Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-14 / 41. szám

A ROHAM-tfr/faW A traktor olyan nagy porfelhőt hagyott maga után, hogy nem lehetett raj'ta keresztüllátnl. Az asszonyok egy pillanatra megálltak, a kerék­párosok lelassítottak, majd amikor kissé szét­oszlott a por, sietve elindultak. Mindig sietnek. A mezőre menet is, meg haza­felé is. Munkaközben sem henyélnek. Ott is niintha hajtaná őket valaki. Pedig senki sem áll mögöttük. De már beléjük rögződött ez a hajsza, az állandó rohanás. A „Roham-brigád“ nevet is ezért kapták. Csúfnév akart ez lenni, de vala­hogy nagyon találó volt, s ma már így hívják őket félhivatalosan is. Elég, ha korán reggel kihirdetik a hangszóró­ban, milyen munka vár aznap az asszonyokra. Nem kell az időt meghatározni, ezt már mindenki tudja. S egy sem késik ell ... Ez mér így járja. Ha egyszer brigád, akkor legyen brigád. Nem dolgozhat egyik a másikra — ezt mindegyikük tudja. Kivétel az a munka, amelyik személyekre van szétosztva. Mint a cukorrépaszedés is. Itt mindegyik végzi a maga részét. A családtagok is segítenek. Az iparban dolgozó férj, az Iskolás gyerekek délután a répaföld felé tartanak. Motor­­kerékpárral, biciklivel, gyalog, ki hogyan tud. Aki csak teheti, segít a betakarításban. Az aratás elhúzódásával majdnem egy hónappal el­tolódtak a munkák. Egyszerre kellett sílózni, herét gyűjteni, a burgonyát kiszedni, vetés alá előkészíteni a talajt, s már a cukorrépa is na­gyon sürgetett. A parasztember ilyepkor nem ismer megállást. Reggeltől estig, amíg csak egy­mást látják, kint vannak a mezőn. A tejfalusi asszonyok is ilyenek. Alig virrad, már kelnek. Megfőzik az ebédet, Iskolába készítik a gyereke­ket, sebtiben kitakarítanak, aztán ki a mező­rei ... Hét-nyolc órakor már olyan hangos a határ, mint délutánonként. Van, aki a kicsinyét is magával hozza. Övoda van a községben, de mit csináljon az, akié még nem töltötte be a három évet? Nem ülhet otthon vele, inkább őt is kihozza a határba. Holzsan Júliával a két és féléves Ernőké is ki­jött. Édesanyja Somorján dolgozik, a nagymama vigyáz a kicsire. De hát a nagymamának is ki kell szedni 25 ár cukorrépát — így hát nem marad más hátra, mint kimenni a mezőre. A má­sik menye, Júlia is eljött, hogy segítsen. A parcella közepe táján két fiatal asszony olyan gyorsan dobálja egy csomóba a kiásott cukor­répát, mintha megharagudtak volna rájuk, s most bosszút akarnának állni. Szinte egyszerre, üte­mesen végzik a mozdulatokat, két kezükbe répát vesznek, egyszer-kétszer összeütögetik, hogy a föld lehulljon róla, majd nagy lendülettel a ra­kásra dobják. Nem hiába dolgoznak már együtt nyolcadik éve — jól összeszoktak. Szabó Józsefné és Szomoránszky Jánosné nemcsak akkor jó ba­rátnők, ha egy-egy sütemény receptjét kell ki­cserélni vagy egy kötésmintát kölcsönözni. Mun­kába is együtt járnak, a kimért kapálnivalót, kukoricát, cukorrépát egymás mellett kapják, s közösen művelik. Jobban megy így a munka, hamarább telik az idő. Most is fél hektár cukor­répájuk van a kötelező részből, és egy másik fél hektár amit ezen felül vállaltak. Bizony nagyon sokat kell hajolniuk a hektár cukorrépaföldön. Hol van a segítség? A férjek? Ajaj... Az én uram csak „parancsolgatni tud“, nem segíteni! — mondja az egyik fiatal­­asszony. Aztán nevetve hozzáteszi: csoportvezető. Nincs ideje arra, hogy hekem