Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-20 / 20. szám

elmecbánya zeg-zugos utcáit já­rom. A rozzant falépcsők tövé­ben csokorszám kéklik az ibo­lya, fenyő és tujabokrok gar­díroznak. A Rózsa-utcában egy férfi gereblyézik. Hangosan beszélget egy másikkal. Magya­rok. Hát itt is vannak? Vannak. Öreg fák. Greguss László és Kovács F. Lajos. Het­ven év nyomja a vállukat, de még fiatal emberek. Olyan szépen beszélnek magya­rul, mintha most kerültek volna fel az Alföldről. Pedig ötven esztendő elmúlt azóta. — Tíz alföldi rónáért nem adnám Sel­mecbányát — mondja Kováts Lajos. — Az ember az első pillanatban árulás­nak vehetné, de nem az. Döbbenetes meg­lepetés az, hogy ennyire ragaszkodik e hegy-völgyes városhoz. A másik az, hogy a magyarságához is. Kétségbeesetten fél­tik a várost, de a nyelvüket is. Könyv­táraikban a világirodalom legnagyobbjait találom magyar nyelven. De nemcsak ők beszélnek magyarul, a gyermekeik is. Platty Sarolta, egy kórházi laboránsnő 85 éves édesanyja, aki szinte 55 éve lak­ja a várost, nem tanult meg szlovákul. Van-e honvágya Platty néninek? fekszik. Az itteni erdészeti iskolának nem­csak növendéke, de tanára is voltam, sőt, jónéhány esztendőn át az erdőgazdaság vezérigazgatója s most a Tudományos Kutatóintézet igazgatója vagyok. Hozzá­szólásom csupán tényrögzítés. Persze, az sem egészen mellékes talán, mert szív­ügyem a város minden megmozdulása. A hiba nálunk az, hogy erdőgazdaságunk­nak nincsenek hivatott, illetve szakképzett vezetői. A mi hivatásunk nagy szakértel­met kíván. Ma már ott tartunk, hogy az erdőgazdaság igazgatóságát is áthelyezték Zólyomba. Dohány és szövőgyárunk is máshova kerül. A város klasszikus épüle­tei nincsenek karbantartva. Nagyon szo­morú ez, annál is inkább, mert a fentie­ket leszámítva, kizárólag a turisztika mentheti meg a várost. Húsz év óta el­enyészően keveset építkeztünk, pedig vá­rosunk elegendő pénzt kapott a kiadások fedezésére. De elhanyagolták. Este nyolc óra lehet. Selmecbánya utcáit diáksereg özönli el. Fiatal lányok, fiúk. Ügy hömpölyög az áradat, mint a medrek­ből kitörő tavaszi vizek szoktak. A város­ban több mint kétezer diák van. A tizen­két éves iskolán és az erdészeti iskolán kívül vegyipari és bányászipari iskola is AMELYBEN ÉLEK A lármafa kérdezem, mert már 25 éve nem volt Pesten. — Nem fiam, már nincsen. Elmúlik az is. Csak a fiam után vágyódom. Az az én egyetlen nagy sebem. Amerikába vitte a sors. Orvos. Most meg az unokám készü­lődik el Pozsonyba. Érettségi után. Orvos­nak készül ő is. Hát ez az öregek sorsa. Akár a bútoroké. Ha meghalok, a lányom kidobja majd a bútorokat. A házat meg eladja, mert hát az is öreg, nagyon öreg bizony. De a várost szeretem. Ez a mondat szinte egyöntetűen hang­zik. Kováts F. Lajos asztalán néhány fényképalbum sorakozik" Féltő szeretettel és nagy szakértelemmel fényképezik évek óta a város minden apró részletét. Nem is kifogásolja, inkább fájlalja a város tisztaságát. — Nagy a város idegenfor­galma, de szégyenkeznünk kell, mert kon­zervdobozok láthatók mindenütt. A város utcáinak tisztántartására nincs munkaerő. Régi épületei, műemlékei elhanyagoltak. Soha sem voltunk nagyon elkényeztetve, most meg egyenesen mellőzve vagyunk. Nyolc éve készül a város uszodája, végre tavaly tető