Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
MÉSZÁROS LÄSZLÖ f a Megállt. Ismerősnek tűnt a tér. Az elromlott villanyóra változatlanul fél kilencet mutatott. Villamos csilingelt, motorok erőlködtek, a szemafor zöldet kacsintott. A hatalmas szálloda valamelyik becsukódó ablakából szemébe csapott a napfény. Tarka női ruhák, szorgalmasan kopogó cipők — siető emberek. Talán csak a bágyadt őszi nap csúszott tovább az égen ... Meg kell találnom FlórátI Nekidőlt a korlátnak. Lábai elnehezedtek. Valahogyan fáradtnak érezte magát. Nem találja azt az utcát, azt a házat. .. Reggel óta járja a várost. Hosszú hetek átvirrasztott éjszakái után végre elszánta magát. A hajnal ébredése már úton találta. Ezerszer és ezerszer elképzelte már: becsönget, nyílik az ajtó, és megjelenik Flóra. Szeme felragyog, elmosolyodik, és kivillannak gyöngy fogai. — „Eljöttem, Virágocskám", mondja, és megöleli a lányt. „Vártalak", súgja vissza Flóra. Egy utca, egy ház, egy lány ... Körülötte rohan a város. Kutatva figyeli a szüntelenül változó arcokat. Gond, öröm, bánat, megadás, szerelem — millió villanása a létnek. Két csitri kislányka fogócskát játszik az emberek között. Egy magas, erős, őszhajú férfit elkísér a tekintete. A férfi dacos, megvető arckifejezése felvillanyozta megbénult idegszálait. Lobogó szőke haj, egy mosoly, egy pillantás... és vége. Idősebb bácsika jön. Mostl Zsebéből gyűrött papírdarabkát vesz elő. — Bocsánat, nem tudja véletlenül merre van ez az utca 'f A bácsika rápillant a papírra, szótlanul megrázza a fejét, és továbbsiet. Örökös kérdések. Merre? Hogyan? Miért? És nincs felelet, mindenki néma, minden néma, minden csak rohan tovább. Lehetetlen, hogy senki se ismerné azt az utcát... Igaz, Flóra közönséges utcának írta le, de... Istenem, valóság volt egyáltalán, vagy csak álom? A rét közepén feküdt egy szénaboglya tövében. Ez volt az utolsó délutánjuk, a lány nem maradhatott tovább. A fiú kihozott egy pokrócot, és már egyáltalán nem törődött az anyjával. „Maradj itt, Virágocskám!" „Nem lehet. .. Majd visszajövök, ha eljössz értem." Flóra szétbontotta a haját és eltakarta a fiú elől a napot. Szerelmesen suttogta. „Eljössz értem .,. Ugye eljössz? Itthagyom a címem. Megkeresed majd az utcánk, a házunk . . . becsöngetsz, és én tudni fogom, hogy te vagy az! Eljössz értem, és én otthagyom közönséges, szürke utcánk, ócska házunk, szűk lakásunk, és eljövök veled ide, ki a hegyek közé . .." Még egy utolsó ölelés. „Virágocskám ..." Valaki meglökte a fiatalembert. Mindketten bocsánatot morogtak. Tovább! Kopasz emberke tör utat magának a tömegben. Közvetlen mellette felsír egy kisgyerek. Az anyja dühösen csitítgatja. Egy kamasz harsány nevetése egy pillanatra elnyomja az utca moraját. „Fagylaltot vegyenek!" „Az utolsó lehetőség — holnap húzás! Tessék, tessék . .." „... és akkor az az ökör Murányi A fiú nem szerette a várost. Iskolába a legközelebbi kisvárosba járt, de az apja halála után onnan is inkább naponta hazament. Télen-nyáron, a legzordabb időben is beindította az öreg motorkerékpárt és nekivágott az útnak. Erdész lett, az apja utóda. Egyetlen gyermek volt, már kiskorában megszokta a magányt. A legszívesebben az erdőben barangolt, galambjaival és nyulaival vesződött... Néha napokig alig váltottak szót az anyjával. i Becsöngetek. Bent hirtelen elhallgat a zongoraszó, néhány pillanatig csend lesz. Majd gyors léptek, valaki repül, és .. . az ajtóban megjelenik Flóra. Szeme felragyog, elmosolyodik, és kivillannak gyöngy fogai. „Eljöttem, Virágocskám „Vártalak." „Hogy vagy, Flórám?" Megéhezett. Egész nap semmit sem evett. Talán az izgalomtól nem volt éhes. De most lázadozni kezdett benne a fiatal test életigénye. Már többször megakadt a szeme valamelyik étterem bejáratán, de nem mert belépni. Nem szerette a hajlongó pincéreket, és nem is akort időt veszíteni az evéssel. Egy gyümölcsös bódé előtt beállt a sorba. Percekig az előtte álló nő nyakát figyelte; három csokoládé ujjlenyomat díszelgett rajta. Pontosan olyan, mint Zsófi néni a faluból. Igen, mintha csak ő lenne... Csakhogy Zsófi néni sohasem állna ki ide almát árulni — ez a különbség. „Egy kiló almát kérek." „Fiatalember, ne csak egy kilót vegyen! Vegyen már többet, vegyen a gyerekeknek is!" „Egy kilót kérek ..." Az asszony csak mondja a magáét. A fiú zavartan nézelődik, majd gyorsan fizet, és elvegyül a járókelők között. A gyerekeknek? Lesznek egyáltalán valamikor gyerekeim? Aranyos, kis csirkefogók... szöszi szépségek ... „Jancsikám, nem fáradtál még el?" „Nem, én bíjok gyalogolni . . ." A fiú félreáll és hosszasan néz utánuk. Sohasem merte megkérdezni sem az apjától, sem az anyjától, hogy miért nincsenek testvérei. Nem is nagyon hiányoztak, legalábbis úgy érezte, de az utóbbi időben már igen. Nagyon! Kezdett félni az anyjától, és akkor jött Flóra. „Bocsánat!" „Nem történt semmi ..." Lent volt a faluban bevásárolni. Gyalog járt, az erdőn keresztül. Fütyörészve lépett ki az erdő homályából a napfényes rétre. Hunyorgott egy kicsit, és hirtelen meglepetten megállt. A szénarakás mellett egy lány ült, és valamit evett. Nadrágban volt, de deréktői felfelé meztelenül. A fiú megbabonázva nézte őt. A fejébe tódult a vér. A lány kíváncsian várakozott. Lenyelte az utolsó falatokat. Felállt. Szinte súgta. „Gyere közelebb!" A fiú engedelmeskedett. „Még közelebb ... Most jó. Tedd le a táskád! Csókolj meg ., ." A fiú térdre bukott, átölelte a lány derekát, és ajkát a lány mellére szorította. „Esti Újság! Friss hírek! Megjelent az Esti Újság ...... Tétován megállt. Nekidőlt a falnak. Érezte, hogy a hátán csuromvizes lett az ing. Megtörölte a homlokát. Nem és nem tudta elhessegetni azt a képet, amelyet gyökerestől ki akart tépni az agyából. A tavaszszal történt. Pista, igen, hisz ez Pista! Végre egy ismerős, végre valaki, aki majd útbaigazít... „Szervusz, Pista I" A fiatalember megfordult. Csodálkozó szemek. „Kérem?" „Bocsánat.. . tévedtem!" „Nem történt semmi. Előfordult. Hátat fordít a konyhából kiszűrődő fénynek. Tekintete átröppen a kert fölött. A távolba mered. Tisztulnak a fények. A csíllagtalan éjszaka fényei. A város fölött sötét az égbolt. A felhőkön nem tört át a hold és a csillagok vibráló fénye. A bércek felett mintha világosabb lenne, ott liláskék, mélykék az ég, s a liláskék, mélykék égbe belemer évülnék a megfeketedett csúcsok. Balra siklik a tekintete. A Csorba-tó irányába siklik a tekintete. Nem látja fényeit, messze van, erdő takarja. A Csorba-tó fölött vezet a hegyi út a Poprádi-tóhoz. Ott az új szálló, s a szálló egyik szobájában Helén. Az ablakban állhat, és nézi a sötéten csillogó vizet. Otthon érezheti magát. Odahaza is az erkélyen állva nézhette a sötéten csillogó vizet, az éjszaka