Newyorki Figyelő, 1984 (9. évfolyam, 1-16. szám)
1984-05-24 / 7. szám
1984 május 24 NEWYORKI FIGYELŐ 7 A KATASZTRÓFA 40. ÉVFORDULÓJÁNAK ÜNNEPSÉGEI BUDAPESTEN (Folytatás az 1. oldalról.) EMLÉKBESZÉD a magyar zsidóság deportálásának 40. évfordulóján 1984. május 13-án Elmondotta: Scheiber Sándor A jeruzsálemi per vádlója így kezdte beszédét: ,, A hatmillió áldozat nem tud felállni, hogy újjal mutasson és kiáltsa: vádollak... Mert hamvaik szétszóródtak Auschwitz lankáin és Treblinka mezein, lemosódtak Lengyelország erdőiben, sírjaik szanaszét domborodnak Európa széltében-hosszában. Vérük kiált, de hangjuk nem hallatszik A történelem legnagyobb gyilkossága negyvenedik évfordulóján a hatszázezer magyar-zsidó mártír itt és most megjelent. Szivünkben elhoztuk őket. Velünk vannak mindannyian. I. Hat év híján kétszáz esztendeje, hogy Berdicsevben Lévi Jicchák perbeszállt Istennel népéért, Izráelért: ,,Mi a panaszod ellenünk? Nem volt elég a szenvedésből, a könnyből, a megpróbáltatásból? És a jövő? És az ígért megváltás? Más népek, más nemzetek dicsekednek hatalmukkal, erejükkel, gazdagságukkal. Mi - az elnyomottak - mégis Téged vallunk, Téged dicsőítünk ma is: rjjn> — Legyen magasztos és szent a Te neved, csak a Te neved!" 11. És jött egy kor, amely a korábbi panaszokat mind elmosta. Egy kor, amelyben bármerre vette útját az ember, aknára futott vagy fegyver elé, gránát alá vagy gázkamrába. Egy kor, amelyben a kivégzésre szánt gyerek úgy felelt: „Ezer évvel múltam tizenöt." Egy kor, amelyben imádkoztak az áldozatok: „Ölj meg bennünket, ölj meg, de csak egyszer. Egyszer nem elég? " Egy kor, amelyben az anya azt irta vérével a koveli zsinagóga fa Iára:,,Ke sérv esen sir a kisfiúnk Elem akar meghalni. "Egy kor, amelyben a végzet felé robogó vagonban valaki a szomszédjára dőlt, annyit mondott csupán: „Hát értik ezt? " - és meghalt. Megszégyenülhetett az apokalipszis. Csonttá száradt kezek meredtek, halott ezrek meneteltek, lábak mentek csizmátlanul, csizmák mentek lábatlanul. A láncát szakított őrület elsöpört élőt, erkölcsöt, házakat, városokat, elsöpörte évszázadok alkotásait. Megsemmisítette az emberi kultúrát és az emberi méltóságot. Milliószámra tornyosultak ruhák és cipők, amelyekhez senki sem tartozott, mert akik viselték, azokat meggyilkolták. És mégis igaz és mégis láttunk csodákat. A halál torkában, a gettókban szabadon szárnyalt fel az iskolákból a gyermeksereg kórusa. Rejtekhelyeken öregek és fiatalok szomjasan habzsolták a betűket, a könyveket. Vagonokban a végállomás felé a mester önfeledten foglalkozott tanítványaival. Lángok között, romok alatt, míg bombák zuhantak és bombák robbantak, naplókat és feljegyzéseket készítettek a történelem számára, életüknél többre tartva biztonságba helyezték és - túlélve szerzőiket, de gyilkosaikat is- napfényre kerülnek, halhatatlan bizonyságául annak, hogy győzött a szellem a pusztítás felett. Leomló falóriások tövében, beszakadó kanálisok mélyén zsidó fiúk hősökké váltak. A levegőből lányok szálltak alá, hogy segítsék az új világért harcolókat, mert hitték, mert tudták, hogy végül el kell jönnie. III. Döbbenet szállt a földre. Halott arcokat láttunk és céltalan élőket. Az ekevas emberi csontokba