Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-03-16 / 11. szám
JEANNIE EBNER (Osztrák) A vőlegényre várva Ez éjszakán, mig meg nem Jöuz, virrasztani akarok és nem is fekszem le. Ez éjszakát gondosan akarom elkészíteni akár egy kalácsot. Eszem belőle egy darabot, aztán egy másodikat, később talán még egyet, de aztán szorgosak lesznek az ujjaim s a darabokat érákra, fél- és negyedórákra tőrdelem s az éj maradéka szürke percekre morzsolódik Világító kendőt látok kiterítve. Múlt és jövő egy metszőpontban méregetik egymást szeretetlen. Úgy látom eddigi életem mint viseltes ruhát, amit előveszünk, felpróbáljuk, s elajándékozzuk. Túlszűk lett, divatjamúlt és kopott. Régen mézet ettek a reggelihez, én egy kislányt lótok, kit megszúrt egy méh. És látom az asszonyt, akivé lett. Neki is lesz leánya, s az is asszonnyá lesz. A jövő útja jóelőre látható és túlszűk és viseltes, még mielőtt elkezdődnék, megint csak el kell majd ajándékozni. Látok egy asszonyt s egy leányt, egy asszonyt s egy leányt, egy asszonyt s egy leányt Hiába fonja a pók a fonalat potroha mirigyéből. Elsöprik, a pók meg újra fonja nappal és éjjel a világ végezetéig. Ez éjszaka háló és engem fognak meg benne. Ez éjszaka csapda s én vagyok önmagam csalétke. De a reggelihez még mindig mézet esznek. Dávid Teréz DÖMÖTÖR TEREZ Somorján született. Az első Csehszlovák Köztársaság Idején munkásnő volt. Környezetéből merített témát novelláihoz, karcolataihoz. Most Budapesten él. Alábbi elbeszélését az „örökség“ című antológiából közöljük. I ocspocs időben indult a fővárosul ba „helyet" keresni. A helyszerző hátsó bejáratán pléhtábla: „Bejárat cselédek részére". Kicsi szoba. Lányok lehúzott cipővel. Izzadt lábuk, mosdatlan testük érdes szagot áraszt. Szemük fekete karikás. Látszólag jól öltözöttek, az egész napot Itt töltik, örülnek, ha nem kapnak állást. Lezüllöttek. Érzéketlenek. Sokat nyomorogtak, megértik egymást. Suttogva mesélik el a vasárnap éjjelt: pénz is csöppent. Almosak, fáznak, félnek a friss levegőtől. Ajtót nyit, nem bírja a nehéz testpárolgást. Ráorditanak három nyelven Is: — Jaká szlecsnal NI, a kisasszonyl FräuleinI Ha nem tetszik, ne menjen szolgálni I — Esernyővel, cipőkkel fenyegetik, Elszántak. Goromba mozdulatokkal fejezik ki indokolatlan gyűlöletüket. Mogorva verést ígérnek csak azért, mert ajtót nyitott. Rendőr őrködik a munkára lesők fölött, jóban van a lányokkal — nekik ad igazat. Kendős, faluról jött lányok Ijedten húzódnak hátra a lármázóktól. ők még nem olyanok. Nagyságák jönnek biztos járással. Jól tápláltak és szigorúak. Szakértőén turkálnak a lányok között. Rabszolgavásári Emberbőrre alkusznakl Válogatnak, melyik erős, ki eszik keveset, vállal-e nagymosást, tud-e szépen vasalni, van-e szeretője, kér-e kimenőt, mert az szűkén van. „Nem tükör elé fogadom a cselédet I" őt nem kívánják, pedig „jó cseléd"-képet vág. Dolgozni szeretne — aznap még nem evett. Elegáns kisasszony löki ki az iroda ajtaját, mindeneset keres. A pocakos helyszerző segít. Tőle is megkérdik: — Hű cseléd maga, vikszel, mert hat szoba van, nagymos? — S már parancsol is: — Forduljon meg, vegye le a kendőjétl Bubifej? Mehetl — Hiába védekezik. Ez is baj? Magas, egészséges asszony vérszegény, tizenöt éves leánykát visz el hatvan koronáért. Fakó kartonruhában, fásultan