segítsen. Azt vi­szont megköveteli, hogy én legyek a legelső, a legjobban végezzem a munkám. Mert hogyan irányítsa az asszonyokat, ha a feleségének sem tud parancsolni. Hát nem igaz?!... Nem könnyű dolog vezetőnek lenni, de a fele­ségének sem ám! Különösen a szövetkezetben nem, ahol rajta keresztül nézik a többieket. De azért elöljárni, példát mutatni, mindig jobb érzés, mint hátulcammogni, lemaradozni. Talán Szabó Józsefnőnak is ez ad kitartást. A föld szélén egy vékony, törékeny asszonyka, Linko Jusztina tisztítja a kupacba hányt répát. Dél felé jár az idő, ezért siet annyira. Mindjárt el kell mennie, de előbb jó lenne még befejezni ezt a csomót. Ez jár az eszében, meg az, hogy vajon mit csinált egész délelőtt a kisunoka, nem történt-e valami baja. Nem szívesen veszi magá­hoz a kicsit, nincs már türelme a gyerekekhez. Elég volt ötöt felnevelni. Csak gondozza a gye­rekeket az anyjuk. Ö inkább a mezőre megy dolgozni. Néha mégis csak el kell vállalni, ha a lányának sok az elfoglaltsága. Ilyenkor nem utasíthatja el a kérelmet... Szívós asszony, ő bírja a munkát. Pedig idén már az ötvenedik születésnapját ünnepli. A brigádban is benne van. Mindenütt ott találni, ahol dolgozni kell. Az utolsó répát is megtisztította, összehúzza a széthullt leveleket, s már indul is, amikor eszébe jut, hogy a kacsák is bizonyára megéheztek, jő lenne nekik néhány répalevél. Legalább ízelítő­nek. Letöri a leveleket, aztán kerékpárra pattan és gyorsan elhajt. Megüresedett a répaföld. Elmentek az asszo­nyok ebédelni. Csak egy fekete ruhás öreg nénike hajlong még a répakupac fölött. Reszkető kezével erősen markolja a nagy darab répát, de az mégis kihull belőle. Hiába, nem hetvenhárom életévhez szabták ezt a munkát!... Rót néni is tudja ezt, mégis erőlködik, szeretne segíteni a lányának. — Minden évben vállalnak a lányomék kapálni­valót. Mert nem szövetkezeti tagok, nekik vállalni kell, másképp nem adnak. Szívesen segítek én is nekik, hiszen 4 hold földem itt van a szövetke­zetben. Valakinek azon is dolgozni kell!... Igaz, most mindent elvégeznek a gépek, nem úgy mint fiatal koromban. Mi két tehénkével szántottunk, vetettünk. Milyen sokáig tartott egy tenyérnyi föld megművelései ... Még mindig csodálkozom ezeken az ördögmasinákon, milyen gyorsan tud­nak dolgozni. Mennyivel könnyebb ma már a munka, mint valamikor volt! ... — sóhajt Rót néni, s késével nagyot vág a répába. Bizony, sokkal könnyebb. Igaz, a tejfalusí szövetkezetben még hiányzik néhány gép, így a répakombájn is, ami könnyebbé tehetné az asszo­nyok munkáját. Még az a szerencse, hogy munka­erő bőven van, kézzel is elvégzik a répabetaka­rítást. Idén 120 felé osztották szét a 40 hektáros parcellát. Mindenki akart belőle. Még azok is, akik nem szövetkezeti tagok. A ragaszkodás meg­látszik a termésen. Csak 320 mázsát terveztek hektáronként — tavaly alig érték el a 290 má­zsás átlagot — de meglesz a 450 mázsa. S ez elsősorban a jő munka következménye. Az asszonyok követelik a prémiumot. Megszok­ták már, hogy a túlteljesítésért külön jutalom jár. Nos, ezt most is megkapják. A 35 000 korona cél­prémiumból erre a célra is jut. A „Roham-brigád“ tagjai, ezek a szorgalmas tejfalusi asszonyok idén is bebizonyították; ahol az akarat megvan, ott az eredmény sem marad el. H. ZSEBIK SAROLTA •« 'S > ü> •M m 'Я a сл

Next

/
Oldalképek
Tartalom