ütközött. A szavak is véreztek. A modern héber költészet egyik klasszikusa, Zálmán Snéur, hatalmas látomásában megidézte -a berdicsevi templom romjai között- a szentet, hogy fejezze be régi porét az Ég Urával. És a cáddik engedett. Kiszállt a sírjából. Fekete ajkai megmozdultak: „ Folytatom hát, amit abbahagytam. Nem félek. Hiszen csak egyszer halhatok meg. Legyen tanúm egész Izráel. Mi teljesítettük küldetésünket ezen a világon, de Te folyvást a másikat ígéred. Mi is a f ö I d e t akarjuk, az életet, mint mások. Jutalmazd meg végre gyermekeinket. Vagy — ha nem tudnád — feloldozunk ígéreted alól. Elsőnek vetem le tálliszom ezüstjét és utánam az egész gyülekezet. S ha ez kevés, odavetjük az esküvői gyűrűket, a kelyheket, a Tóradíszeket, mindezt azért, hogy ne essék csorba a Te neveden. És világgá kiáltom: „Irgalmas zsidók! Segítsünk megmenteni Istent, aki a felhőkbe rejtezve sír.1' Vállunkon viszünk Téged a frigyládában oda, ahol a tört remények, az elmaradt megváltások hevernek. Ml megbocsájtunk. Csak utódainknak nyújts valamit. Hogy hirdethessem nekik és velük én -Lévi Jicchák-, Sára fia- mint egykoron: wpiT} run' IV. Az emberi fájdalom jajszavát csak a jövő századok fogák meghallani. Van-e vigasztalás? A közösségé az: Auschwitz végpusztulás lehetett volna és második kinyilatkoztatássá vált. A tüzén lángra gyúlt Menóra a zsidó élniakarás szimbóluma. Az egyéné az idő. Azóta oly sokan eljutottak volna a minden élők útjára. SCHNEIER ARTHUR FŐRABBI FELSZÓLALÁSA Kedves Barátaim! Én nem a kívülállóként üdvözöllek Benneteket, mert én tanúja voltam a tragédiának. Jól emlékezem 1944 májusára, amikor népünk, a zsidóság összegyűjtésével megkezdődött a pusztulás. S arra, hogy már ugyanebben a hónapban állandóan gördültek velük a vasúti szerelvények Auschwitz felé. Május hónapjában már számos gettóbeli gyűjtőhelyet kiürítettek, szeretteinket marhavagonokba zsúfolták és az út végállomása tragikus haláluk volt. Ha a 600.000 zsidóról beszélek, ez nem csak puszta szám nekem. A nagyszüleimről, a családomról beszélek. Emlékszem az utolsó levelezőlapra, amelyet nagyapám küldött nekem. Nagyapám kőrösmezei főrabbi volt és a Kárpátaljáról a mátészalkai gettóba vitték el. A lapon csak annyit írt az^anyámnak és nekem: — Isten őrizzen Benneteket. Ezt az utolsó kapcsolatom vele. Szeretnék elmenni a sírjához, de nincs sír. Szeretném emlékét a sírnál ápolni, de a sír a krematórium volt. És az én tapasztalatom sok testvérem tapasztalata. Az Ég is sírna, mert mi sírunk — nagy volt a szenvedés és nagy a gyász. Nem hiszem, hogy a zsidó történelemben valaha is lett volna hasonló időszak, amikor egy adott zsidó közösség ennyi tagját irtották volna ki ilyen rövid idő alatt. Eichmann és segítői minden percet kihasználtak. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy annyi zsidót pusztítsanak el, amennyit csak lehetséges. És mi 40 évvel később itt vagyunk. És azt mondjuk a világnak: LAU OMUSZ KI ECHJE! Nem fogunk elpusztulni, élni fogunk! És minden nap azt mondom a zsoltár szavaival: KI CHILATZTO NAFSI MIMOVESZ ESZ ÉNI MIN DIMO. Nem fogunk elpusztulni, élni fogunk! S csak ismételni tudom a zsoltárból: Istenem, segítettél, ti éltek, én élek. Nem azért élünk, mert mi jobbak voltunk, mint a mártírok. Ok voltak a nagy emberek. De ha túléltük és élünk, akkor csak nekünk van lehetőségünk emlékük megőrzésére. Sokszor kérdezem magam: miként lehet élni ilyen számvetés után. És ilyenkor egy gyönyörű Midrás jut az eszembe. Az Úristen éppen a világ teremtésén fáradozott, amikor úgy látta, valamilyen fontos tényező még hiányzik. Megteremtette tehát az embert és megadta neki a Zl KÁRON, az emlékezés képességét. És aztán az Úristen felismerte, hogy az élet elviselhetetlen lesz az ember számára, ha nem rendelkezne egyúttal a SIKHÁ, a feledés képességével. Tehát Isten megadta az embernek ezt a képességet is és így teremtette meg a világot. Mert Isten jól tudta, hogy mi, akik ma itt összejöttünk, ha nem kaptuk volna meg a felejtés képességét, akkor ép ésszel nem élhettük volna túl mindazt, amelyeken keresztül mentünk. Tehát rendelkezésünkre áll az emlékezés és a felejtés képessége. Hiszen borzasztó lenne minden órában, minden pillanatban a szenvedésre emlékezni. De kell emlékezni! És ma kell emlékezni, mert nagy hiba volt, hogy akkor a világ aludt, csendes volt, nem tiltakozott. így a gyilkosoknak minden lehetőségük megvolt. S ne feledjük: a gyilkosoknak mindig lesz lehetőségük, ha a jó emberek alszanak. Emlékeztetni akarok egy rendkívüli mondatra, amelyet Niemüller püspök mondott el. Azt mondta, hogy amikor megtámadták a kommunistákat, akkor ő nem bánta, azt hitte, hogy csak őket fogják megtámadni. Amikor a zsidókat támadták meg, csendben maradt, mert azt hitte, hogy csak a zsidók lesznek az áldozatok. Megtámadták a katolikusokat és akkor is néma maradt. S aztán hirtelen rádöbbent: amikor majd érte jönnek el, akkor már senki sem lesz. Az a baj, ha csendben vagyunk, ha nem csinálunk semmit. Ma azt kell megfogadnunk, hogy soha többé nem leszünk csendesek. Esküszünk Isten, hogy soha többé nem hallgatunk. Nem felejthetem el, hogy a krematórium felé induló mártírokban még élt a bizalom. ANI MAAMIM BÖ EMUNA SLEMA BÖ VIAT HAMOSIACH. Azt mondták, hogy hisznek a Messiás eljövetelében. A magyar zsidóság e mai napon nagyon el lehet keseredve Isten ellen, emberek ellen, de nem ezt teszi. Új generációt nevelnek. Együttműködnek a többi egyházakkal, az országban és a világban. És kérem az Istent, hogy adjon békét és teremtsen együttműködést az emberek között. Még vannak, akik nem tanulták meg a tragédia következményeit. Sokan vannak, akik antiszemiták és azt mondják: amelyet ma gyászolunk, az soha sem történt meg. E gyászünnepélyen mi mégis mondjuk azt, hogy soha többé nem fogunk hallgatni, a békét és az együttműködést építjük - AUSZE SALOM BIMRAUMOV HU JAASZE SALOM OLENU VÖ AL KOL JISZRÁEL, AMEN, AMEN Itt fekszel mennyi éve már, s ki barna fürttel szeretett, lábadhoz fektetem most én megőszült, árva fejemet. Végül a remény. Az emberek rong)’ból és márványból valók. A márvány maradandóbb. Eljön a nap, amikor az emberek nem messiásra várnak, hanem messiássá válnak. Mennyi könny hullott, mennyi vér, mennyi áldozat! Egy szemernyi valóságot is végre! Hogy akik utánunk jönnek, többet lássanak a Te erődből, a Te hatalmadból, a Te győzelmedből. Hogy elmondhassák helyettünk is. akik már nem leszünk, a hatszázezerért, a hatmillióért: Ámen.
