Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-07-03 / 74. szám
— 294 — Ugyanazon a napon meghalt Duroch nyugalmazott ezredes, három óra alatt, Toulon melletti nyári lakában. Eltemették, nem is gyanítva, hogy a kolerának esett áldozatul. Tegnapelőtt, vasárnap, egyszerre megszaporodtak a halálesetek a kórházban és a városban. Hárman haltak meg a kórházban s mintegy tizen a városban. Tegnap, hétfőn, öt kolera-halálesetet konstatáltak. Ma délig egy kolera-halálesetet jelentettek be a városból a mairenél. A baj tehát szeszélyes lefolyású s még korai lenne a mondottakból a csökkenésére következtetni. Közel tízezer ember hagyta el már a várost vasutakon s a környező falvakba vezető utakon. A hatóság elő is segíti egyébiránt a tömeges kiköltözködést, a helyett, hogy nevetséges elbizakodottságot öntene azokba, a kiknek módjuk van egy időre elköltözni; s azt tartom, helyesen is cselekszik. A szombati halálesetek közül különösen egy keltett rémületet a lakosságban: egy Serres nevű 13 éves tanulónak három óra alatt bekövetkezett halála. Az illető lyczeumot rögtön bezárták s végre- ® hajtották a fertőtlenítést. A halottak tetemeit elviszik a temetőbe, a nélkül, hogy szokás szerint a templom felé kerülnének, s külön gödörbe teszik és mészszel borítják be. A mi a kórvész eredetét illeti, a Sarthe hajónak mi része sincs benne, de valószínűleg annál nagyobb van Tonkingnak. A tűzzel nem lehet büntetlenül játszani; állandó összeköttetést nem lehet fentar- tani, mint mi teszszük egy év óta, oly országgal, a hol otthonos a kolera, anélkül, hogy Francziaor- szágot is ne inficziálnók. A legelterjedtebb vélemény az, hogy a kolei'át zsákban hozták Toulonba. Minden állami hajón alkalmazott matróznak van ugyanis egy szürke vászon zsákja, a matróz számával megjelölve, melyben a maga értékes tárgyait tartja. Midőn valamely matróz meghal, az állam, hogy kárpótolja magát a matróz felszerelésére tett költségeiért, elárverezted a zsákot tartalmával együtt. Már pedig tudvalevő dolog, hogy Iíokhinkhinában egy év óta több oly tengerész halt meg, a kiknek betegségét határozottan ázsiai kolerának minősítették. A fennálló rendszabályok szerint megsemmisítették, megégették a zsákjaikat; de ki merné állítani, vájjon az analog betegségekben elhalt matrózok zsákjai nem hozták-e magukkal millióit a rettenetes kolera-mikrobáknak, a kőrvész csiráinak ? ?' Toulonban csak nem rég is árvereztek oly zsákokat, a melyek tulajdonosai Tonkingkban haltak meg ; könnyű lenne megtalálni azok vevőit s nyomozni, vájjon nincs e összefüggés köztük s a legutóbbi napok halottai közt. Bárhonnan származzék is egyébiránt a mostani vész, a touloni orvosok állítása szerint kétségtelen, hogy minden jelét magán viseli az ázsiai kolerának. Ennek kiderítése lesz feladata a kormány által ide küldött szakembereknek, Brouardel és Proust orvosoknak. Ma látogatást tettek a tengerészeti préfetnél, Krantz tengernagynál, aztán elmentek a kórházba, a hol 22 kolera-beteg van gyógykezelés alatt, viszonylag kielégítő állapotban. A lakosság hangulata nyugodtabb, mint hinni lehetne. Sok bútorokkal megrakott szekeret lehet látni s kocsikat, melyeken egész családok költöznek falura; de akárhány touloni készebb meghalni, semhogy odahagyja a város ódon házait. \ an ebben a lakosságban valami a muzulmánok .fatalizmusából. Marseilleből egész waggonokkal érkeznek a fertőtlenítő szerek. A gyógyszerészek ugyancsak jó üzletet csinálnak; a mi fenolt csak hozathatnak, mind elkapkodják tőlük. Marseille községtanácsa ma este 60,000 frankot szavazott meg a kolera elleni óvintézkedésekre.