Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-24 / 8. szám
következő Málcsl-nak ajándékozták. Málcsl kapta tehát a barnára zománcozott ócska vaságyat, melyről ltt-ott már hiányzott a csillogó sárgarézgomb, de meghalni még egészen jól lehetett benne. Ö kapta a szürkére kopott zöld plüssdiványt, melyből ugyan kiálltak a rúgók, de támlájára piszkosra fakult rózsaszínű selyemvirágok voltak applikálva. A tükörasztal is hozzá került, kettérepedt szürke márványlapjával és fiókjai mélyén azokkal az elsárgult fényképmásolatokkal, melyek már semmilyen albumba sem fértek bele. Neki szavazták meg a csorba „karlsbadi“ emlékpoharakat, a hársfaival, szliácsi, bártfai, herkulesfürdőí használhatatlan emléktárgyakat. Végül ő vette magához azt a X8X24-es formájú családi képet is, amelyet harmincöt évvel ezelőtt „eszközölt“ a Waldmann családról a fényképész. Málcsi az örökséggel meg volt elégedve. Részben azért, mert nem volt más osztozkodáshoz hozzászokva, részben pedig azért, mert az édesanyja elhaltéval az otthonát is elvesztette, s azért az örökölt bútordarabok egy főbérleti lakás csodás lehetőségét csillogtatták meg lelki szemei előtt. betöltötte a kis szobát, elnézegette az ágy felett függő családi képet, melyről merev és idegen arcok néztek kifejezéstelenül a semmibe, és a suhancok agyonretusált, üres ábrázatában senki sem ismerte volna fel a megboldogult Waldmann néni sírját körülálló szomorú és tiszteletreméltó polgárokat ... csak Málcsl! Mert az ő tekintete belülről fakadt, mélyről, a leikéből. Mert ő azt is látta a képen, amit más nem láthatott, amit nem ölelt körül a légypecsétes virágos kartonlap, amit nem foglalt magába a szúrágta, aranyozott keret. — „Eszközöltetett az Űr kegyelméből és jóságából W. Ferdinand úr és neje W. Ottilia asszony ezüstlakodalmának megemlékezéséül: Jákob, Manó, Jenő, Zoltán, Gáspár, Amália, József, Otto, Lázár, Jolán, Fanny, Ottilia anyánk, Ferdinand apánk, Béla, Juliska, Elemér“. Elemér már nem él. Elesett a fronton 1915-ben. József is meghalt. Csinos fiú volt. A Piavenél maradt 1918-ban. A Juliska arca elmosódott, de kezében feszesen tart egy fodros napernyőt. Meghalt 19-ben náthalázban. A többiek még élnek, de Manóból Miklós lett, Reginából Gina, Lázárból Lajos, és Amáliából — Málcsi. Ezekután mindenki visszatért otthonába. Málcsi is felrakta friss vagyonkáját egy talyigára. 2. Újonnan elfoglalt „otthona“ nem volt komfortos, ajtaja rosszul zárult, azonban repedezett falai még támogatták egymást és ezek közé megbújhatott nagy egyedülvalóságában. Kicsomagolta tehát a holmikat, a zöld plüssdiványt, az ócska konyhaasztalt, a karlsbali, szliácsi, herkulesfürdőí emlékpoharakat, és a 18X24-es formájú családi képet is felakasztotta az ágya fölé, annak a sötét, nedves foltnak a közepébe, amit térképpé rajzolt oda a köröskörül embermagasságban felszívódó talajvíz. És 6 is megpróbált belekapcsolódni a hétköznapokba. Ez annyira amennyire ... sikerült is. Csak az éjszakáival volt sok baja, mert az éjjelek elviselhetetlenek voltak, amikor álmatlanul fészkelődött anyja halottas ágyán és hadakozott a csenddel, ami körülölelte őt. Azelőtt a beteg öregasszony sírása, zsörtölődése, imádságai kitöltötték a sötétséget körülötte; ez most megszűnt. Az éjszakában iszonyú béke lett. Fel nem fogható nyugalom és üresség, amihez nem