Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-06-23 / 25. szám
тв?т jegyzetek Soha nem jártam erre, ám amikor ezen a szeles, hűvös tavaszi délelőttön feljutottam a Kalimegdán falaira, mégis úgy éreztem, hogy csak visszatértem ide ifjúságom álmainak városába. Minden ismerősnek tűnt, ismerősek voltak a tornyok, a bástyák, a fehér falak, amelyek a távolból, oly furcsán elmosódva ködlöttek elő a tavaszi reggel tejfehér, párás levegőjéből. Szívemhez közel állt a régi város, kanyargó kis sikátoraival, s az új Belgrád is szellős, nagy zöld foltokba telepített modern architektúrájával. Messze, északkeleten az a hátság is, mint a Kis-Kárpátok vonulata, s az élénk szélben mintha égnének rajta az erdők, s vörös fényt tükröznek a Fruska Gora csúcsai. S a folyam is, ugyanaz, mint Komárom alatt, s mintha állnának г,ш iiLUiiá tókat. Néhány lépésre a bástyától büszkén emelkedik a Dráva fölé a nemzeti felszabadító harc emlékműve és az új Belgrádra tekint, az országépítés e szimbólumára. Emlékművek mindenütt. Hősök, harcosok, mártírok szobraival sűrűn teletűzdelt e föld. A fasizmus elleni élethalálharcban, mint az utcák, falvak, gyárak elnevezései is, örök mementőként: Ne feledj! — Mire gondol? — kérdezi Vera asszony, amikor Mosa Piádé emlékműve előtt egy padra telepedve, nagyokat hallgatok. A múltból gyorsan visszatérek a mába és a kérdésre kérdéssel felelek: — Nem gondolja, hogy itt kissé merész az átmenet a múlt és jelen között — és kinyújtott karom széles mozdulatával félkört írok le az öreg és új •város fölött. — Nem, hiszen ott a hid, amely a népek gondját és örömét hordozó széles folyam fölött átíveli a kort és összeköti az embereket — hangzott a szinte készen álló, frappáns felelet. — Különös. Ezen a helyen, ugyanezt kérdezte tőlem Karel, közös prágai ismerősünk, amikor tél derekán meglátogatott. Kísérteties, nem? C. HARNICEK felvétele rajta a nehéz terhükkel sodrással szemben küszködő hajók. Soha nem jártam erre, de tudom, a Duna bal partján, néhány kilométerre, az a falu ott Kevi, ahol Hunyadi várta Garai, Újlaki, Ciliéi, Rozgonyi hadait, de azok nem érkeztek, a főurak a török veszedelem küszöbén is cserbenhagyták. Am jöttek Kapisztrán János kaszás parasztjai a Duna bal- és jobb partján Nándorfehérvár felmentésére. Talán ott, ahol a Szajám, a nemzetközi vásár kupolás csarnokai húzódnak, valahol a déli dombokon vertek tábort a szultán csapatai, hogy megostromolják e fehér falakat, amelyek között — úgy tudták — csak Szilágyi néhány ezer katonája várja az elkerülhetetlen pusztulást. Eddig jutottam gondolataimban, amikor megkondult a déli harangszó és derűs, szálló hangja csendes áhítatot, puha takarót borított a világvárosi forgalom ideszürődő zajára. Hol van már a török, hol van az ozmán hódítás lófarkas zászlaja? A múló századok történelme során be sok kegyetlen indulat akarta leigázni e várost, hányszor törtek népének puszta életére. A város túlélte a hódi— Csak akkor, ha az ember nem ismeri az öszszefüggéseket! Karel gondolatai ugyanolyan úton jutottak el idáig, mint az enyémek. Általában az emberek nagy többsége ugyanígy gondolkodik — nem gondolja? Most már Vera asszony, belgrádi barátunk marad adós a felelettel. A delelőn már túljutott a nap, mégis valahogy úgy éreztem, felmelegszik a levegő. A szél is megcsendesedett, csak időnként csapott le a fák közé, mint villámröptű vércse. Az asszonyra néztem. Hollófekete hajába ősz szálak keveredtek, mongolos szemei valahol a távolban kerestek valamit, de arcára szomorú ráncokat varázsolt az emlékezés. Fél esztendeje lehetett, hogy egy Bratislavában járt belgrádi ismerősöm, 4egy címet tett le az asztalomra, helyesebben csak egy nevet, amelyből a prágai telefonkönyvben különböző változatban két oldalnyi van. Próbálja megtudni — mondotta — él-e még az illető, hol lakik, és ha sikerül, írjon egy lapot erre a címre. Es cirillbetűkkel felrajzolta: Vera Bozsics, Növi Beográd, Pviljon ennyi és ennyi. Nagy örömet szerezne vele — tette hozzá, — mert ennek a prágai férfinek köszönheti Vera az életét. Pár nap múlva Prágába vitt az utam, fölszaladtam az Antifasiszta Szövetségbe, és megkértem őket, nyomozzák ki az illetőt. Odaadtam a belgrádi címet is, hogy oda ktildhessék az értesítést. Hónapok teltek el, amikor levelet hozott a posta. Ismeretlen — akkor még ismeretlen — asszonyi kéz írta, elég nehéz volt kibetűzni és kikeresni azt a néhány szót a szerb-horvát szótárból. Csak amikor készen lettem vele, akkor vettem észre, mennyire hasonlít a szlovákhoz, sok, azonos eredetű szógyökérből táplálkozhatott. Meleg hangú, hálálkodó írás volt, végtelen örömet tükrözött. Megkapta prágai megmentője címét, férjével együtt meglátogatta Prágában és az illető már viszonozta is a látogatást. Aztán néhány szóval leírta a történetet. Végül meghívott Belgrádba. Este hétkor indultam el a Polónia-expresszel, s a hosszú éjszaka alatt volt időm gondolkodni azon, milyen szövevényesek az emberi kapcsolatok, milyen véletlenek hozzák lélekközelbe őket és milyen forrásokból merít a barátság, amely nem ismer távolságot, országhatárt. Reggel érkeztem meg és most már itt vagyok a Kalimegdánon. Mosa Piádé emlékműve előtt üldögélek, aki ereiből csapolt vérrel írta a börtönben a „Tőke“ máig is legszebb szerb fordítását. Vera asszony fázósan húzta össze angol szabású bő kabátját — hiába, csalóka még a tavaszi nap. Lefelé indultunk a hegyről és kikötöttünk a Terrázián, a belváros üzletnegyedében, egy kávéházban nagy csésze tea és pohárka konyak mellett melegedtünk. Különös, hosszúkás, aranyszopókás cigarettára gyújtott, mélyen le szívta a füstöt, élvezettel eregette. A kávéház, amelynek hatalmas ablakaiból kitűnő kilátás nyílt a forgalmas sugárútra, lassan megtelt. Szemben a „Savremeno pozoriste“ színházának hatalmas reklámtáblája hívja fel a figyelmet, hogy ma este Bob Meril Karnevál című musicalja van soron Zseljka Rajnerrel a főszerepben. „Muzicski komád u dva dela“ — betűzöm, csak úgy szórakozásból és örülök annak, hogy értem: zenés komédia két részben. Vera, a félig szívott cigaretta parazsát a hamutartó széléhez nyomkodta. — Csak olyan ünnepi dohányos vagyok — mondotta — ennyi jólesik, a másik felét majd ebéd után. És beszélni kezdett: — A fasiszták marhavagonokba préselve hurcoltak bennünket Németországba. Asszonyok, lányok, gyerekek, — a férfiak többsége akkor már a hegyek között harcolt. Hihetetlen szenvedések után megérkeztünk Hannoverbe. A várostól nem messze, az erdőben volt a láger. Onnét jártunk be mindennap a repülőgépalkatrész-gyárba. Cseh munkások is dolgoztak ott már akkor, őket a „totális bevetés“ alapján hozták oda. Valamivel szabadabban mozoghattak mint mi, mert olykor-olykor sikerült néhány szem burgonyához, répához, sőt kenyérhez jutniuk és nekünk is adtak belőle. Marógép mellett dolgoztam. Egyszer, amikor a gyenge világítás miatt mélyebben hajoltam a befogott munkadarab fölé, kibomlott a kendőm, és széthulló hosszú hajamat bekapta a gép. Fölsikoltottam. Szörnyű fájdalmat éreztem és elájultam. A továbbiakat csak a társaim elbeszéléséből tudom. A mögöttem dolgozó gép mellől Karel ugrott oda, kikapcsolta az áramot, majd amikor látta, hogy a lendítőerő a gépet tovább forgatja, saját életének kockáztatásával, megfeszített karokkal állította meg. Megmenekültem. Karelnek köszönhetem. Amikor felszabadultunk, Karel nem várta meg, míg megindul a közlekedés és az elhurcoltak hazaszállítása. Türelmetlen volt, elindult egyedül, s azóta sem hallottam felőle. Mire otthon normális körülmények közé jutottunk és országaink között újra szövődtek a baráti kapcsolatok, lassan eltelt két évtized. Az önfeláldozó barátot nem felejtettem el és a maga közbenjárásával meg is találtam, így történt. A piacon keresztül ballagtunk hazafelé. Stara Pazova-i szlovák asszonyok kínáltak szinte dinnyenagyságú almát, helyre nylonzacskókban mosolygó pirospaprikát. A késő délutáni órákban is tömve volt a piac. A munkából jövő asszonyok vásároltak, Vera is megállt egyik-másik sátornál, zöldségre, szárnyasra, zöld fügére alkudott. Mosolyogva figyeltem igyekezetét, ő is mosolygott, amikor sikerült néhány régi dinárral olcsóbban vennie. A bulvárra jutottunk. Népes csoportok igyekeztek a stadion felé, kezükben a Crvena Zvezda meg a Partizán zászlóival. Este játszották a helyi derbit, ez volt a nap nagy eseménye. Felszálltunk a trolira, diákokkal volt tele, hangosan vitatkoztak, egészen a diákvárosig, ott leszálltak. Alkonyodott. Fénytengelyek gyulladtak ki a sugárutak mentén, vörös jelzőfények a toronyházak tetején, neonok villogtak és köszöntötték a belgrádi estét. HEIMLER LÁSZLÓ
