Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-09-17 / 38. szám
4-én, szombaton megnyílt az Agrokomplex 71 kiállítás. A kiállításon egységes földművesszövetkezetek, állami- és tangazdaságok, magnemesítő és kísérleti állomások, élelmiszeripari üzemek állították ki termékeiket. A két nap eseményei közül említésre méltó az a rendezvény, amelyre az aratási munkákban legjobb eredményt elért, kitüntetésre javasolt dolgozókat hívták meg. Janovic elvtárs, a Szlovák Szocialista Köztársaság Földművelésügyi minisztere nyitotta meg a gyűlést. Majd Jan Janik elvtárs, az SZLKP KB titkára mondott ünnepi beszédet. Utána elismerő oklevelet adtak át traktorosoknak, kombájnosoknak, segédkombájnosoknak, gépjavítóknak. A kitüntetettek között több nő is volt. így Mária Chovancová, a nitrai szövetkezet dolgozója, Vrábel Antónia és Matusek Antónia a levicei (Léva) járásbeli krskanyi szövetkezet dolgozói, akik segédkombájnosként dol-Étvágygerjesztő gyümölcs az Agrokomplex 71 kiállításon A kitüntetett mezőgazdasági dolgozók közt volt Mária Chovancová, a nitrai, Vrábel Antónia és Matusek Antónia a krskanyi EFSZ dolgozója is goztak a nyáron, és „A mezőgazdaság és élelmiszeripar kiváló dolgozója" kitüntetést kapták. Az asszonyok mindenütt ott vannak, ahol munkáról van szó, hogy hiányozhatnának onnan, ahol a kenyér terem az ország asztalára ... — kv — Gustáv Husák elvtárs, a CSKP KB főtitkára és Jan Janovic elvtárs, az SZSZK Mezőgazdaságügyi minisztere az ünneplők között Köszönjük! Szeptember 21. Sajtónap. Alkalom a számvetésre, vajon a mártírhalált halt kommunista újságíró, Julius Fuíík hagyatékához híven élnek-e az írott szó erejével a szocialista Csehszlovákia hírközlő eszközeinek dolgozói. Egy nehéz időszak tanulságaival mögöttünk, a szocialista építés új, hatalmas lehetőségeivel előttünk — a XIV. pártkongresszus utón, a CSKP megalakulásának 50. jubileuma, ötödik ötéves tervünk első esztendejében — ünnepeljük az idei sajtónapot. A ránk váró feladatok — beszámolni a hétköznapok hősi munkaküzdelmeiről, kommunista következetességgel rámutatni a hibákra, s az ország dolgozó népével együtt keresni a módot eltávolításukra, felmutatni a szépet, a jót, szocialista társadalmunk ügyéért jövőbenéző meggyőződéssel, az emberek iránti szeretettel, alkotó módon írni — nagy felelősséget rónak ránk. De a felelősség örömmel és büszkeséggel tölt el bennünket, mert olvasóink levelei, biztató sorai, jókívánságai azt bizonyítják: számítanak ránk, bíznak bennünk. Engedjék meg, hogy most, a Sajtónapon megköszönjük jókívánságaikat, bizalmukat — s azt az áldozatos munkát, amit lapunk terjesztésében végeznek! A Nű SZERKESZTŐSÉGE gyanú elkerülése végett iparengedély kiváltására van szükség. Erről többet ne kérdezz! — Beszélgess el Stadler Rózsival és gyertek fel együtt. Rózsi vállalta a munkát. Néhány hét múlva már kézben volt a kisméretű, négyoldalas, illegálisan előállított és illegálisan terjesztett Munkás újság. Aki olvasta, örült, hogy „rajtunk nem lehet kifogni“. Részleteiben csak később ismertem meg a körülményeket, amikor Steiner Gábor elvtárs megint magához kéretett. — Egy kis baj van, vezette be a beszélgetést zavart mosollyal a bajusza alatt. Sajnos, azok a fiatalok igazi házasságot kötöttek, — és gyermeket várnak. Kell valaki melléjük segitségnek. Rád gondoltunk. — Ekkor értesültem az illegális Munkás születésének helyéről, ami Pieäfany volt. Az állomástól bevezető széles utca közepe táján volt az üzlet: „Rné. Stadler Rózsa délszaki gyümölcskereskedése.“ Rózsi fehér köpenyben jött be és nagyon örült nekem. Akkor ismertem meg Reismann Lacit, a komoly, igen szimpatikus fiatal nyomdászt. Elmondták, hogy a citrom, narancs rakásra posvad. Nincs vevő naphosszat. — Hát bizony, nagyon sokba került ez a pártnak. Megható volt egymásratalálásuk története is, amelyet egymás szavába vágva mondtak el. Beszámoltak az újság készítéséről. A nappali zajban kell csinálni, ilyenkor két rádiót bömböltetnek, hogy a nyomdagép zaját túlharsogja a zene. Segítség pedig azért kell, mert Rózsit gyakran rosszullét kerülgeti, és ilyenkor nincs, aki az üzletben helyt álljon, ha vevő tévedne be. Magam is munkához láttam. A Munkás pontosan megjelent. Gyümölcsös ládában szállították el a kész újságot, így kaptuk a papírt, meg a többi kelléket is. Az elvtárs, aki „fuvarozott“, igen mogorva arccal rakodott. Csak a szemében — ha ránk nézett néha — ugrált a beavatottság fényecskéje: ismerte a fuvarozás értelmét. PieSíany fürdőváros. Gyönyörű parkjában tavasszal nyílik a több mint egy méter átmérőjű „Viktória Regia“ tavirózsa. Ilyenkor a park még jobban megtelik nézőkkel. Filmezik, fényképezik. Mi is megnéztük. Erre az éjszakára várták a virág teljes kinyílását. Nálunk tragédia terített be mindent ezen az éjszakán. Rózsi sikoltozására ijedtem fel álmomból. Jaj, nem mozdulnak a lábaim, megbénultam! Szép arcocskáján nagy verítékcseppek, szemében halálos rémület, segítségkérés. Orvosért rohantam. — Terhességi bénulás, ennek abortus a folytatása — állapította meg dr. Torma. — Nem érte valami nagy izgalom? — Izgalom? — Az mindennapos volt. Aztán beültünk a mentőautóba, — keserves volt a rövid út. Rózsi nem érzett deréktól lefelé semmi fájdalmat — nem is érzékelte, hogy az aláhelyezett ágytál feltörte a medencéjét. Azt sem érezte, csak forróság öntötte, mikor öthónapos fiúmagzata elhagyta j megbénult testét. Aztán megérkezett Stadler néni és Rózsit hazaszállították. Deréktáján óriási feltört sebbel. Már a gerinccsontokat lehetett látni, mellette pedig a burjánzó vadhústömeget. Fájdalmas volt még látni is. Ennek ellenére munkába állt. Dr. Torma engem oktatott ki a lápiszolásra, a vadhús ecsetelésére. Könnyel csorogtak betűszedés közben az ólomra, de a Munkás mégis pontos időben megjelent. A rádiókat bömböltetni kellett. Stadler néni le akarta halkítani, nem tudhatta a miértet. Azt sem értette, hogy Rózsi miért sikoltott, hogy ne, ne, nem szabad! Még így rokkantán, nagybetegen is kivette részét a munkából. Elviselhetetlenné, veszélyeztetővé vált a helyzet. Laci ereje láthatóan lankadt. Egyik napon keservesen, de határozni kellett. Bratislavába utaztam, és jelentettem Gábor bácsinak, aki mélységes döbbenettel, aggodalommal hallgatta a tragédiát. Napok alatt intézkedett. Rózsit a kórházban sem tudták meggyógyítani, hazakerült a szülői házhoz. Én otthon aztán tovább jártam lápiszolni a makacsul burjánzó vadhúst. Ilyenkor Laci átment a másik szobába. A fegyelmezett elvtárs öntötte magába a bort, mert ezt hogyan is lehetett volna elviselni zsongító mámor nélkül? Rózsikánk türelmes beteg volt. Sokat beszélgetett, még vidámkodott is, és nézték egymást, és fogták egymás kezét. Nem gondolt arra, ami t'égül is bekövetkezett. A kedves, bájos, hős fiatalasszonyt, az odaadó elvtársnőt elkísértük utolsó útjára, — a Samoríni (Somorja) temetőbe. Tragédia volt ez — lélekbénító. Amikor már sírni sem tud az ember, csak támolyog... Az illegális Munkás két hét múlva újra megjelent. Nem tudom, hol. Reismann Lacival csak hónapok múlva találkoztam Bratislavában. Akkor mondta el, hogy rövidesen Spanyolországba megy. Remélem nem meghalni készülsz oda? — Azt nem tudhatom előre, de ne félj, nem ezzel a gondolattal foglalkozom, — szükség van rám ott, segíteni kell! Meg jobb is lesz innen minél messzebb menni. Túl nehéz nekem itt a mindennap. Laciról többé nem hallottam. Ha meghalt, akkor én most egy kicsit feltámasztottam. Maradjon élve Reismann Laci és Stadler Rózsi neve! Ne legyenek a kommunista sajtó névtelen hősei. Talán Pieáfanyban meg lehetne azt a házat is keresni, és egy kis márványlapra ezt a két nevet felírni — mint ahogyan ezt a kegyelet megkívánja.