volt hozzászokva, mert mióta élt, soha egy perce sem volt a saját magáé. Ezért voltak hosszabbak ezek az éjjelek minden eddigi éjjeleknél és a nyugalom, nyugtalanítóbb minden zajnál és minden sőhajtozásnál. Hánykolódott hál az ágyon, gondolkodott, sőt megpróbált visszasétálni azon a göröngyös országúton a múltba, mit az idő és az emlékezés bocsájtottak rendelkezésére. És ha a szomszéd ház kéménye mögül előbukkanó telihold fénye Málcsi alatt nagyot csikordult az ágy. Elhomályosuló képek fintorogtak már csak agyában. Azután egy ideig semmi. Mint amikor a moziban elszakad a film és pillanatokig láthatóvá válik a fekete keretes fehér lepedő. Megpróbálta előbbi pergő menetébe helyezni agyának elszakadt filmszalagját. Nyitott szemmel meredt a falon függő fotográfiára, mintha attól kérne valamit. Valamit, amit elfelejtett. De a kép konokul hallgatott. A kép konokul magába zárta Málcsi ifjúságát. Azután elaludt. Almában azt a violaszínű ruhát viselte, amiben a családi képen az apja karján sétált a fényképészhez. A „gyerekek“ párosával előre mentek, édesanyjuk dobogva követte mindnyájukat. — Minek az a pénzpocsékolás? — zsörtölődött. — A fénykép árából szépen hízott libát vehetnek a közeledő ünnepekre. De apácska konok volt és „bogaras“. — Majd örökségül hagyom rájuk — válaszolta nyugodtan és mintha komolyan gondolta volna. — Majd össze is verekednek miatta — feleselte kissé keserűem édesmama. — Málcsira hagyom — mondta édesapa és titokban megszorította a lánya kezét. — Legalább nem lesz egyedül — Málcsinak a szorítástól elzsibbadt a keze és felébredt. Hunyorgó tekintete még egyszer végigsimogatta a holdvilágban fürdő családi képet, azután mély, egyenletes szuszogással tovább aludt. De már nem álmodott semmit. CSERES TIBOR FEKETE ,ад,.м, A férfi elkezdte vetkőztetni, Anna nem ellenkezett, de nem is segített. Derékig már csupasz volt Anna, amikor abbamaradt: tenyerébe vette Gudullcs а пб melleit. Előbb egyiket, aztán a másikat. Elismerő csodálkozás volt a tenyerében. Akkor eldőltek egymás mellé. De sokáig nem történt semmi. Végül Anna keze indult meg. Aztán visszahúzódott. — Maga a feleségét szereti, Géza bácsi. Juliskát. Gudullcs hümmögött. — Ne is tagadja. — Nem tagadom. Egy idő múlva megint az aszszony kezdte: — Mire gondol most, Géza bácsi? Arra, hogy kicsodán kellene segítenem: rajtad vagy a lányodon. Többet nem beszéltek. Amikor Anna felkelt, hogy öltözzön, csak annyit mondott: — Nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodik a feleségéhez. Halkan öltözött s úgy surrant ki, mintha alvót hagyna ott. Már a nap fent Járt, mikor Gudulics Géza megébredt s az egész éjszaka úgy tért vissza emlékezetébe, mint az olyan álom, amelyet neszek és fények zavarnak meg, azonban elalvástól ébredésig szakadatlanul munkálkodott boldogságunkon és szomorúságunkon. Még fél óráig lustálkodott, nagyszerű heverészésben. Rendőrségi csizma lénett az udvarra, keményen koppantak, nyíltak az ajtók. Bosszankodni akart Gudullcs. De az utolsó nyílás szinte gyöngéd és udvarias. Köves Rudolf sofőrle állt egy pillanatra feszes vtgyázzban szemközt. — Az őrnagy baitárs felesége már készíti az ebédet, 30 — Lámpaoltás után Annus néni átment Géza bácsihoz. — Miért? — Időzni! Kilesteml — Engem is láttál?