Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)
1871-08-15 / 65. szám
kedd augusztus 15. Brassó, 1871 Első évi folyam 05. szám. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer kedden és pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás : Kenyeres Adolf ügyvédi iródája, Nagypiaczon. Politikai, közgazdászai és társadalmi lap. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségben és Römer és Kamner nyomdájában. Brassó, augusztus 14. Á „Nemere“ lázit, a „Nemere izgat“, a „Nemere németfaló“, a „Nemere esküdt eílenség’e az egész szász nemzetnek“ s. a. t. olvashatni a Kronstadter Zeitung majdnem minden számában. Nézzük meg a dolgot közelebbről, hogy mi alapja van mind ezen vádaknak. A „Nemere“ czéljául tűzte ki a nemzetiségek között a testvéri szeretetet és jó egyetértést helyre álitani és első rendben szükségesnek látta azt a magyarok és románok között eszközölni; és ime ma már ezen óhajtása a hazának egy tetemes részében valósult. Hogy ez a Nemere érdeme volna, a világért sem erősítjük; ezen tény mindkét nemzet fiai jóakaratának szüleménye. A „Nemere“ megindulása éta Brassóban három nemzetiség: a magyar, román és német testvérestilt, és ezen nemzetek fiai jó egyetértésben igyekeznek, úgy Brassó várossá, mint az egész haza felvirágzásán munkálkodni. Csodálatos tünemény, a nemzetiségeket izgató „Nemere“ létele óta mutathatók ilyen tények fel Ebből látható, milyen volt a Nemere izgatása. A „Nemere németfaló“ ; ezért osztja a brassói német nézeteit. Azért csatlakozott az őszintén és határozottan a hármas test- véresüléshez. A szász nemzetnek esküdt ellensége a „Nemere.“ Hogy miben mutatkozott ezen ellenségesség, a Krönstädter egyik számában felsoroltatott. A ki olvasta, azt a nevelés környékezte. A vádók legfőbbike volt, hogy nem esmérte el azt, hogy a szász iskolák a törvénynek minden tekintetben megfelelnének- és hogy egy tárczaczikkben Weiszról, a j hajdoni főbíróról nem szólott olyan pietás- sal mint a hogy óhajtották volna. Kikben költött a Nemere ellenszenvet a szász nemzet ellen, és miben nyilvánul az? Mutate ma a magyar vagy román több ellenszenvet a szász ellen mint ezelőtt ? Hol és mikor insultált egy román vagy egy magyar egy szász embert a „Nemere“ izgatásai következtében? Van e valaki, a ki egy ilyen esetet fel tudna hozni. Nem úgy állnak a dolgok ; a mint a Kronstädter Zeitung emberei hirdetik, mások itt bajok. Hallatlan vakmerőség volt Brassóban egy magyar lapot alapitani. Abban a Brassóban, a mely mindig mint tiszta szász város emlittetett. Ez már magában nagy szálka volt. Jött később a nemzetiségek testvére- sülése. Ez már mint a szász nemzet elleni attentat liireszteltetett némely urak által. Miért testvéresültek ezek, mitakarnak? Ez csak ellenük lehet intézve. Hiszen körülettük forog a világ, minden mi elő fordul mellettük vagy ellenük kell hogy intézve légyen. Nem tudták vagy nem akarták felfogni , hogy lehessenek magosabb ezé- lok is. — Azon urak, a kik a vészharangot kongatták, még egy más czélt is akartak elérni, t. i. az által, hogy a „Nemere“ szildalma- zása által a szász nemzet kebelében levő két pártot egyesitsék, de oly formán, hogy az úgynevezett ó-szászok kerüljenek felyül, mert bárki figyelemmel olvassa a Kronstädtert, csak hamar át fogja látni, hogy