“ A kereskedelmi miniszter a kolera tárgyában a következő rendeletet bocsátotta ki: „A m. királyi bel- és pénzügyminiszterrel egyet- értöleg, a kolera járvány behurczolásának megakadályozása végett ezennel elrendelem, hogy a rongyok, ócska alattságok és ócska kötelek, használt ágynemüek és ruházatok behozatala és átvitele Fran- cziaországből, Algírból és Tunisból, a mennyiben ezen áruk a kereskedelem tárgyát képezik, úgy a száraz határon át, mint a vizen, a mai naptól kezdve, további intézkedésig tilos. — Budapest 1884. junius 30. A miniszter helyett: M a 11 ek o v i c s s. k., államtitkár.“ A helyzet Toulonban komolyabb, az áldozatok száma nagyobb, mint ezt a hivatalos hirek állítják; a járvány a legszigorúbb óvintézkedések daczára is nagyobb mérveket kezd ölteni, sőt már úgy Marseilleből, mint P&isból is jelentenek kolera-eseteket. — Toulonban 29-én 9 ember halt meg, s a legutóbb lefolyt 36 óra alatt ismét 10 ember betegedett meg. Marseilleben 29-én 5 személy halt meg, 30-án szintén 5 ember. A délvidéken borzasztó hőség uralkodik. Brouardel és Proust orvosok kijelentették, hogy Toulonban és Marseilleben valóságos ázsiai kolera pusztít. Táncsics Mihály. — Szül. 1799. ápril 21., megli. 1884. junius 28. — Táncsics Mihály, a magyar szabadságharcz egyik kiváló alakja, hosszú kínlódás után junius 28-án meghalt. Évek szenvedéseit leküzdte, csakhogy tovább kinlődhassék, míg végre mégis elérte a halál. A magyar szabadságharcz emlékével egybeforrt az ő neve s valahányszor a magyar nemzet meg fogja ülni 1848. márczius 15-ének emlékét, mindannyiszor fénylő sugárként fog átvonulni ez emlékén Táncsics Mihály kiszabadítása a fogházból. Alig van élcLember széles e hazában, ki elyeiért, politikai szerepléséért annyit szenvedett, mint épen ő, csak épen azért, hogy akkor, midőn a hazára jobb s békésebb napok következnek, hogy akkor nyomorral küzdve tengesse életét. Táncsics Mihály egyike azoknak, kik a hazáért éltek s a hazáért áldozták fel mindenüket; ő a hazáért vesztette szemevilágát. Táncsics, a népköltő, élete java részét börtönben és bujdosásban töltötte, s ki egykor a hatvanas éveknek még mai Dapig kellőleg ki nem derített titkait fogja feltárni, az ismét fel fogja jegyezni, hogy a szabadság újabb hajnala Táncsics Mihályt ismét a börtönben találta. Nyolcz évig volt kénytelen szegény költőnk bujdosni a zsarnoki uralom elől, mig felvirradt ismét KB Ä A Sk * A csodagyermek. A hangverseny véget ért. Előkelő közönség tolongott lefelé a rogyogóan megvilágított széles lépcsőn. Bérruhás álmos inasok nagy buzgalommal adták föl úrnőikre a hattyuprémes fehér felöltőt, vették át a nagy látcsövet a keztyüs kis kezekből, s aztán hatalmas könyökeikkel utat törtek a frak- kos tömegben, hogy az úrnő hamarább juthasson le várakozó hintájához. Az előcsarnokban félig le- hasitott falragaszra, mely, „Negri Elza, a hatéves heged ü-m üvésznő“ mai hangversenyét hirdette, másikat ragasztott a vörös nadrágos vigadó-szolga, 8 e másik falragasz már egy orosz- iánsörényü német zongoraművész rengeteg műsorát ígérgette, csupa „Preludium, Fuga, Concert, Elude és Sonata“, „op. l“-től egész „op. 152“-ig. Nehány zenekritikus kíváncsian tolongott az uj hirdetés alá, s előre ásított a rája váró nagy élvezettől. — Felmondok a lapomnak, — kiáltott