- Perszel Tőréné tudott leánya útjáról. Már lefeküdtek, elfújták a lámpát s a két gyermek lélegzete meg is lassúbbodott, amikor Anna felkelt s ruhadarabjait fogva kifelé indult. — Hová mégy? Anna csendre ptsszentette. Töréné nyugtalankodott. Kiment utána a konyhába. Csak a mozgásból, motozásból hallotta, hogy Anna már felöltözködött. — Hová mégy? — Ne kérdezze. — Anyádnak megmondhatod. És akkor Anna átölelte őt és megsúgta, hogy Gézához, Gudulics Gézához kell mennie. KellI — Értelek. Megértelek — mondta Töréné. Es amikor magára maradt, még sokáig elüldögélt ott a nyitott konyhaajtóban egy kis sámlin. Milyen szép, milyen nagyon szép az én lányom még most is, amikor pedig a többiek, a korabé- Itek már mind megöregedtek és egészen elpusztult a fiatalságuk! Csak egy kicsivel több szerencsét adna neki az isten. A sötétben mozdult valami az udvaron — félni kezdett. Sajgó Dávid! Talán az ő lelke? Lehet, hogy az 6 lelke járkál az udvaron. Ha. van lélek, ahogy némelyek mondják s a temetés előtt azokon a helyeken kószál, ahol a test lakott, vagy szeretett járkálni, akkor Dávid itt settenkedik az ablak alatt. Ügy megijedt, hogy bemenekült a gyermekek közé. Az alvók védelmében b'zonságosabban volt. Belülről bezárt minden ablakot (az ajtót is reteszre) s a jó csendben késő vllágosodáslg aludt. Akkor kiment az udvarra, kiengedte a baromfit, enni adott a malacnak, csutkával kívülről becsukta a tegnap nyitva felejtett padlásajtót, szépen fellocsolta az udvart, meg az utcát is. És fel ts seperte. Szerette mondani magáról, magukról: ezek a Tőréék szegények, de olyan tisztaság van náluk, akt a>ra jár, nem állhatja meg szó nélkül. Mások is söprögettek már akkor, S honnan, honnan nem, talán mert a vasárnapot is megtartotta. ott poroszkált, végig karistolta a sort az utcában Bütyök. Valaminek nagyon örült, jókedvben közeledett. Töréné söprűjét megállította. — Én tudom ám, hol van Annuska néni! Én tudom! Tudom ám, mert az este kilesteml Hazagyött mán? Tőréné annyira megijedt, hogy becsalogafta a férfiút, süteményt adott neki és megfogadtatta vele, hogy Annáról, Anna hollétéről senkinek sem árul el semmit és nem is gondol rá máma és holnap. Esküdni is kellett, hogy megkaphassa a tíz forintot. Ennyit kért hirtelen és szemtelenül, mikor észrevette, hogy süteménynél is többet érhet az ő hallgatása. De tíz forint nagy pénz. Annál biztosan nem ér többet. Amikor a gyerekek felébredtek s látták, hogy ez a korcs kelekótya falja előlük az ünnepi éfket — berzenkedni, zúgolódni próbáltak. Bütyök azonban atkára tette mutatóujját és azt mondta: „Pszt! Erről nem szabad beszélni!" Amikor teli hassal és teli zsákmányával hazafelé sattyoaott s találkozott Buriánnal (látásból ismertei, köszönt neki illedelmesen, neki is tudtára adta, hogy; psztl Egy szót sem a dologról. — Mit pisszegsz, te kacsa? — állította meg Burlán inkább szokásból, mint kíváncsian. Bütyök most már nem tarthatta meg, amit tudott. — Lámpaoltás után Annuska néni átment Gudullcs Géza bácsihoz. És miért? — Időzni. — Időzni? — Azt. — Honnan tudod? — Láttam. Kilestem. — Engem ts láttál? — Uhml Lámpagyújtás után. De azután el tetszett menni. Burián szigorú fenyegetéssel szorította most már teljes hallgatásra Bütyköt. Mert alig ébredt a főhadnagy — itt aludt az örszobán, a nyomozásba vetette magát. S valami azt súgta, Tőre Annáéknál kell foly tatnt a vizsgálódást. Esetleg befejezni.