azt leginkább a Teutsch szellemi lengi körül. A Nemerének semmi ellenvetése sincsen, egyesüljen a két szász párt isten nevében, kerülj en felyül a melyiknek tetszik. Hanem azok az urak, a kik ezt létre akarják hozni, ne hajtsák el a sulykot igen messze, mert végre nevetséges lesz minden müködésök. Ne gondolják, hogy a szász nemzet a világ végéig az ők szájokkal e- szik, és az ők fejekkel gondolkozik, hanem végül is körülnéz és azt kérdi, hát mi valóság és mi komédia mind ebből. Hol ki és mivel akar minket elpusztitni? A juhok rendesen mindig futnak a ko- lompos után. Az emberek csak egy darabig. Ezt fontolják meg azon urak, a kik a szász nemzetet minden igaz ok nélkül ha- ranguirozzák. Ezen tárgyra még visszatérünk. Kik nem férnek a bőrükben ? ! Д Néha-néha találkozunk a társadalmi körökben is olyan „vendégek“-kel, kik mintha csak azt tűzték volna ki föladatul, hogy a barátság erényeit irántuk gyakorló házigazda azon óráit, napjait, melyeket társaságukban kénytelen elölteni, lehetőleg megkeserítsék, abban bizva, hogy a „vendégjog“-nál fogva szűrökéi ki nem rakják. Körülbelül ilyen „bospi- te-s“-faj ezek a mi drága ó szászaink, kiknek riadót harsogató trombitája a „Sieb. deut. Wbltt.“ Sokat, nagyon sokat lehetne Írni ezen jó urak szerepléséről, különösen az utolsó három évtized alat ; még pedig olyan dolgokat, melyeket legokosabb, s reájuk nézve bizonynyal a legődvözebb elfeledni. Ezek az alkotmányrontás-bontásban oly nagy bra- vourt kifejtett barezosok átláthatiannak vélik azt a fátyolt, melyet szászoros nótára érdemes tetteikre a nemzet nagylelkűsége, s államférfiaink szenvedélyment bölcsesége bóritott ; ők mások emlékező tehetségét is a rövid magukéhoz mérve, oly elbizottan lépnek ki a közügyek küzdbomokjára, mintha soha és semmiféle rósz fát se tettek volna a tűzre. Valóban ezeket az urakat lehet vádolni minden egyébbel, de szerénységgel, magábaszállással soha ; még mindig azt hiszik, hogy egy alkotmányos kormány bennök bizbatik s igy tanácsaikat irányadóul veheti. — Kurtaeszü önámitás s a légjámborabb türelme, is próbára tevő az ó-szászok e folytonos mozgolódása, izgatása ; pedig a Krondland aranjuezi napjai soha se térnek többé vissza, bárhogyan is keseregjenek Némely emlékeim a régi jó időből. (Folytatás). ^ Már egy pár évig lehetett a báró Bálint bátya vendége, a mikor utam megint oda vitt. Bámulással tapasztaltam, hogy a kapu nincsen kidőlve sarkából ; hogy az egész telek be van keritve, hogy uj istálók épültek, hogy az udvar nem volt részint disznók által feltúrt szemétdomb, részint pedig pocsolya, hanem csinosan ki volt kövecsezve és fákkal beültetve, a kút bekerítve és megfestve. Megvallom, alig es- mertem reá Bálint bátyám telkére. A mikor az udvarra hajtottam, a báró épen az istálók felé ment ; nem volt többé a merevségig egyenes alak ; előre görbült, lépése sem volt a hajdani katonás, hanem bizonytalan és ingadozó. A postamcsterné sem volt olyan vidám, mint hajdan. A huszárhadnagy más vidéken, más szép asszonyra talált. Megjegyzésemre, hogy még mindig jól néz ki, keserűen mosolygott. Eltelt az idő — mondá, hanem az mindegy volna, csak férjem ne volna gyengélkedő ; de utóbbi időben nagyon elgyengült. 