lohol a lány a nagysága után a kezébe nyomott, púpos szatyorral. Rongyoska — ráférne, ha az erősebbek dolgoznának helyette. Minden nagysága falusi lányt akar: ezek nem szájasak, meglapulnak, ezeknek parancsolhatnak. Foglalóval kábítják el őket. Mereven egyenes férfi jön „cselédet fogadni". Kéri a lányokat: — Százötvenet fizetek, főzni se kell, alig van munka. — Öten is ugranak. Szomszédja is velük megy. Kenyerét a pádon hagyja. Bízik a helyben, ahol majd jobbat ebédel. Közel csúszott a kenyérhez, nyelte a szagát, és zsebkendőt dobott rá. Mozdulatlanul figyel: látják-e? Puha rozskenyér. Az utcán befalta. Fél óra múlva visszajöttek a lányok csalódott arccal, köpködve szitkozódnak: „Koszos hely, sokan vannak, háromszázért se szolgálnám I" Szomszédja átkozódlk: „Valaki megzabálta a kenyeremet, a rosseb egye meg a gyomrátI" Sírt, nincs pénze másikat venni. Juliska félve menekült, s mert nem volt hol aludnia, felkereste a lányoktól leköpött házat. Piszkos előszoba, kosztól ragadó konyha, dézsában zsíros, kormos mosogatóié.' A fürdőszobában nagy rakás szennyes vár mosásra. A nagyságának finom a keze, kíméli magát. Juliska félénken ajánlkozik. Teszik, mintha nem kellene — nem hívták. Fölényeskednek: százötvenből százhúsz lesz a havi fizetése. Ott maradt. Ebédet kapott. Este hálás volt a rothadt matracokért. Két hétig kotort mocsokban, amíg rendbe hozta a lakást. Nehéz megszokni az idegenséget, a várost, a rengeteg apró téglából összeragasztott házakat. Szeretné egyszerűbbnek, simábbnak, nyugodtabbnak látni az egészet, és ehelyett szűkre szabott tereken, utcákon, falak mögött, föld alatt hemzseg minden részletektől. Hajnalban bérhlntók vágtatnak az állomás felé, villamosok, teherautók kezdik a reggelt. Korán megy tejért. Hét óra. Búgnak a gyárak. A templomokban harangoznak. Tejhordók, gyári munkások, cselédek futnak. Munkásvonatok érkeznek vidékről. A dolgozók sötéten lepik el az utcát: fáradtak, összetörtek, korán kelnek — némelyik ötven kilométert utazik. A vásárcsarnok felé cammogó stráfkocslkon kofák ülnek nagy puttonyokkal. Nyolc után bevásárolni mennek, viszi a szatyrot a nagysága után. Csupa jól öltözött, „Intelligens" ember mozog az utcákon. Luxusautók suttyannak nesztelenül a Járda mellett, Az Irgalmasok temploma előtt vak koldus ül, nyakában három nyelven írt tábla: „Vak vagyokl" felírással. A piac közepén féllábú hadirokkant harmonlkás. A nagysága hízott libát vesz, néha kilenc kilósat, kenyeret, zöldséget. Már két táska tele van, húzza a karját, még a hóna alá Is kerül vlnnivaló. A nagysága nem segít — gyümölcsöt eszik papírzsákból. Délelőtt trappban dolgozni, beosztás nélkül. Az egyik munka készen sincs, már a másikba zavarják. Később meglátják az előbb parancsoltat befejezetlenül, szidást kap érte. Hatan Is parancsolnak — megkerülhet az ember. Péntek délután sóletet visz a pékhez, messze kell vinni — a Vár útra. Nagyokat csavarog. Este ünnepi elérhetetlenségben fényeskedő kirakatok .., Szombaton kávéházba mennek. Két órán át a halas, barheszos pénteki vacsoráról meg a sóletról beszélnek. Még a férfiak is . .. Szóba hozzák a cselédeket, dicsekszenek: olcsó lányt fogadtam, jól bevált, dói-KÉI MÁZSA SZÍN Az öregasszony húzta a szánkót, vagy a szánkó húzta az öregasszonyt, nem lehetett biztosan tudni. Az öreg felfelé