Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-12-14 / 25. szám
A HADAK ÚTJÁN JÖTT a A történelem nemcsak háborúk, új találmányok, bölcsességeket magyarázó vastag fóliánsok, mondja a költő, nemcsak ágyúdörgés és szuronyroham, hanem távoli szelíd harangszó is, ismerős rétek illata, kékszemü szép lány csókja, kisgyermek mosolyt tükröző ártatlan szempillantása, vidám pohárkoccintás, nótaszó és a virágos kertek fölött a szabadság szellője! Am néha egy-két névtelen sir is, sántán botorkáló bátyó és emlékek, harcos napok békés emlékei! S ha ilyenkor fellebben az emlékezés bíborvörös fátyla, a hadak útján, ott, amerre lengő zászlókkal jött a szabadság, vitézeket látunk vadul rohanni, vérben gázolni ábrándos arcú ifjakat és marcona öregeket. Az égő falvak hamván pernyével keveredik a vér, házak üszkös romjai közt orvul legyilkolt kedvesére lel a hős. Üvöltenek a bombázók, zúgnak a tankok, ugatnak az ágyuk, aknák bőgnek vésztjóslóan... S ez is történelem! Mint akkor húsz évvel ezelőtt, 1944 őszén, 1945 telén és tavaszán, amikor a szovjet és csehszlovák vitézek vállvetve harcoltak a szabadságért, s űzték el kertjeink alól a halálfejes rémeket, szabadították fel lépésről lépésre hazánk falvait, városait, megkínzott országunk szenvedő népeit. Keletről jött a Szabadság! Vöröscsillagos lovagok hozták. Ezerkilencszáznegyvenöt januárját írták a kalendárium-csinálók. S ami a Dukla-hágónál elkezdődött, az most folytatódott... A hadak útján jött a Szabadság. Keletről tartott Nyugat felé! Bánfától Eperjesig, Kassáig, majd Rimaszombatig, Bratislaváig. Aztán Bmón túl Gotttoaldov, s többek közt Ceské Budéjovice és Hradec Králové következtek! Ezek voltak a stációk, a végcél pedig Prága! A város látképe, előtérben a restaurált „Nagy-bástyával4* Életre kél egy régi mese A Dukla-szorosban minden csendes! — jelentették mindkét oMalon a légi felderítők! Igen, ezekben a napokban a duklai nagy temető felett már elhalt a harci zaj, elvonultak a seregek. Csupán az ordas januári szél csattogtatta jeges fogát a tájon. Am a Kárpátoktól északra mintha földrengés támadt volna. Churchill kérésére a szovjet hadsereg általános támadásba kezdett, lendülete minden ellenállást megtört. A németek kénytelenek voltak Kelet-Szlovákia térségéből is felcihelődni. És így 1945 január 18-án reggel hat órakor az Ondava folyónál fekvő 1-ső Csehszlovák Hadtest is támadásba lendült. Az első dandár Zboró városkája bevételére indult, a harmadik dandár pedig Bártfa felé tört elő. A hitleristákat húsz fokos hidegben, lépésről lépésre visszaverték. Az első dandár katonái rövidesen elérték Zborovot, a legészakibb sárosi városkát és az ősrégi vár romjait, amelyet Zrínyi Ilona hosszú hónapokon át védett hősiesen a császári hadak túlereje ellen. A harmadik brigád is kitett magáért. Két nap alatt elérték és egy heves rohammal bevették Bártfát, még mielőtt a németek rombadönthették volna a kincseket érő műemlékeket, a lakóházakat és az üzemeket. A támadás két napja alatt a két csehszlovák dandár Bártfán és Zborovon kívül még negyvenegy községet szabadított fel s megnyitotta az utat a Szabadságnak Eperjes és Kassa, majd Lőcse, Liptovsky Mikulás és Ruíomberok felé! Ezerkilencszáznegyvenöt január húszadikán az ősrégi bártfai városházán meg Szent Egyed gótikus templomán vörös zászlók lengtek. És a csehszlovák trikolór! A város népe pedig mély zúzmarás álmából ébredt fel a szabadság Keletről érkezett vörös csillagos lovagjainak varázsérintése nyomán, mint a mesebeli Csipkerózsika. Messze jártam azokban a napokban Bártfa városától, valahol Közép-Szlovákia rengetegeiben, ahol a nap minden órájában, német uniformisba öltözve, a halál járt. így nem is tudtam a város sorsáról,s őszintén bevallom, sorsa nem is érdekelt. Hiszen soha életemben arra nem jártam. Csupán a Brezno felöl mindegyre erősödő ágyútűz izgatott. Mert ezek a vészes morajlások a Szabadságot jelentették. Akkor még nem tudtam, hogy a szovjet katonák és a csehszlovák egységek idevezető útját éppen Bártfa eleste nyitotta meg. Jónéhány héttel későbben egy komisz, télinek is beillő áprilisi éjszakán mesélte el nekem Bártfa megvívását Pjotr Szergejevics szovjet felderítő. Még ma is emlékszem erre a szép szál, intelligens leningrádi vasmunkásra, akinek kellemes hangja a „Vespet dominicae-t“ jelző falusi harang búgására hasonlított. A vonat csak Iglóig közlekedett. így gyalog vágtunk neki a nagy útnak. Késő este indultunk. Kettesben bandukoltunk a csillagtalan éjben a Vág partján. Lépteink nyomán csikorgó« a hó, s a tátraalji szél ugyancsak megmegcibált bennünket. De fiatalok voltunk, bátrak s vígan mentünk előre — Liptovsky 4 Mikuláá felé. Szót-szó követett, beszéltünk a háborúról, Moszkváról, Leningrádról, Pozsonyról, Léváról, mi volt és mi lesz... Majd Pjotr Szergejevics nagy hirtelen megkérdezte: „Jártál- e valaha Bártfán?“ — Nem, feleltem csodálkozva. Elmosolyodott, s némi nosztalgiával mondotta: „Andersen mesék illusztrációihoz hasonlít. Csendes és bűbájos, s a gótikus nagytemplom tövében — mintha mézeskalácsból építették volna — áll a városháza. Tetején egy vaslovag kivont karddal. „Ha majd béke lesz, szeretnék mégegyszereljutni oda...“ Engem nem Bártfa érdekelt, hanem Pjotr Szergejevics. Egy vasmunkás, és felderítő, aki ódon bagolyvárak után vágyódik. Ő szomorkásán mosolygott, mintha gondolatolvasó lett volna. — Művészettörténetet tanultam. Csak harmincnyolcban mentem esztergályosnak. A- pám, aki az NKVD tisztje volt, harmincnyolc