az egyik kopaszodni kezdő, gömbölyű arczu barna ur, — ha ez igy tart. Hat éves hegedümüvészuők gyötörnek czinczogásaikkal, Csehországból ideszalajtott zongora-dühönezök altatnak el csupa Brahmssal, Dworzsákkal és Csajkovszkival. Sehol Chopin vagy Alard, Vieuxtemps vagy Gounod ! — Soha ily unalmas hangversenyidényt! --szólt a másik; — hozzá még össze sem szidhatom kedvem szerint az ilyen kontárokat, mert ma is megkért a szerkesztő, hogy ezzel a kis tacskóval csínján bánjak. — Igaz, hogy kisdedóvó-előadásról nem is lehet szakbirálatot írni, — szólt újra az első; s ezzel együtt haladtak le a lépcsőn, — Pauvre enfant! — sohajtá a bájos Alvine grófnő, mig Ernő báró karját elfogadta. — Mindnyájan megsajnáltuk a szerencsétlen kicsikét s tapsoltunk neki szánalomból. Ernő urat azonban igen kevéssé érdekelte a hatéves csodagyermek, s az egész hangversenyből csak hangzavar maradt meg bodros fejében, melyet teljesen megzavartak Alvine grófnő lángoló szép szemei. Látött az emelvényen néha egy kis szöszke lánykát álla alá szorított hegedűvel, hallá maga körül a tömeg zsibongását, de mindezt Alvine grófnő nagy fekete szemei kerete gyanánt látta, s a zsi- bongásból csak egy hangot hallott tisztán s e hang, mintha a tüzes fekete szemekből jött volna, ezt mondva: — Menj ! Ezüst hímzésű lakáj tartá kezében a hintó-ajtó kilincsét; Alvine grófnő belebbent a hintóba, s Ernő egy titkos kézszoritást érzett. E kézszoritás jelentősége az volt, hogy: „még ma!“ — Ah ! — mormogá magában Ernő, mig az el robogott hintó után tekintett, — az öreg gróf fél- 3-ig a klubban lesz, ma mosolyg rám a boldogság rég epedett órája. Mámorában csak most vette észre, hogy paletotja a ruhatárban maradt. Visszaballagott a már népte- len lépcsőn, hol a szolgák a légszeszcsillárokat kezdették eloltogatní. A hangverseny-terem nyitott ajtaján bepillantva, a félhomályban feldöntött székeket és a padlatra szórt műsorokat látott. Az emelvényen egy vastag fekete ember ütötte vonóval a hangverseny hősnőjét, a kis szőke csodagyermeket, ki szepegve és zokogva tűrte a méltatlanságot. Ernőben minden léhasága daczára is felforrott a vér e durvaság láttára. Egy pillanat alatt az emelvényen termett. — Bocsássa ön el azt a szegény gyermeket ! — kiáltott a durva emberre. az alkotmány hajnala és szegény Táncsics nyomorral és éhséggel küzdve, ismét szabadon élhetett. Évek óta a társadalom kegyességére volt utalva és a nemzet, melyért ó annyit szenvedett és küzdött, az ínség órájában csaknem megfeledkezett róla. Csak néhány nagylelkű hazaíi emlékezett még rája és enyhítette szenvedéseit. Őrangyala neje volt; ez ápolta és táplálta őt, ez feláldozta magát férjéért. Agg korára egyedül, má- masz nélkül maradt a hű nő, ki most a nemzettel együtt sirathatja szeretett férjét. Táncsics Mihály sírja előtt megújulnak a régi emlékek, az ő sírja előtt jusson eszébe a nemzetnek, hogy az agg, tehetetlen özvegyet a megélhetés keserves gondjaitól megmentse, Az agg költő pedig lelje meg földi nyugalmát, legyen könnyű felette a föld! * Táncsis Mihály született Veszprémmegyében, Acs- Teszérben, 1799-ben. Apja Mihály ott telkes gazda volt, kinek halála után Táncsics előbb takács, azután szabómesterséget tanult. Később egy falusi tanító mellé került segédnek, mivel „meglehetősen“ tudott olvasni és egy „keveset“ Írni. Tarka változatosságban s önművelődésben folytak évei, mígnem 1826-ban Táncsics Pestre került, hol fogékony lelke a bő alkalom használata folytán ritka módon öregbedett ismeretekben, tapasztalatokban. Pár évre rá nevelősködni kezdett s Ó-Moraviczán s Kolozsvárt fordult meg ily minőségben. 