mármár felcsillant előtte. Budapesten felvették 1910-ben az iparművészeti főiskolára. Nagy volt az öröm, a boldogság, de csak tiszavirág életű. Alig telt el néhány hónap, megkapta apja sorsdöntő üzenetét. Fiam, haza kell jönnöd. Egyetlen fiúgyermekem vagy, mellettem a helyed. Szükség van a segítségedre, különben tönkre megy a gazdaság... Visszakerült Rimaszombatba. Az elkeseredés megbénította kezét. Dolgozott a földeken, csupán gyermeki engedelmességből. Egyre ritkábban fogta kezébe az ecsetet. S ha igen, akkor csak másolt. Leginkább Munkácsyt. Képeit nagyon szerette. A legnagyobbaknak kijáró tisztelettel említi nevét. A paraszt munkája nehéz volt. Akkoriban a kakaskukorékolástól az esti csillag felragyogásáig tartott. S aki nagyon belemélyed a munkába, az nem veszi észre az idő múlását. Még akkor is nehezen, ha ezt az időt már évtizedekben lehet mérni. S jött egy újabb fordulat. János bácsi hetekig feküdt a kórházban lábtöréssel. Volt ideje’ gondolkodni az életéről. A vége az lett, hogy mikor hazament, újra kezébe fogta az ecsetet, meg a palettát, és olyan erősen megmarkolta, hogy többé ki se essen belőle. Előkerült az első festéktartó doboz is, s féltve őrzi mindmáig. Nyugdíjazása óta különösen sokat fest. Mindennap 4—5 órát. És a hajdani álmokból is valóra vált egy kis töredék. Tavalyelőtt, 75 éves korában végre megrendezhette első kiállítását, Dubnicén. Még abban az évben három képével részt vett az amatőrfestők országos kiállításán, ahol elismerő oklevelet kapott. Tavaly a járási amatőr képzőművészek kiállításán a második díjat nyerte el. Legutóbb a rimaszombati Juvena ifjúsági klub rendezett kiállítást a képeiből. Sőt a fiatalok meghívták maguk közé. Mert Rimaszombat nemcsak a festőt tiszteli János bácsiban, hanem nagyon szeretik, becsülik mint embert is. Jóságáért, igazságszeretetéért. A fiatalok között az egyszerű ember őszinteségével beszélt festményei örökös témájáról: a paraszti lelkek jóságáról, bölcsességéről, tisztaságáról. Talán ha egykor a gyermeki engedelmesség nem szólítja haza az eke mellé, ma nagyobb tömegekhez szólhatna képein keresztül. D. Megyeri Andrea Mária Walewska grófnő arcképe 1806-ból ШЖЕШНьЖШЖ SZERELME Nemrég újsághír adta tudtul a világnak, hogy egy repülőszerencsétlenség következtében életét vesztette Roger Wolewski, I. Napóleon és Mária Walewská grófnő egyenes leszármazottja. Roger Walewski hagyatékában tizenöt, eddig ismeretlen levelet találtak, amelyeket a császár szép lengyel kedvesének írt. 1814. április 12-ről 13-ára virradó éjszaka a vereséget szenvedett császár éppen nyugovóra tért a fontainebleaui kastélyban, amikor jelentették neki, hogy d'Artois gróf, XVIII. Lajos bátyja, bevonult az ünnepélyes díszbe öltözött Párizsba, s hogy az ujjongó tömeg lelkesedésében még a gróf lovát is csókokkal borította! Hajnali három órakor a komornyik pedig kijelentette Coulaincourt tábornoknak, hogy a császár öngyilkosságot kísérelt meg! Napóleon bevallotta a megdöbbent tábornoknak, hogy megitta azt a mérget, amelyet még azóta hordoz magánál, hogy elhagyta Oroszországot.* Egész éjjel viaskodott a halállal, s az orvosok csak a késő reggeli órákban állíthatták teljes bizonyossággal, hogy túl van a veszélyen. — Miután a halálnak nem kellek sem a csatatéren, sem az ágyban, úgy döntöttem, hogy élni fogok — mondotta a császár, majd hozzátette: — Csakhogy nagyon sok bátorság kell az élethez a történtek után ... Báli meghívó A komornyik halkan kopogtatott, majd bejelentette Walewska grófnőt. A császár utasítást adott, hogy a grófnő várjon, mert nem akarta, hogy szelíd és finomlelkű lengyel szerelmese Ilyen állapotban lássa. A grófnőnek sokáig kellett várnia az előszobában. Emlékezett... 