0 könnyű természeténél fogva észre sem veszi, de engem állapota nagyon aggaszt. Es a szegény báró is ! Az isten áldja meg, a ki házunkhoz szerezte ; látja mennyire rendbe szedett mindent házunknál, derekabb ember alig lehet mint ö, nagyon ragaszkodunk hozá, még cselédeink is rendkívül szeretik. Bementem az öreg postamesterhez; még mindig szívesen fogadott ; de meg kell vallanom, magam is megdöbbentem álapotán. Az öregnek vidám arczából csak az orron maradott némi pirosság ; arcza többi része sápadt és pufadt volt. Ősi karszékében ült, lábai pedig egy más széken nyugodtak. Kikérdezett, hogy hol jártam, mit csináltam, mióta nem látott. Elbeszéltem minden nevezetesebbet, a mik velem történtek. Közbe-közbe az öreg jókat nevetett ; de vettem észre, hogy lélekzete nehéz és időnként nagyokat köhög. Később emlitém, hogy nagy útra indulunk. Mi is nagy útra indulunk, úgy e báró ur szólott az ekkor belépő báróhoz, de ezt a fiatalt hagyjuk hogy menjen magára. — A bárónak arczát a vitustáncz most még inkább rángatta mint hajdan. Nem indulunk még felele, azt majd csak utoljára hagyjuk. A báró- leült a postamesterrel szembe, és igy közelemben ülve szemügyre vehettem. Irgalmatlanul össze volt szegény menve, haja egészen megőszült, rozsdás arcza nem volt többé olyan veres mint haj- dna. A melle be volt esve, és ö is nehezen lélek- zett, de más hangnemből mint a postamester. Igaza van báró folylatá a postamester- utoljára hagyjuk, de az utolja nem messze van. Képzeld öcsém-r fordult felém a postamester, ez mégis disznó- ság. En, a ki életemben nem ittam vizet, essem a vizbetegsegbe, pedig úgy lesz, mert lábaim pogányul megdagadtak. Ez a szegény báró, nevetett az öreg, ö meg száraz betegségben van. Hallatlan komikus sors, hogy valaki annyi öntözés mellett elszáradjon. Se baj báró majd a más világon folytatjuk, liánom ^addig itt az öcsémmel is koczintunk egyet. Épen fris bort hoztak, a báró megtöltötte a poharakat, én meg székemmel közelebb húzódtam Bizugy öcsém, minket lelketlenül ki firundzwanczan- zigolt a sors,. A poharak csendültek és a borok eltűntek. — A nehéz lélekzet az öreget gátolta a sok beszédben, a báró meg komolyan és bánatos szemekkel nézte a postamestert. Ilyen körülmények között nem maradott egyébb hátra, mint hogy magam beszéljek valamit. Az öreg kérdezősködött barátairól, és igy elbeszéltem, hogy mi történt Bürgözdivel, a ki magában igen furcsa exemplar vala. Bürgözdi az exactoratusnál szolgált. Csodálatos bosszú ember, kicsi fején nagy hodvilág tündöklött, a melynek fájdalom csak növő de apadó tulajdonsága nem volt. Kerek, bimlőbelyesarczában két kis fekete szem csillogott, pityóka forma orra alatt pedig kis bajuszkája oly hegyesre volt pederve, hogy tőbe lehetett volna fűzni. Az öltözete Bürgözdinek még sajátságosabb volt, és állott egy kisujtásozott frakkból, szűk magyar nadrágból, bojtos csizmából és magos tel ejti kalapból. Valódi spanyolnád elefantcsontkokos, két nagy bojttal diszitett pálezája elválhatlan társa vala. Bürgözdinek külsejét csak mint kuriosumot Írtam le. A mint a Bürgözdi nevét megemlitém, Bálint bátyám nagy élénkséggel kérdezte: hát mit csinál az az istencsodája? még mindig számlálja, hogy hány kötés spárga meg hány rúd spanyolviasz fogyott el ? Igen, még mindig a számvevőségnél van; de hallja csak: a minap hogy meg számadoltatták. (Folytatása következik.)
