Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-21 / 38. szám
két, különösen a nőket. Tudta, hogy bár taglóként sújtották le kíméletlen szavai, nem öli meg magát sem marólúggal, sem légypapír oldatával, sem sweinfurti zölddel... Kötélre sem hurkolja magát... Nem ugrik kútba... A Drávába sem rohan, messzi van ide a Dráva, s a vejti határon kell átmenni odáig, a vejti határ pedig teli van gyermekkori emlékekkel, hangulatokkal, emberekkel ... Inkább bénultan fekszik a bevetett ágyon, hasra vetve magát s arcát a terítőbe fúrva ... Egy kis várakozás után sóhajtozva felcihelődött, vékony karó karjára fűzte kosarát, s nesztelenül kifelé indult. A libegő-lobogó lepedőt elhárítva, csak úgy dőlt rá a forróság s a vakító napfény, akár a lobogó forró víz a levágott tyúkra. Lenke az ágyra vetette magát. Arcát tenyerébe s az ágytakaróba temette. Rászakadt a magány. Forongva-keringve esett lefelé a mélységbe, ahogy a Dráva örvénye pergeti-húzza le fuldokló áldozatát. Elakadt a lélegzete, megállt a szívverése. Ügy érezte, elborítja, megfojtja a rászakadt csalódás. Nem, nem volt érdemes élni. Ha ezt nyeri viszonzásul, aki szeret, aki odaadja a becsületét is, aki anya kíván lenni... Egyre csak zsongott kába fejében, amit a banya mondott. Hogy Dezső a romlás útján jár, miatta sodródott a kommunisták közé. üldözött vaddá lett, a társadalom kilökte magából, régi barátai nem köszönnek neki, ha pedig bevonul a magyar katonaság, elfogják, börtönbe vetik, megkínozzák, s végül felakasztják, mint annak az átkozott, istentelen forradalomnak előkészítőjét. Tudta, hogy nincs irgalom. Eleget mondtak, akik hazatértek orosz fogságból. Meg akik a Tanácsköztársaság bukása óta megfordultak Magyarországon. Akarva-akaratlan szörnyű félelmekkel, iszonyatokkal, félelmes képekkel telt meg a tudata. Bizonyára emiatt ébredt néha álmából szívszorongva, s fojtogatta torkát valamely láthatatlan kéz, talán egy névtelen, alaktalan hóhéré, aki erővel cipelte az akasztófához, s hurkolta torkára a szappanos kötelet. És, jaj, jaj, ezerszer is jaj, az a fiú, akinek testétlelkét odaajándékozta, gyermekének apja, sorsának letéteményese, éppen miatta szakadt ki családjából, lett hánytvetett földönfutó, állott dacból, bosszúból a kommunisták közé, tagadta meg Istent, határozta el, hogy vesszen ü társadalom, ország, nemzet, minden, amelyben őneki helye nincsen. Most már mit lehet tenni? íme, élete nagy álmát, szíve igaz vágyát végképp semmissé teszik Dezső szülei. Az a hatalmaskodó ember, az a gyáva, sunnyogó asszony, az az irigységtől szeplős, rossz fogú lány. Sohasem lesz szülői beleegyezés. Sohase lép abba a régi, nagy házba mint otthonába. Nem hiába híres a Varga-család irgalmatlan pénzéhségéről, kíméletlen törtetéséről. Nem hiába emlegetik Varga János két nevezetes mondását: Ha valaki sérti az érdekeimet, keresztülgázolok rajta. És Az én udvaromon az Isten is csak addig állhat meg, amíg leszáll az Égből, azután mehet is! Nincs remény, Dezsikém, kisapám, szerelmem, nincs remény. El kell szakadnom tőled, eredj a magad útján, a tekintély, a jómód, a megbecsülés, a család felé, én meg a magányos özvegység, a száraz szegénység, a megvetettség útján. Ne taszítsalak a forradalmárok közé, ne zúdítsak a fejedre