Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-12-14 / 25. szám
m fa M ä. nyarán eltűnt, s nékem el kellett hagynom a főiskolát... Sok mindent nem értettem akkor. Beszél a múlt Aztán vagy tíz esztendővel későbben, egy borongós szeptemberi napon hivatalos ügyben Bártfára utaztam. Amikor a főtéren megálltam, s láttam a városháza tetején rostokoló Rolandot, eszembe jutott Pjotr Szergejevics és megértettem őt. Szorgoskezű barátok alapították a várost, tatárok feldúlták. IV. Béla király ismét felépítette. A Lengyelországba vezető fontos kereskedelmi útvonal őrzője lesz — Porta BARDPHAE- királyi erőd, végvári vitézekkel. Aztán az erőd a templomos lovagok tulajdonába megy át. A rozgonyi csata után a tulajdonos változik. Majd Nagy Lajos király szabad királyi várossá lépteti elő és a város gyarapodik, gazdagodik. Kőfallal vonják körül és bástyagyűrűvel. A bártfai kézművesek portékái távoli országokban is híresek. Korvin Mátyás nagy pártfogója a városnak. Lehet is, mivel a bánfaiak nemcsak Akszamit bartikjain verik el a port, hanem pénzesládáikat gyakran kinyitják, ha Mátyás szűkiben van a pénznek. A XVI. században a város, ha ez még egyáltalában lehetséges volt, még gazdagabb, még híresebb lett. Ekkor épült fel a bánfai városháza, a sajátos, északi reneszánsz egyik remekműve. S nem kerüli el a várost az Európát elárasztó új szellemi áramlat, a reformáció. Maga Luther veje, Melanchton Fülöp telepedik le a városban, s megalapítja a híres bártfai nyomdát. Sajnos a város gazdasági és szellemi felvirágzása nem zárta ki a zsarnokoskodás és az elnyomás szellemét. Az országba vendégekként behívott szász telepesek utódai törvényt hoztak, s kimondták: Bánfán lengyel,magyar és szlovák nemzetiségű,helyesebben mondván, anyanyelvű egyének le nem telepedhetnek, polgárjogot nem nyerhetnek. S az sem véletlen, hogy az itteni városi nyomdában nyomták ki Werbőczi István hírhedt „Hármas törvénykönyvét“, s hogy Dózsa György éppen a Bártfa környéki jobbágyakhoz intézett levelet. Labanc és tűzvész egyaránt pusztította a várost, no meg Thökölyi Imre vitéz kapitányai, Petneházy és Józsa is megdöngették a város kapuit. A város hű maradt II. Rákóczi Ferenchez, a vallásszabadságot szavatoló Nagyságos Fejedelemhez. A negyvennyolcas pirossapkások hősi küzdelmét azonban közönyösen fogadta. Igaz, ez már a hanyatlás, az elszegényedés korszaka. Bártfa elvesztette egykori jelentőségét és mint a mesebeli Csipkerózsika, bódult mély álomba merült. A városházán berendezett múzeumban, amelyet nemcsak az ércből készült vitéz Roland lovag, hanem egy morcos törpeágyú is védelmez, igen érdekes adatokra bukkantam. A Vörös Hadsereg vitézei előtt már vagy három ízben jártak ezen a vidéken orosz katonák. Először Napóleon ellen vonultak erre, majd 1849-ben Paszkievics kozákjai törtek a Dukla felől a magyar szabadságharcosokra. S végül is Nyikoláj cár csapatai szállták meg Bártfát az első világháború elején. Am egyiküket sem fogadták olyan őszinte szeretettel, lelkesedéssel, mint a vörös csillagos keleti lovagokat, akik a Szabadságot hozták. Egyszer ugyan már jártak falai közt vörös kokárdás katonák, a Magyar és az eperjesi Szlovák Tanácsköztársaság katonái. Volt Bártfán direktórium, meg helyi A reneszánsz városháza Ék A Barsi és ŐTK felvételei ◄ Az Augusztus 29 üzem termelőcsarnoka tanács is! De volt aztán „humanista“ terror is. Masaryk és Srobár kétszeres statáriumot hirdetett, csak úgy, mint két évtizeddel későbben Monsignore Tiso, a bánovcei plébános-elnök. Min nyet — és ez már a jövő Mindez azonban a múlté! A vörös csillagos lovagok új életre keltették a várost és környékét, melyről századunk első tizennégy évében ötvenezer „Földnélküli János“ vándorolt ki Amerikába, és a masaryki köztársaság „arany“ éveiben ez a szám még jobban növekedett! Ma már nemcsak a fűrésztelep és a kis textilüzem működik, meg az erős földművesszövetkezet! Hatalmas cipőgyár épült a város peremén, az Augusztus 29 nevét viselő üzem, amelynek gyártmányait, főleg exportra szánt futballcipőit nemcsak a Szovjetunióban és Lengyelországban, hanem az Arab-félszigeten, Ghánában és Latin-Amerikában egyaránt ismerik. A Koldús-hegy egykor nyomorgó falvaiból Tarnóból, Cigelyből, Zboróból, Lénartfalváról közel háromezer ember talált benne jó foglalkozást. És ez a szám idővel kétségtelenül még növekedni fog. Az üzem évi termelésének növekedése a legjobb bizonyíték. Míg 1948-ban csupán hatszázezer pár cipőt gyártottak a bártfai Augusztus 29 üzemben, 1965-ben, tehát a legrövidebb időn belül a gyár már közel öt millió pár lábbelit szállít majd megrendelőinek! A bártfaiak az idegenforgalom fellendülésével is számolnak. Tatarozzák, javítgatják és bővítik Bártfa-fürdő épületeit, emelik az egészségügyi szolgáltatások színvonalát. Meg lehetünk róla győződve, hogy igazgatója, dr. Radáé, a kiváló orvos és partizán, a legnagyobb szovjet háborús kitüntetések egyikének a viselője, rendbe is hozza ezt a bűbájos furdővároskát. Hisz az ő érdeme az új bártfai kórház felépítése, a város és az egész járás egészségügyének nagyszerű megszervezése is. Igen, Bártfa újra virágzik! Új lakónegyedek épülnek és iskolák. De nem feledkeznek meg a dicső múltról sem. Restaurálták a bűbájos városházat, a gótikus székesegyházat tizenkét remekbe szabott szárnyas oltárával. Újjáépítik hazánk legjellegzetesebb erődítményét, kettős várfalával és tiz bástyájával. A történelem a megszépítő messziség színes és romantikus fátylát borítja itt is a múltra, melynek dicsőségét az ősi reneszánsz városháza, Szt. Egyed gótikus temploma és a bástyafalak idézik, no meg egy ódon sarokház falán vagy három mázoláson is átütő nagy ciril-betűkkel sietve odapingált mondat: „Min nyet. Kvartal proveren. Sztarsi lejtinant Kocsetov“. Esetleg egy vörös csillagos névtelen sír, amely bizonyítja, hogy erre vonult a Szabadság a Hadak útján, Nyugat felé... Barsi Imre A bártfai új kórház 5