1837-ben Bécs- be ment, hogy magyarnyelvből leczkét adjon, de ez a hazafias törekvése megtörött az osztrákok makacsságán. Nem kellett nekik a magyar akkor sem. Nevelői működésének nevezetes mozzanata, hogy Ivállay Béni, a közös pénzügyminiszter is a Táncsics tanítványa volt. — Egyik főúri család támogatása folytán külföldre utazott, s ott érdekes tapasztalatokkal gazdagitá ismereteit. Pesten 1825-ben inasgyerekeket akart ingyen ta- nitani, de nem engedték meg. E csalódás keserűen esett a lánglelkü embernek, ki a legkisebb önzés nélkül az áldozatok embere volt szivében egész életén keresztül. Nagy forduló volt életében az 1838. év. Ekkor kötötte életéhez Szeide Terézt, kiről tudják olvasóink, hogy férjének igazi védangyala volt, a szó legnemesebb értelmóbeu. Azután jött az a nagy nap, mely az egykori takács- és szabó-inas alakját a glória fényével vette körül. 1848. márcz. 15-én a politikai fogházban ülő s akkor már neves magyar iró Táncsicsot ujjongva szabadította ki az ifjúság a börtönből. A dicsőségre azonban a kínszenvedéseknek liosz- szu sora következett. Üldözték s éveket töltött egy pinczelyukban elrejtőzve, áldott nejének oltalmában. Hisz nyomorúságának kalvária-utját ismerik olvasóink, minek ismételnők azt ? Minek mondanók el, mikép törött össze nemes lelke gépezetének naponta egy-egy kereke ; mikép sujtá őt a szélhüdés, siketség, vakság s az embert érhető csapások, szenvedések végnélkülisége ? A magyar nép világra szóló nemes szive igyekezett türhetővé tenni a nyomorban sinlő agg iró sorsát, a Táncsics-bizottság működése eloszlatá a gondokat e minta házaspár fejéről, de fájdalom, az A vastag ember azonnal engedelmeskedett 8 hu- nyászkodó alázattal szólt: — Ezer bocsánat, méltóságos ur; egy kis véleménykülönbség volt köztünk. — De hogy meri ön bántalmazni a kicsikét, mi jogon ? — Még egyszer alázatos bocsánatot kérek, — válaszolt a fekete, — tudniillik én az apja vagyok ennek az engedetlen gyermeknek. Ernő belátta, hogy beavatkozása jogtalan volt s igy egyszerűen távozott. A vastag ember a vonót a hegedütokba dugta, a gyermekre rávetette felöltőjét, s mig maga a hege- dütokot fölvette s nehány hangjegyet összemarkólt a zongoráról, alattomos tekintettel nézegetett körül. Mikor azt látta, hogy Ernő már eltávozott, s igy senki sincs, ki felelősségre vonhassa, megtaszitá a kicsikét és rákiáltott: — Eredj előre, haszontalan ! A gyermek megindult, titokban törölgetve kö- nyeit. így érkeztek a kapu alá, hol egylovas bérkocsi várt rájuk. A mint ezen hazafelé robogtak megszólalt ismét az atya: — Köszönd, hogy Felföldy báró oda jött, mert különben agyonvertelek volna. Egy olyan gixert csinálni előadás közben! épen a legkényesebb kritikusok mellett állottam, leskelődve, hogy mit mondanak a játékodra, a mikor jött az a borzasztó gixer. Dr. Scliitz elvonta a száját, dr. Karvalyi pedig egy grimaszt vágott. Na, lesz holnap kritika! Ez az egy gixer veszélyezteti az egész vidéki hang- verseny-körutat, akkor aztán miből élek meg az egész idő alatt, miből tartalak el, te mihaszna ?! A csodagyermek, kinek még fogalma sem volt arról, mi az a „kritika“, reszketett a holnaptól. Ha holnap „kritika“ jő, dühös apja bizonyosan ösz- szetöri a csontjait is, goudolá magában, s vaczogotfj t