üldöztetést, börtönt, halált, gyalázatot. Inkább szenvedjek. KODOLÁNYI JÁNOS Е Ш Részlet) Lenkének az volt a szokása, ha nagy bánat, keserűség, csapás érte, leborult az ágyra, — vagy akár a puszta földre —, úgy maradt hunyt szemmel, kábulton, mozdulatlanul. És míg a teste meg sem moccant, szinte nem is élt, lelkében forrt, száguldozott, keringett az egész világ. Míg órák múlva lassanlassan le nem csillapult a lelki háború, a belső vihar, s a lélek tengerének hullámai el nem csitultak, el nem csendesedtek. És a szeretet Napja ki nem ragyogott fölötte. Persze, sohasem töprengett ilyesmin, csak élte, mint az élet egyik gyakran csaknem elviselhetetlen mozzanatát. És bizonyos volt, hogy végül is lecsillapodott. Ezúttal azonban volt valami, ami pillanatról pillanatra beléhasított, s olyan kínt okozott, ami a boszorkány szavai szerint, még nem ember, csak béka vagy gyík, nincsen lelke. Ebben a testi-lelki görcsben vadul összeszorította mind a két kezét az arca alatt, behunyt szemére nyomta, foga összecsikordult, torka összeszorult, s hangosan nyögött. Hányta-vetette, dobálta magát fektében, a súlyos sötétségben, ami körülvette. Ó jaj, jaj, tűrhetetlen, kibírhatatlan, elviselhetetlen I Atkozott, gyáva kutya, aki nemzetted mámorban, szédületben, szívbe markoló gyönyörben. Atkozott test, amely kívánta, befogadta, s mámortól remegve adott hálát Istennek a csodáért, az örök, egyetemes csodáért. Eszébe jutott, hán>^ okos asszony (leány is) van a faluban, aki csak békának, gyíknak tekinti, és vallja, hogy nincs még benne lélek. Hiszen Pancsó banya is hajlandó segíteni. Megszabadulni tőle! Megölni, elvetni, meggyógyulni utána mindörökké... és letagadni az órát is, amikor érezte a szerelem Napjának vakító fényét, perzselő forróságát, didergő lázát. Soha, soha el nem veszíteni a szívét-fejét, csak lefeküdni okosan, számítón, vigyázni magára a szédületben is. örökre eltaposni a vágyat, még a lappangó parazsát is a vágynak, hogy anya legyen. Megölni nemcsak ezt a lelketlen kis békát vagy gyíkot, hanem a többit is, valamennyit, aki következnék fiatal élete során, a meddőségig. Mert ebben a világban csak béka vagy gyík a magzat, s nincs lelke sem. Egyszer csak hirtelen felült, karjával hátrasimította homlokába hullt haját, szédülten bámult maga elé. Hátha nem bízná magát Pancsó banyára, elutasítaná ajánlkozását, amivel bizonyosan az a kegyetlen anya küldte hozzá (a költségeket is vállalja!), s világra hozná gyermekét? Most a harmadik hónapjában van. Néhány hónap múlva már látszani fog. Napról napra jobban. Így járna a faluban, nagy hassal, s hirdetné: igen, Nagy Varga János unokáját hordja, nincs benne semmi szégyellni való. Aztán megszülné szépen. Vinné a pályást az utcán: Nagy Varga Dezső fia, lánya, Nagy Varga János unokája, ő nem szégyellj. Tessék adjon szülői beleegyezést, aztán minden rendben lesz. Ha nem ád, majd apasági port indít ellene. Van Siklóson ügyvéd, olyan is akad, akinek szívügye lesz ez a per, aki kéjjel tör borsot Nagy Varga orra alá. Fizessen! Ha nem fizet, menjünk tárgyalásra. Jöjjenek a tanúk. Esküdjön Dezső szívére tett kézzel. Égjen le pofájáról a bőr. Főleg Dina, az amerikás mormon lány? Szeretem a hajnalt! Még az a vén boszorkány is elismerte, hogy nem lehet őhozzá hasonlítani. Le fogja fricskázni