Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-02 / 7. szám
A NAGY ELŐTT... r'rök Rózsi, a CSTSZ dunaszerdahelyi járási bizottságának metodikusát mindig vonzotta a testnevelés. Nagy kedvvel látott munkához, hogy a vidéki asszonyok, lányok körében is mind közkedveltebbé tegye a sportot. A dunaszerdahelyi járásbar) a „gyengébb nem“ képviselői ma már nem idegenkednek attól, hogy a tornatermekben, sportpályákon mezbe öltözve megjelenjenek. Ezenkívül mint a Spartakiád Jelkét“ emlegetik a járásban. Már az I. és a II. Országos Spartakiád előkészületeiből is jócskán kivette részét, mint szervező és mint oktató egyaránt. A járásban 154 felnőtt készül a III. Spartakiádra — mondotta Török Rózsi. — Nehézséget okoz, hogy a gyakorlatozok nyolcvan százaléka mezőgazdasági dolgozó. Ha az esti órák helyett délutánonként gyakorlatozhatnánk, akkor lényegesen többen lennének. De így? Ugyan kinek van az esti órákban ideje . . . csak a fiataloknak. — A járásban, Nágymegy eren, Bősött, Pozsonyeperjesen, Nyárasdon, N agymagyaron, Dióspatonyban, Somorján és Úszórón „működik“ egy-egy kisebb csoport, melyek mindegyike tavaly szeptemberben kezdte a „Béke dala“ című bemutató tanulását. A tornaterem hiánya ellenére, a télidőben sem hagyták abba. Üszoron például az Állami Gazdafii „Béke dala” Dunaszerdahelyen N:vüket nem ismeri a nyilvánosság, sportszakértők sem jegyzik fel, egyénenként még sohasem foglalkozott velük riporter. De miután a közmondás és az élet egyaránt azt vallja — gyakorlat teszi a mestert — lehet, hogy nincs messzi az a nap, amikor a közvélemény felfigyel rájuk is, nevüket pedig vastag betűvel szedi majd a sajtó. Harmincketten vannak, a Lokomotíva VSZ Kosice tagjai, javarészt diáklányok, kivétel nélkül még a második x bűvös határa alatt, csinosak, hüncutak, vidámak, üdék és miként már említettem, szorgalmasak és nagyon de nagyon türelmetlenek. Akár Sencák Zlaticát, Najmik Janát, Fekete Elvirát vagy a többieket kérdezi az ember, a válasz — mintha csak összebeszéltek volna (habár az sincs kizárva) —: „Jaj, csak már június huszonhatodika lenne!“ Nem nehéz kitalálni: a III. Országos Spartakiádra készülnek. A „Virágzó rét az én hazám“ című tömegfellépést tanulják. Szívügyük lett a pompás gyakorlat és a fülbemászó dallam. Talárovics Ildikó, oktatónő — akit bátran nevezhetünk a „szakma kiváló mesterének“ — segíti őket, hogy a gyakorlat minden csínját-bínját, legapróbb mozzanatát tökéletesen elsajátítsák. Szívesen foglalkozik velük, önzetlenül. Hiszen még emlékezetében él, amikor öt évvel ezelőtt ő is ugyanígy szorongott, izgult mint mai növendékei. Nem kevésbé lelkesen — időnként lámpalázasan — készült ő is annakidején, vég nélkül ismételgette a fellépés egyes szakaszait, csiszolt, javitott testtartásán, helyesbítette ütemérzékét, számolta a hátralevő napokat és türelmetlenül várta a nagy napot, míg odakerült a színpompás prágai stadionba a világ szeme elé. E tekintetben mi sem változott meg az évek során. Neki sikerült, teljesült a vágya: ott volt a legjobbak között. A mai lányok is ezt várják, ebben bíznak. A nagy élményt: a strahovi emberáradatot, a száz meg száz tartós emléket, a szűnni nem akaró, fergeteges tapsvihart, az újonnan kötött barátságokat, a fiatalság és a sport diadalát, a siker bódító mámorát. Mindezt Ildikó mindmáig sem felejtette el. Meglepő hát, hogy oly lelkiismeretesen foglalkozik a gondjaira bízott növendékekkel? Hogy árgus szemmel — balettmesterhez illően — lesi minden mozdulatukat? ő pedig szerényen így vélekedik: „Tudom, mit jelent majd a lányok számára az első siker, az élet első nyilvános jutalma, mely oly felejthetetlen emléket rögzít majd a fiatal lélekben.“ (tä) harmincketten vannak, javarészt diáklányok ság padlásán jönnek össze hetente kétszer. Dunaszerdahelyen mintegy 30-an készülünk a járási bemutatókra . . . két csoportban. Az egyik a húsfeldolgozó üzem raktárában (!), a másik az általános műveltséget nyújtó középiskola tornatermében. Török Rózsi társaságában elindulunk a dunaszerdahelyi iskola felé. Alig múlt fél hét. Egymás után érkeznek meg a gyakorlatozok. Először a helyi takarékpénztár csupaderű adminisztratív dolgozói, majd később az egészségügyi intézet nővérei és a többiek, akik a helyi Slavoj sportkör tagjai... Rózsika egy fekete szemű asszonyra hívja fel figyelmünket. Turek Árpádné — mutatja be — a Húsfeldogozó Üzem alkalmazottja és az ottani csapat oktatója. De arra is talál időt, hogy ide is rendszeresen eljárjon. Hogyan telik erre az idejéből? — Ott voltam már az előző két Spartakiádón és mindkettő olyan szép élményt jelentett számomra, hogy mindenképpen el szeretnék jutni a harmadikra is. Persze, férjem — más asszonyokkal is előfordul — keresztülhúzhatta volna számításomat. De ő megértő és megnyugtatott, csak kapcsolódjak be a III. Országos Spartakiád előkészületeibe, gyakorlatozzak és oktassak, nem kell aggódnom, a család ezért nem fog hiányt szenvedni. Mivel a mama is ugyanezen a véleményen volt, , engem bizony nem kellett sokat biztatni. Vállaltam! — A húsfeldogozó üzemben 15-en készülünk. Sajnos, meg kell elégednünk a hideg betonraktár helyiséggel, mert a lányok a környékről járnak be dolgozni és mivel délután két órakor végeznek munkájukkal, nem várhatunk estig. Különben is az utolsó busz 18 óra után indul Szerdahelyről és ha részt vennének az esti gyakorlatozáson, utána Dunaszerdahelyen kellene aludniuk. Közben felhangzik Török Rózsi vezényszava. A jelenlévők sorakoznak. Rövid bemelegítő futás, gimnasztika következik, majd felcsendülnek a „Béke dala“ akkordjai és elkezdődik a bemutató. A karcsú női testek jobbra-balra hajladoznak, könnyedén szökdécselnek és bár csak 15-en végzik a gyakorlatot, lelki szemünk előtt látjuk a több ezres tömeg bemutatóját a strahovi stadionban, ami felejthetetlen élményt jelent majd a résztvevők és nézők számára egyaránt. Csoda-e, hogy a dunaszerdahelyi lányok és asszonyok is ott szeretnének lenni? Ugye nem! Kollár József GJ 3 > 3 U 'ДЗ с тЭ О со О ся 41) ю 'cd о со и tu