fényeit visszaverő folyót. Hátha csak képzelődik ... ... Helén nem maradhatott otthon. Nem tudott otthon maradni. Már a szállodában van, és vár rám. Holnap délelőtt együtt leszünk. Pedig... Hétfőn történt. Tegnap történt. Tegnap délelőtt, amikor rátámadt a nagy nyugtalanság. Bement a városba újságot venni. Mindennap bement a városba, a feleségével vagy a kislányával. Hétfőn PETRŐCI BÁLINT XIII. csak egyedül mehetett a városba. Nem is a városba, csak az állomásra. Benyitott a vasútállomással szomszédos kis posta helyiségébe és megkérte a pult mögött ülő fiatalasszonyt, kapcsolja őt össze egy fekete hajú fiatalasszonnyal. Helén hivatalát hívta. Helént kérte a telefonhoz. Öröm csengett a hangjában. — Holnap utazom! Ne gyere, Helén ... — Ne félj, senki sem tudja meg! Csak mi ketten tudjuk! Mi ketten ... — Nagyon kérlek, ne gyere . Miért? Mert csak ketten tudjuk ... Az a jó, hogy csak ketten tudjuk! Nem félsz, Helén? Csak attól félek, hogy elveszítelek Pedig... — Ne mondd ki! Tudom, hogy mit akarsz mondani. Ёп már azt is tudom, hova kell egy hét után mennem, hogy ne tegyük magunkat még boldogtalanabbá! Hová akarsz menni? — Ne kérdezd. Utánam jönnél, és soha nem búcsúzhatnánk el egymástól! Soha... — Félek, Helén ... Csak ketten tudjuk ... — Ha sokan tudnák nem félnék. A titok nem lenne titok ... — Ha félsz, ne gyere utánam. Holnap délután már ott leszek. Ha nem jönnél, akkor is velem leszel... János szeme a sötétségbe mered. A távolban a liláskék ég már egybeolvadt a csúcsok feketeségével. A konyha felé kapja a tekintetét. Váratlanul kellett a szemet kápráztató éles fénybe néznie. Pillanatok alatt megszokja az éles fényt. Most már látja, ki sírt fel a konyhában. A felesége a kezébe temeti az arcát, és berohan a szobába. Az anyja a konyhaajtóban megáll, és kikiált az éjszakába. — Miért nem jössz be?! Bemegy a szobájukba. Kislánya nyugodtan alszik a sarokba helyezett díványon. Két, három lépést tesz az ágya felé. Belebotlik a kis, lapos bőtöndbe. Még a vacsora előtt becsomagolta a fehérneműjét, s az asztal mellett hagyta a kis bőröndöt, hogy ezzel is figyelmeztesse, a feleségét, másnap reggel elutazik. Az asszony nem nyúlt a bőröndhöz, pedig az útjában állott. Égette a bőrönd. A szobában volt, amikor pakolt. Egy szót sem szólt, csak szomorúbb lett. Jól tudja, hogy a testvéréhez utazik néhány napra, miért akadékoskodna? Most miért sírta el magát? Levetkőzik, magára ölti a pizsamát. Leül az ágy szélére, felesége mellé. Meg-megvonaglik, hangtalanul sír. Az utcai lámpa beszűrődő fakósárga fénye sápasztja az arcát. — Miért sírsz? Átkarolja a feleségét. — Ne nyúlj hozzám! Tehetetlenül ül a felesége mellett. Az magába fojtja sírását. Arcát a párnába túrja. János dermedten nézi. Égeti a hirtelen feléledő fájdalom. Nem meri újra megkérdezni, hogy miért sír. Az összekuporodott test fölött megérzi, miért nem engedi, hogy hozzá érjen a keze ... ... Kitől tudhatta meg? Mit tud? ... Meg-megrándul az összekuporodott asszonytest. ... Nem akartam, hogy előttem összekuporodjon. Valamit elloptam tőle, amit már soha többé vissza nem adhatok ... Felemeli a kezét. Remegő kézt emelt fel, s a remegő kar az összekuporodott asszony fölé emelkedik. Ne nyúlj hozzám! Nem szólt, nem kiáltott fel az asszony, s mégis fülébe hasít a riasztó szó. Visszarántja remegő karját... ... Hogy magyarázzam meg, hogy nem tör-