Dezső kabátjáról, mint egy ráhullott, rákapaszkodó bogarat. Ismét hasra borult tenyerébe temetkezett. Képzeletében látta a tárgyalást. Csendet kérek! Következik özvegy Szütsné Virág Lenke apasági keresetének tárgyalása Nagy Varga Dezső és családja ellen. Kérem, én kiskorú vagyok, tekintetes Járásbíróság. ígért neki házasságot? Dezső lehajtott fejjel hallgat. Szólj, édösöm, kedvesöm, szerelmem, szólj, szólj... Ne vedd a lelkedre a hazugságot. Állj mellém. Mondd, hogy igön. Hiszön mast is szeretsz, tudom, érzöm, szeretőd a te Egyetlenkédet, Verágodat... Ó, tégy hitet mellettem, a szerelmünk mellett... Hát feledhetöd-e ... Tudom, soha. Amit én adtam neköd, abugyan én öleltelek... abugyan a leikömet adtam, s te is a leiködet.. . Nem, sohasem tudná törvény elé citálni Dezsőt. Megcsúfolni a törvényeket. A bírók, az ügyvédek, a tanúk, a kíváncsiak elé teregetni éjszakáik-napjaik rejtett kincsét. Soha. összeborzongott. A tárgyalás, a szinte hallott kérdések-feleletek, a csaknem kézzel fogható alakok képei megborzongatták. Utálat keverte a gyomrát. Felült, halálsápadtan bámult a padlóra. Csend és homály. Talán a kis béka vagy a gyíkocska miatt émelyeg a gyomra? Akinek még lelke sincs? Vagy a Járásbírósági tárgyalás kavarta fel anynyira? Verejték ütött ki domború, sima homlokán. És sírt. / télén megdermed a keze. Az ablak felé kapja a fejét. Rosszul hallott? Hallucinált? Megismétlődik a kiáltás. — Helééén! Megakad a lélegzete, köd száll a szemére. — Heléééén! Csak ő kiálthatott! Az ablakhoz ugrik. Félrehúzza a függönyt. Tekintetét átröpíti a tavon. A szemközti parton Helén dermedten áll a bikiniben, olyan dermedten, hogy tóparti szobornak nézhetné az ember. Amikor észreveszi Jánost az ablakban, élet szökik belé, a magasba kapja a karját, mintha a kiáltozó asszonynak intene, látlak, hallom a hívásodat, mindjárt jövök, hozzád futok, csak előbb magamra kapom a ruhát! Helén Jánosnak intett. A magasban tartott kéz sikolt, kiált, rémüldözik, figyelmeztet, ne hajolj ki az ablakon, bújj a függöny mögé! Helén a ruhájához rohan. János tudja, mit jelentett Helén integetése. A kiáltozó nő hangja nagyonis ismerős, öt éve mindennap hallotta. A függönyt maga elé rántja, s a függönyt maga előtt tolva kihajol az ablakon. Csak egy pillanatra dugta ki a fejét. Ez az egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy torkában érezze szíve dobogását. A szálloda előtt áll a felesége a kislányával, nővére a férjével és két gyermekükkel. Korán kelhettek, hogy fél nyolcra ideérhessenek ... ... Miért jöttek ilyen korán? Miért jöttek utánam? Nem jöhettek utánam! Akkor mit keresnek itt? ... Az elmúlt héten, hogy könyörgött a felesége, menjenek fel a Poprádi-tóhoz, lánykorában járt itt utoljára. János hallani sem akart erről, nem mehet oda vele, ahol Helénnel kell találkoznia! Kifogásokat keresett, és talált kifogásokat. A lányuk még kicsi és gyenge, nem bírja a gyaloglást. Felvisszük a kezünkben, könnyű, mint a pehely. Fárasztó út az, majd máskor, néhány év múlva, majd ha nagyobb lesz... ... Ha nem jöhetett velem, eljött a nővérével. De miért jöttek ilyen korán? Jó, hogy korán jöttek. Ha később érnek ide, meglepnek bennünket az étteremben ... Kiles a függöny mögül. Helén lassan öltözködik. Húzza, lopja az időt. És lassan elindul a szálló felé. Időt akar nyerni, néhány percet, hogy megfontolja minden szavát. Hevesen ver János szíve. Körülnéz a szobában. Ledobja magáról a pizsamát. Gyorsan, kapkodva öltözködik. A felesége a szálló előtt Helénre vár. Lerohan a portáshoz. Az csodálkozik, miért akar olyan gyorsan távozni? Egy hétre rendelte a szobát. Kifizetem egész hétre! Nem lehet, majd kapunk másik vendéget. Mondja már, mivel tartozom? Sietek! A Csorba-tóhoz kell lefutnom, lekésem a vonatot! — A portás csodálkozik, és nyugodtan számol. Megmondja az összeget. Olvas János szemében. A riadt félelmet olvassa ki a szeméből. Nős férfi, s azzal a fekete hajú nővel látta mindennap. Valami történhetett. Nincs öszszefüggésben a tegnap délutáni telefonhívással? O-Tátrafüredről egy férfi hívta a szállót. János után érdeklődött, hogy megérkezett-e? A telefonhoz hívjam? Ne fáradjon, nem fontos, csak azt akartam tudni, hogy megkapta-e a szobát? S ott a húgom is, Kuszákné? Igen... Nagyon kérem, ne szóljon neki, a húgom nagyon megharagudna, ha megtudná, hogy érdeklődtem utána. Az ő dolga, hogy mit csinál... A portás a tegnapi beszélgetést idézi fel emlékezetében. Tekintete János szemében kutat. Szóljon neki, hogy tegnap délután egy férfi érdeklődött utána? Szeméből csak a riadt félelmet olvassa ki. Valami történhetett vele, a vendég menekül! Ha szól neki, még nagyobb bonyodalmat okoz, és kérte, őt el ne árulja ... János fizet. A portás a számlát írja. Dobja a papírkosárba! Es köszönök mindent, jól éreztem itt magam, de sürgősen el kell utaznom ... Valamit kellett a portásnak mondania. Így sem érti meg, miért a nagy rohanás. Felfut az emeletre. A portás csóválja a fejét. A számlát összegyűri, és a papírkosárba dobja. Volt, nincs János. Es arra gondol, mi lesz most azzal a fekete hajú Kuszáknéval? ö is számlát kér, s a szeretője után rohan? Mit akarhatott a bátyja? Ha a testvére volt az illető. A férje is hívhatta. Nem szabad elárulnom. Ha a vendéget a telefonhoz kérik, kapcsolnom kell. De nem kérték. Mindjárt gondolhattam volna, hogy az illető miben töri a fejét. Még jó, hogy nem kérdezte meg, egy ágyban feküsznek-e? Honnan tudjam? Nem tudok semmit! Nem vagyok ágyőr! Nem azért fizetnek, hogy a vendégek után leskelődjek ... Elhagyja a kis portásbódét, megy a takarítónő után, hogy szóljon neki, később tegye rendbe János szobáját. János a szobájában fellapozza a menetrendet. A Csorba-tótól kilenckor indul a vonat! Sviten átszállhat a gyorsra, s már kora délután odahaza lehet. A bőröndjébe dobálja a holmiját. Az ablakhoz ugrik. Helén a feleségével beszélget. Elindulnak a szálló bejárata felé. Az étterembe mehetnek, megéhezhettek. Az asztalon újság hever. •Nyomtatott betűkkel ráírja: Hazautaztam. Helén biztosan beront a szobájába, s mindent megért... ... Nem búcsúzunk el az utolsó nap utolsó percében. Nincs már utolsó perc. Nincs búcsú. Nincs idő a gondolkodásra. Egy óra múlva indul a vonata. Egy óra alatt lerohan a Csorba-tóhoz. Még előbb is odaér. A kezébe ragadja a kis bőröndöt. Kisiet a folyosóra. A lépcsőkanyarban megáll. Lépteket, hangokat hall, gyermeknevetést. A kislánya nevetett. Nem futhat le hozzá, nem kaphatja karjába. Most mennek át a szálló előcsarnokán. Hallja felesége hangját. — folytatjuk