haladt, a szánkó mintha inkább lefelé igyekezett volna. Az út kicsúszott az asszony talpa alól, a szél a szoknyája alá szemtelenkedett... Hiába! Két mázsa szén, az két mázsa szén, hatvanöt esztendő... — hatvanöt esztendő! Nagy hasú fiatalasszony cammogott utána. Hol az utat figyelte, hogy az öregasszonyt. Néha megállt, kifújta magát... Ha segíteni akart, az öreg ráförmedt. — Magadra vigyázz! Megy ez magától, láthatod! Ment, ha nem is magától... de ment! Neki kellett feszülni — de menti Amíg be nem fordultak a legközelebbi utcasarkon. Ott a havat már korábban elfújta a szél, az építkezésektől agyagos, hepehupás gyalogjárón megátalkodott a szánkó, mint a csökönyös csacsi... Nem és nem! — Forduljon a kocsiútra, csúszik majd, ne féljen — tanácsolta a fiatalasszony. Az öreg üggyelbajjal rákanyarodott. A szánkó kétszer is felbillent, de utána kaptak ... Az út is emelkedett... A fiatalasszony nem nézhette a kínlódást. Belekapaszkodott a kötélbe. — Itt szülöd meg azt a gyereket... — dühöngött az öreg, mire a másik olyasfélét morgott, hogy hát — ha itt, hát itt! Neki már mindegy De ezután mintha mégse lett volna mindegy... engedett. — Tudja mit — javasolta — maga húzza, én majd taszítom. Úgy történt. Az út olyan volt, mintha áttetsző fénymázzal öntötték volna le. Amit a februári nap délidőben felolvasztott, azt az éjszaka befagyasztotta, csillogó daraesővel is beszórta ... — Délidőben kellett volna jönni... — mondta az öreg. — Délidőben más dolgom van! Fenét van más dolga, restell!... Úrnak született... Hogy kitől örökölte? — morfondírozott magában az öregasszony. Nem sokáig, mert a fiatalasszony alól majdnem kiszaladt a föld, szerencsére nem történt baj. Valaki odakiáltotta. — Maguknak kell ezt csinálni? Miért nem küldték az embert? Nem kapott választ. Mit válaszoltak volna? Hogy mi köze hozzá? Vagy hogy nincsen ember! Az, aki van ... éjszaka éber, nappal álmos! Minek is ütik bele orrukat az emberek egymás dolgába? Ok jöttek, hát ők jöttek! Biztosan oka van ennek... Az öregasszony kezefejével megdörzsölte a szemét, az orrát is megtörölte, azután szótlanul nekifeszült a kötélnek. A fiatal oldalról vetett rá egy pillantást és megkérdezte: — Csak nem sír? — Mért sírnék? Nincsen rá okom ... Sohasem fogja ezt maga megérteni. Hát nem! Ha leteszi a vizsgákat, másképp lesz Akkor majd frájlát fogad melléd .. Hagyjuk ezt. — Hagyjuk ... És mentek... szótlanul Szép volt ez a környék tavasszal, amikor a kertekben virágba borulnak az orgonabokrok, meg nyáron... a gesztenyefák úgy sorakoznak egymás mellé, mint zöld színű kupolák, az út végén egymásra borulnak, kaput formáznak, mintha templomba vezetne az út. Nem templomba vezetett, hanem a dombtetőre, onnét már lefelé kellett haladni, Onnét látni lehetett, hogy fehér hótakaró lepi be a várost és a távolban gyárkémények mutogatnak az ég felé. Az öregasszony húzta a szánkót, arca belepirult, vonásai kisimultak, légzőcsöve sípolt, a szél ölébe kapta őt, mintha segíteni akart volna rajta, szinte katonás lépésekre kényszerítette. A fiatal is kifeszítette a hasát, rövid szoknyája alatt céklaszínű volt a combja, zsíros fényű, hosszú szőke haja lobogott... Hirtelen megtorpant. — Mozog ... suttogta ... Az öregasszonyt váratlanul érte a megtorpanás, kilendítette egyensúlyából, megtántorodott, kar-