alá került, de hogy valójában mikor készül el teljesen, annak az isten a megmondhatója. S halljuk, mit mond jozef Skultéty fő­mérnök, a Tudományos Kutatóintézet igaz­gatója, akit rajongva szeret az egész város. — Mindig igazmondó ember voltam, most is úgy mondom, ahogy a szívemen F. Spáéil felvételei van. Másnap felkeresem az Erdészeti Iskola néhány tanulóját. — Jól berendezett iskolánk van. Inter­­nátusunk hatalmas, új épület, — mondja Ján Sidla és Milán Stullajter az iskola negyed- és másodéves hallgatója. — De nincs diákklubunk. A város egyetlen mozi­helyisége nem elégíti ki igényeinket. Kicsi és nem tiszta. Négy év előtt építőanyagot is kaptunk a diákklub felépítéséhez. Hozzá is fogtunk. Aztán minden abbamaradt. Papíron minden megvan. Ez különben általánosan jellemző a városra. Kár, mert idén érettségizem. Brnóba megyek a fő­iskolára, de Selmecbányához nem mara­dok hűtlen. Varázsa van. Fáber Dalibor szintén negyedéves hall­gatója az iskolának. — Én itt szeretnék elhelyezkedni. Nagyon szívemhez nőtt a város. A kórházat, a város két öreg odúja képezi. — Húsz éve tervezik az új kórház fel­építését, de soha nem lesz felépítve, — mondja lemondóan Platty Sarolta, az „ős­lakos“ és egyben a kórház laboránsnője, valamint a Pozsonyból idekerült MUDr. Ladislav Púcek, a város nőgyógyásza. A Rózsa utca legeslegvégén lakik Pos­­pisilné, Fritz Aurélia a férjével. Az ebéd­lőben öreg bútorok között gyászkeretben szép fiatal szőke férfi arcképe. Pospisilék egyetlen fia, ifjabb Karol Pospisil erdő­mérnök négy éve vonatszerencsétlenség következtében életét vesztette. — Sok halottam volt. Nem jó nekem itt fiam, — sírja el magát az édesanya. — Nagyon sok szomorúságot lehelnek a falak. Öreg ez a ház és kedves, mert a szüléimé volt és most fájó szívvel bár, de eladom. El kell menekülnöm. Szövetkezeti lakást veszek valahol lent a völgyben, mert persze a városból nem tudok elmen­ni. — Aurélia asszony 63 éves, még min­dig szép és fiatalos, csak olyan mélyen ne fészkelte volna be magát szívébe a bánat. Finom, aranyszélű, öreg karlsbadi porceláncsészábe önti a feketét. Kíváncsi fejekkel nefelejcsek kéklenek rajta, mint odakint a napos ég, csak a feketekávé párájába hull sűrűn a könnye. — Az egyetlen fiam! . . . De a nap épp úgy süt, mint amikor a gyermek megszületett, vagy amikor első játékát kapta. Az öreg ház a nap minden órájával öregebb lesz. A legkisebb Karol, az unoka, egyre nagyobb. Csak a hegyek nem változnak. A Szitno, a Paradicsom és a Kálvária néma egyhangúsággal néz­nek le a városra és lakóira, nem isszák fel Aurélia asszony könnyeit. A Kálvária tövében tízemeletes házak nőttek ki a föld­ből. Az öregeknek nem tetszenek az új házak. Elrontják a város panorámáját, — mormolják csendesen. De a fiatalok bizo­nyára jólesőt nyújtóznak. A férj, a leg­idősebb Karol Pospisil, nyugalmazott fő­erdész lép a szobába. 