1807. Január 1. reggelére... Tizenkilenc éves volt, amikor a Varsótól nem messze levő Walewice kastélyában a császár fogadására készült. A lengyelek sokat vártak Napóleontól, a felszabadítójukat látták benne. Erről Mária különben részletesen írt „Napló"-jában. Azon a reggelen a fiatal grófnő parasztlánynak öltözve, a falusiak csoportjában várta a hódítót. Amikor megérkeztek a franciák, a batárok körül leírhatatlan tolongás támadt, és Mária megkért egy tisztet, tegye lehetővé számára, hogy közelről láthassa a császárt. Napóleon lekapta a kalapját — írta Mária a „Napló"-jóba — hozzám hajolt, valamit mondott, nem is tudom mit, mert jómagam is siettem elmondani a mondókámat, amire olyan lázasan készülődtem: „Legyen üdvözölve, ezerszer legyen üdvözölve hazánk földjén ... Napóleon közben az arcomat fürkészte. Aztán a kocsiból kivett egy csokor virágot, s a következő szavakkal nyújtotta át nekem: — Fogadja e virágokat, mint jó szándékom tanújelét. Viszontlátásra Varsóban, ahova, remélem, alkalmam lesz elmennem az ön szép ajkának csókjáért. Néhány nap múlva a Walewski palotában megjelent Józef Ponlatowski, az ideiglenes lengyel kormány elnöke, hogy a császár nevében meghívja a családot a varsói bálra. — Nem megyek semmiféle bálra — jelentette ki Mária. Tudta, hogy a császár szándékai nem éppen tisztességesek. Ki tudja — fűzte tovább a szót halkan Ponlatowski — talán éppen önt választotta ki az ég, hogy hozzásegítsen a haza megújhodásához. A grófnőnek el kellett mennie a bálra. Amikor hazaért, virágcsokor várta, s egy levél: „Csak önt láttam, csak önt csodáltam, csak ön után vágyom. N." Másnap a férj, Walewski gróf, aki egyébként olyan idős volt, hogy Mária nagyapja lehetett volna, közölte a feleségével, hogy ebédmeghívást kaptak Napóleon székhelyére. — Nem érzem jól magam, nem megyek — tiltakozott ismét Mária. Walewski mit sem sejtett — Asszonyom önnek föl kell áldoznia magát — mondotta a grófnőnek az ideiglenes kormány egyik tagja. — Most a nemzet léte forog kockán ... Mária alárendelte magát a nemzet érdekének. De az idegei a pattanásig feszültek. Az ebéden szemben ült a császárral, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Még ugyanaznap megkapta a második levelet: „Vannak pillanatok, amikor az ember óriási tehernek érzi a hivatását. Miként csillapítsam szerelmes szívemnek vágyát? A legszívesebben az ön lábai elé tenném, de nem tehetem .. . Oh, ha ön is úgy akarná! Csak ön tudja elhárítani a közöttünk levő akadályokat. Jöjjön! Jöjjön! Minden óhaját teljesítem. Az ön hazája sokkal kedvesebb lesz előttem, ha ön megkönyörül szerencsétlen szívemen ... N." Mária elhatározta magát az első találkozóra, amelyen egy óra hosszat zokogott. A császár megértette és nagyonnagyon gyöngéd volt. Azon az estén nem is mert tovább menni. És — amint az a levelekből kitűnik — türelmesen várt, és lelkesen udvarolt. A kitartó udvarló „Madame, ön hétfőn nagyon bánatos volt, s ez fájt nekem . . . Kétszer írtam önnek, de egyszer sem kaptam választ. Szeretném ma este látni, Mária . .. szeretném önnek elmondani, mit érzek.
