Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-31 / 35. szám

A kilencedik osztály elvégzése után az óvónőképzőbe jelentkeztem. Helyhiány miatt nem vettek fel. Ilyenkor megkese­redik az ember szája íze, olyan „min­den mindegy" hangulat lett úrrá rajtam, hiába akartam elérni valamit, nem sike­rült... Volt osztályfőnököm magyarázta meg, hogy nem elég akarni, sokat kell tenni, harcolni azért, hogy elképzelé­seink valóra váljanak. Ha nem sikerült Léván, próbáljam meg Somorján az általános műveltséget nyújtó középisko­lában, utána az egyetemen ... így ju­tottam el a Komensky Egyetemre, illetve Surányba, ahol szeptember elsején fel­állnak a diákok, ha belépek az osztály­ba és fürkésző szemmel méregetik Bo­gár Júliát, az új pedagógust, aki egye­lőre nagy talány a szemükben . .. — Egyetemi évei alatt már gyakorló tanításon vett részt, hogy sikerült az első próbálkozás? — Érettségiző osztályban tartottam az első órát. Magyar nyelvből egy kísérleti anyagot, az egyértelmű és többértelmű szavakat kellett boncolgatnom. Hű, de nehéz volt... A tanárok mosolyogtak rajtam, én meg kínlódtam. A kiértéke­lésnél megdicsértek, hogy nagyon ügye­sen oldottam meg a feladatot, de én nem voltam elégedett önmagommal . . . — A munkahelye tehát már biztosít­va van Surányban, milyenek a többi feltételek? — Lakásom sajnos albérletben lesz, mert a diákszállón kevés a férőhely, pedagógusnak nem tudnak szobát biz­tosítani. Étkezni a diákmenzán fogok, pedig de jó is lenne egy kis konyha, ahol főzöcskélhetnék magamnak... Az olvasás mellett ugyanis legnagyobb kedvtelésem a főzés, sütés és a var­rás... És az anyagiak? Mit vesz az első keresetéből? — Fizetésem, ha megkapom a diplo­mát, 1750 korona lesz. Hogy mit veszek belőle? Hm... Várnak rá a hitelezőim; anyu és a húgom . .. törleszteni kell az adósságomat. . . — Milyen tervekkel indul el pályáján a fiatal tanárnő? — Szeretnék a közösségnek az átla­gosnál nagyobb hasznára lenni. A taní­tási órákba derűs optimizmust sugárzó hangulatot vinni, mert az oktató-nevelő munka érzelmileg sem lehet sivár. Azt szeretném elérni, hogy tanítványaim ne fanyalogva üljenek az órán, ne várják a csengetést, hanem egy kicsit sajnál­ják, hogy az óra véget ért. Ami pedig a tananyag átadását illeti: keveset, de alaposan. — Választott magának példaképet volt tanítói közül? — Igen. Kálmán Edét, első tanítómat. Ö tanított meg arra, hogy a hivatás­szeretet mellett nem kevésbé fontos az állandó önművelés és a nagy körül­tekintéssel végzett munka. Rendszeres, türelmes és végtelenül igazságos tanító volt. Én is hozzá hasonló szeretnék lenni. SEPRÖGYÄRT6K Jandáné H. Magda Azok a nemesócsai lányok, akik tavasszal, nyáron, és ősszel a szőlé­szetben, a gyümölcsösben, zöldség­­termesztésben dolgoznak, télre a seprők mellé szegődnek, de nem sepregetni, hanem seprőkészitőkként. Az elmúlt években hiánycikk voll a seprő. Igaz a porszívók konkuren­ciát jelentenek az effajta tisztító­eszközöknek, de ez még nem ok arra, hogy felhagyjanak a készíté­sükkel. A nemesócsaiak tavaly 19 000 seprőt készítettek s ebből egy sem maradt raktáron. Az ötlet, hogy a szövetkezet seprőgyártással foglal­kozzék, hármas sikert hozott. A járás lakosai a még ma is keresett taka­rítóeszközhöz, a szövetkezet előnyös bevételhez, a lányok pedig munká­hoz jutottak. Kása Mihály, Nemesócsa MINDEN ÚJ NAP ajándék Egy-egy pillanatra olyankor még a szívverésünk is megáll, vajon sikerül-e időben és baj nél­kül felszállniuk a villamosra, vagy autóbuszra, vajon átadja-e valaki nekik az ülőhelyet és, jaj, csak ki ne üsse valaki a kezükből a kis ételhordót, amiben szerény ebéd­jüket viszik. Hány sok szép mon­dat hangzott el már az élet alko­nyáról, arról, hogy társadalmunk­nak miképpen kellene megköny­­nyítenie s kellemessé tennie a legidősebb nemzedék életét, hogy közülük senki se legyen elhagya­tott, magányos. Amit az érdekük­ben teszünk, még mindig nem elég, még mindig nincsen vala­mennyiük számára hely a szociá­lis intézményekben, nem elég az ápoló személyzet, s tudjuk, hogy a róluk való gondoskodást nem halogathatjuk, mert a jó szó, me­leg étel, tiszta párna utolsó nap­jaikat teszi könnyebbé, szebbé ... Jelenünk irama azonban túl gyors, s azok számára, akik már­­már befejezték az életüket, s akik­nek már minden új nap ajándék a sorstól, — nos, az ő számukra kevés időnk marad. Az emberi élet utolsó szakasza tehát tovább­ra is zimankós, telve magányos nosztalgiával, végeérhetetlen vá­rakozásokkal őszi verőfényre, amely kellemesen melengetve fá­radt és fásult lelkűket, ismét szépséget és értelmet lopna pislá­koló életükbe. De csodák nincse­nek Így esett, hogy nemrég egy öreg egyetemi tanárt az éhhalál küszö­bén, félig megfagyva, a szemete­sek mentettek meg. Így történhet meg, hogy a vénség súlyával gyönge vállukon magányos öregek kis szobácskáikban mindenkitől elhagyatva találkoznak a halállal, — s ezt a többiek olykor csak né­hány nap múlva veszik észre. Lessük a híreket egy-egy új nyug­díjas otthon építésről, az alacsony nyugdíjak fölemeléséről, de ... tudjuk, hogy mindez kevés. És most végre egy sokat ígérő tele­fon; jöjjenek, nézzék meg a iili­­nai kísérletet! Az egyik központi fekvésű, de azért csöndes üilinai utcában ré­gebbi bérház áll. Az egyik első emeleti tágas lakásban többgyer­mekes család lakott. Teltek-múl­­tak az évek, a gyerekek ki­repültek a családi fészekből, az öregecskék magukra maradtak, ugyan mit is csináltak ketten eb­ben a nagy lakásban, ki kell cse­rélni kisebbre... így is történt és itt kezdődik a kísérlet. Természe­tesen ebben a városban is éppen olyan égető problémát jelent az idős emberekről való gondosko­dás mint másutt. Különösen azok­ról, akiket gyöngeségük, beteges­kedésük az ágyhoz láncol, kórházi kezelésre ugyan nincs szükségük, ■ de ápolásra annál inkább. Több I szem többet lát, és egy okos em­­; bér keveset tehet, de több már ! sokat. Az asszonyok összedugták a fejüket, — Mária Chudíková í nemcsak a városi nőszövetség el- i nöke, hanem a népjóléti osztály vezetője is. Egyébként érdemes i megjegyezni, hogy ezen az osztá­lyon csak nők dolgoznak, s mun­­! kájukban, ötleteikben szív van, [lélek és együttérzés. Most is kive­rekedtél hogy az említett lakást í megkapják a „nagy kísérlet“ cél­jaira. S nemcsak a lakást, hanem j a rá való pénzt is. A levegős szo­bák, a konyha, a napfényes terasz lés a hófehér ágyak, a vadonatúj linóleummal fedett padló, a vidám függönyök, tarka bútorhuzatok, egyszóval az egész újjászületett négyszobás lakás rövidesen ké­szen várta új lakóit. Az új lakók kisvártatva meg is érkeztek, azaz legtöbbjüket hoz­ták. Fogadtatásukra nem jelentek meg a virágcsokros pionírok, sen­ki sem mondott ünnepi beszédet, senkinek sem nyújtották át pár­nán az ollót, hogy a bejáratnál a szalagot elvágja. Minden ünnep­lés és formalitás nélkül foglalta el az első hét lakó a hófehér ágyat, ráncaik között bujkáló mosollyal, reményt sugárzó pillantással, kis batyujukban elmúlt életük apró és jelentéktelen, számukra mégis mérhetetlenül fontos emléktár­gyaival. ök már nem voltak egye­dül ... S a bizonytalanság terhe, amely oly fájón nehezedett gyön­ge vállukra, egyszeriben a semmi­be hullott. A nyolcvanötéves Anna ZuSti­­nová, a két évvel fiatalabb Cic­­kániková, aki lánykorában a ten­geren túlon is volt és a többiek. Ahány ágy, annyi sors, annyi toll­hegyre kívánkozó élettörténet... Mi ebben a áilinai kísérletben a legértékesebb? Az ötlet, a gyors megvalósítás, az a néhány férő­hely, ami növelte a kapacitást? Ez is, az is érték, de itt talán még ennél is több az érték. Például a probléma jellegzetesen női meg­oldása, az akadályok jellegzetesen női szívóssággal való legyőzése, s maga a gondolat, amely a leg­őszintébb együttérzés meleg fé­nyét sugározza. És a7 is, hogy a „kísérletező“ nők lelkesedése, megindítón „ra­gályos“ volt: Vaäko doktor, noha erre senkitől sem kapott utasítást, vállalta a tehetetlen öregek keze­lését, Mária Sedláéková, főnővér olyan gondosan vezeti védencei (nem páciensei!) egészségi állapo­táról a kartotékokat, mintha ezért isten tudja mennyi pénzt kapna, az ápolónők otthonosan főzócskéz­­nek a konyhában, nem is egy me­nüt, hanem a lehetőséghez mérten többfélét. És a vázákban mindig friss virágok gyönyörködtetik az öreg szemeket, a tisztaság már csaknem kínos és így tovább, és így tovább... Az idős emberek is megszokták már új, közös otthonukat, már nem idegenek egymásnak, "együvé tartoznak. Egyre gyakrabban meg­történik, és ebben a korban ez természetes is, hogy egyikük­­másikuk visszakalandozik a múlt­ba, elszállt éveik tengeréből kiha­lásznak egy-egy eseményt, kedves, emlékébresztő dalt, szíves-örömest meghallgatják egymást, hiszen ne­kik minden történet érdekes, ami úgy kezdődik, hogy „hajh, amikor én fiatal voltam“. Tulajdonképpen már nem is helyénvaló, ha erről a „külön­legességről“ úgy beszélünk, mint kísérletről. Hiszen az első napok idegfeszültsége már elmúlt, s el­dőlt a kérdés is, beválik-e az ötlet vagy sem. Most két hónap után, nem vitás, hogy bevált. És jó, hogy bevált... Mert bátran ajánl­hatjuk, próbálják ki másutt is! Marta Svateníková

Next

/
Oldalképek
Tartalom