1922-ben került a városba a dél-cseh­országi Táborból. A cseh nemzetiségű ember gyökeret eresztett, meghonosodott, senki se mondaná, hogy nem született Selmecbányái szlovák. — Huszonhét éve nem voltam odahaza, amióta édesanyám meghalt. Talán idén hazamegyünk látoga­tóba. Ezek az erdők jelentik már az én otthonomat. Nyolcadik éve vagyok nyug­díjban, de egy pillanatra se munka nél­kül. Hajnali háromkor a kakas kukoréko­lása már az erdőben talál. Mire a város polgárai felkelnek, addigra én rég meg­járom az erdőt. Vad is akad bőven. Med­ve, vadkan, vadmacska, farkas a szelídebb vadakon kívül. A Kozák féle vendéglőben Ondrej Slád­kovic, a nagy szlovák költő Marínája után kutatok. Malisovának, a fogadó vezetőnő­iének és a kiszolgálónőnek fogalma sincs, kicsoda Sládkovic. Azért csak megtalálom fönt az emeleten Marina lakószobáját. El­nézegetem a hihetetlenül vastag falakat, a fehérre festett ablakot. Itt álmodozott hát Sládkovic Marínája. Hosszú szőke haja hozzáért a téglákhoz. Most egy álmo­dozó fiatalember ír verseket az ablakban. Longauer Dusán, a bányaipariskola har­madik évfolyamának tanulója. — Marina sírja el van hanyagolva, nem törődik vele senki. De majd én rendbe­hozom — ígéri. — Méltó kezekbe kerül, bizonyára, — dondolom titokban. Lehet, hogy egy új szlovák Sládkovic gondosko­dik a régi Marináról. Lent a fogadóban egy sarokasztalnál ülök. Talán éppen ott, ahol Sládkovic és Petőfi írták örökszép verseiket. MOYZES H.ONA A mai Marina Ägnes néni hagymáról is ennclnskndik DT О o’ О" Q О о Nagycétény lakos­ságának régi vá­gya teljesült, ami­kor felépült a magyar tannyelvű alapfokú kilenc­éves iskola. Min­denki büszkén te­kint az iskolára, nemcsak azért, mert a község la­kosságának ez köz­ügyé, hanem azért is, mert lelkes tár­sadalmi munkájuknak meglett az eredménye. Az iskola felépítése után még sok-sok tennivaló maradt az új épület körül. Rendbe kellett hozni a környéket, hiányzott a kerítés, parkosítottak, fásítottak, — dolgos kezekben nem volt hiány. A helyi nemzeti bizottság — XIII. Párt­­kongresszus tiszteletére tett köte­lezettségvállalásai közé tartozik a „Község az iskolának“ akció meg­szervezése is. A helyi szervek, az EFSZ és a tömegszervezetek az akció keretén belül kb. 10 ezer korona értékkel növelik az iskola vagyonát. Ennek keretében műhely­­gyakorlatok beszerzéséhez szüksé­ges felszereléseket és a régen ter­vezett iskolai meteorológiai állo­mást is felépítik. A szavakat tettek követték. Ed­digi munkájuk eredménye a jól alapozott vörös salakos röplabda­­pálya, mellette a korszerű futó­pálya, itt száradnak a frissen fes­tett futball-kapuk ... Talán nem is találunk olyan há­zat, ahol ne volna a nagycétényi Iskolabarátok Körének egy-egy tagja. Ki ne ismerné közülük Pauke Ignácnét, az iskola „bankárját“-, ö a gyerekek szeretett Annus né­nije. Már évek óta minden szabad idejét az iskolának és a gyerekek­nek szenteli. Két kisebb fia most végzi a kilencedik osztályt és a pályaválasztás küszöbén áll. A futballisták Ágnes néni — Tya­­pus Kálmánná — kezemunkáját becsülik a legjobban. Ugyanis 6 tartja tisztán az ifjúsági és a fel­nőtt csapat öltözékét. Van mit mosnia, vasalnia. Minden héten kétszer edzés, vasárnap mind a két csapat mérkőzik. A fiúknak pedig minden alkalomra tiszta ruha kell. Ágnes néni gyermekei már saját otthont alapítottak, ő pedig férjé­vel, a helyi sportegyesület gond­nokával, a nagy futballcsaládot vette pártfogásába. Két pár segítő kéz a sok közül. És ilyen segíteni kész Nagycétény egész lakossága. Még néhány ecscthúzás és pár nap múlva be­szerelhetjük a műszere­ket is. Ivan Kvapil felvételei Varga Magda

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom