Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)
1871-06-13 / 47. szám
Kedd. június IK. Brassó, 1871. Első évi folyam 47. szám. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer kedden és pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás : KenyeresAdolf ügyvédi iródája, Nagypiaezon. Politikai, közgazdászat! és társadalmi lap. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségben és Römer és Kainner nyomdájában. A román-nemzeti politika. — A brassói testvéresülés. (A Telegrafulu Románuluból.) Valamely egyén azon törekvését, munkálkodását a társaságban, mely által létét biztosítani, jó hírnevet szerezni és saját érdekét a társaság többi tagjai érdekével összhangzásba hozni törekszik — egyéni politikának nevezhetni. Hasonlóan az állampolitika sem lehet egyébb,. mint valamely államnak tö-. rekvése existentiáját és érdekeit a többi államok versenyében biztosítani és előmozdítani. — Ezen definitiókból könnyen kimagyarázhatjuk „nemzeti politikának“ jelentőségét. — „A nemzeti román politika azon törekvése a román nemzetnek, mely szerint existentiáját biztosítani és nemzeti érdekeit, öszhangzásban államunk többi nemzetiségével előmozditaui kivánja és ez az egyenjogúságban a haza többi nemzetiségeivel találja tetőpontját,“ így tehát jó érzésű románok minden nemzeti politikának czélja előtt nem lehet más, mint a románok egyenjogúsága a többi együtt lakó nemzettel. Többféle utón lehet valamely czélhoz jutni, és minden Ítélettel biró román nem csak jógositva, de kötelezve van gondolkozni arról, vájjon melyik út vezet biztosabban és gyorsabban a nemzeti czélhoz. Azért tehát minden politikai irány román-nemzeti, mihelyt a czél nemzeti, és nagyon téves és egyoldalú ezen vagy azon irányt nemzeti politikának nevezni, más irányokat pedig nemzetietleneknek vagy épen nemzetelleneseknek bélyegezni. Miután előre bocsátottuk ezen elvi ma-1 gyarázatokat, átmegyünk politikánk • terén eddig ismert irányok vizsgálatára. I. „Az 1869-dik évben szerdahelyt ösz- szegyült románok által kezdeményezett politika.“ — A szerdahelyi gyűlés a románok hagyományaival összhangzásban nemzeti politikának czéljául elfogadta a románok egyenjoguságaérti küzdést. Ugyan ezen gyűlés fogadta el a küzdést Erdély autonómiájáért is az 1863— 64-dik évi országgyűlés és ennek törvényei alapján, ezt ugyanazonositva a nemzeti politikával. Mint eljárási mód a passivitás elve, azaz a fennálló rend figyelmen kívüli hagyása határoztatok el, hogy ily kép a magyarok legyenek kényszerülve a kívánt engedményeket megadni: Ezen politikának czélját tekintve, elvben nemzetinek névezhető a nélkül, hogy ezzel a lenne mondva, miszerint kizárólagoson ez az egyedüli nemzeti politika, mivel ezen esetben fel kellene tennünk, hogy csak egy út vezet Romába. Meg kell vizsgálnunk, mennyiben vezet ezen politika gyorsan és biztoson a czélhoz. Legyen megengedve előre bocsátani, hogy Erdély autonómiáját nem fogadhatjuk el a nemzeti politika czéljául, hanem csak mint eszközt a czél eléréséhez t. i a román nemzet létét és érdekeit biztosítani és előmozdítani. Valamely eszköznek nem lehet más próbája, mint képessége, biztosan és gyorsan czélhoz vezetni. A románokra nézve Erdély autonómiája elvben sem hasznos sem káros nem lehet, csak alakja, melyben meg fog jeleni, határozand, ha hasznos-e vagy káros. A szerdahelyi gyűlés meghatározta ezen autonómiát, kifejezvén, hogy alakja az 1863-beli törvényekre alapittassék. Vizsgáljuk meg, vájjon mennyiben felel meg ezen országgyűlés a román érdekeknek. Erdély autonómiája az 1863-beli törvények alapján az ország alkotmányos köz- igazgatásában jelenkezik egy törvényhozó, testülettel élén, melynek hatásköre a bécsi császári tanács által igen korlátozva volt, mivel ennek vala joga az ország élet kérdéséi felett határozni. Mihelyt egy része a törvényhozásnak országunkra ruháztatott, nekünk Erdélyi románoknak nem lehet semmi érdekünk, ha ezen törvényhozási rész Bécsbe vagy Pestre leendett áttéve, mert sem egyik, sem a másik helyt nem lehet román többség. — Reánk nézve az autonómiának csak azon maradéka lehet érdekes, mely az 1863- beli törvények szerint Erdélynek még megmaradott. Meg kell vallanunk, hogy az autonómia ezen maradéka minimumra szállitatott le. A belső közigazgatás, az ország alaptőkéi, az igazságszolgáltatás mind korlátok közé voltak szóritva. Imé, ebben állott az 1863-beli Erdély autonómiája. Az ország legfontosabb érdekei a bécsi törvényhozó testület és a központi hatóságok által kezeltettek. De mondjuk, hogy az autonómia ezen maradéka még is volt valami, legalább több mint semmi, akkor azon kérdés merül fel, ЗЗЭ A németesedés ragálya. Másutt beszelik, de nálunk is jó tudni. (Folytatás és vége.) Sokat panaszkodunk mostoha irodalmi viszonyainkra s ennek bizony első sorban magunk vagyunk oka. Nagyobb terjedelmű tudományos műre, ha az magyar nyelven van irva, kiadót is lehetetlen kapni; nincs a ki megvegye. A kinek hason tárgyú ismeretekre van szüksége, megszerzi a szükséges kutforrásokat angol, franczia, olasz, legkivált pedig német nyelven. Sőt annyira vagyunk, ha pl. egy jeles angol miiről van tudomásunk, s nem birjuk az angol nyelvet, e műnek inkább német fordítását vesszük meg, mint a magyart, bármi jeles legyen is az utóbbi. Ez tény, melyet tagadni nem lehet. Húsz tagból álló magyar társaságban egyetlen egy német forduljon meg : a társaság németül fog társalogni ennek kedvéért, habár meglehet, az együtt levők közt tiz tag van, a ki csak roszul, vagy se- hogy sem beszéli a német nyelvet. Az idegen van itthon nálunk, mi magunk idegenek vagyunk : puszta magyar lovagiasságból és vendégszeretetből, melyről nem is gyanítjuk, hogy tulságaiban mennyire veszedelmes. Legtöbb városunk magyar neve a nemzetközi nyelvforgalomban alig ismeretes. Buda, az „Ofen, Pécset, 1 ünfkirphen-nek ismerik. Oedenburg, Neusol, Kronstadt, Tirnau, Neusiedl, Péterwardein, Theresio- pel, Stuhlweissenburg s Magyarország fele nyelv tekintetében in praxi még hivatalos okmányokban is rég érvényre emelték a dualismust, mielőtt törvény- czikbe igtattuk volna azt. Pedig mi talán (Bécset, Bécsújhelyet, Lipcsét és Boroszlót kivéve,) minden városnak megadjuk a maga becsületes nevét, s Salzburg-ot nem nevezzük Sóvár-nak, Malesherbes-t nem gonosz- fü-nek. Nem kívánjuk mi , bogy oly nyelvficzamitó szavak kiejtésére erőszakolja magát valalmely nemzet, a miket meg nem bir, de azt jogosan megkívánhatjuk, hogy a magyar falvak, városok hivatalos neve egy legyen, s ne olvassuk a becsületes magyar nevű Székesfehérvárról érkezett levelek postabélyegén, hogy „Alba.“ Ennek semmi jogosultsága nincs. És itt már nem mi vagyunk magunk a hibásak ; hanem a kormány. Miért nem intézkedik úgy, hogy az idegen német nyelvű hatóságokkal való érintkezéseknél a fordított német szöveg alá a ke- helyének forditatlan magyar neve igtattassék ? Dehogy teszi! A honvédelmi minisztériumnak minden okmánya a „General-Commandó“-hoz „Ofen“-ből van keltezve. De ez még nem elég. Minden hivatalos nyomtatvány, mely Írással szokott betöltetni (hogy jobban megértsék, ide Írjuk, hogy „Drucksorte“-t értünk) magyarul és németül vau kiállítva. Az adómegin- tőczódulák, a postai vevények, a népszámlálási ivek, a mindenféle hivatalos lajstromok, könyvezési s a közforgalomra szánt hivatalos nyomtatványoknak majd mindegyikén ott virágzik és burjánzik a német nyelv. A (ualismusból , az osztrák tartományokkal való szoros viszonyukból származik ez ? Lehet, hogy abból. De akkor a dualismus elvéből kiindulva, mi is követelhetjük, hogy oda fül aLajthán szintén cse lekedjenek hasonkép s ott is nyomassák rá a hivatalos kiadványokra a^ magyar szöveget is. Ugy-e az absurd követelés ? És mi mégis eleget teszünk egy ily absurd követelésnek, s épen akkor, a mikor ily követelést irányunkban nem is támasztottak. „De a német elem Magyarországon is annyira képviselve van, hogy az azzal való érintkezhetés a német nyelv mellőzését lehetetlenné teszi.“ Ez esetben annak a Magyarországon levő né met elemnek kell kitalálni azt a módot, a melyen velünk érintkezhessék. Az volna a legsajátságosabb parlamentáris alkotmány, a hol a nagy egésznek kellene alkalmazkodni egy töredék specziális természetéhez. Aztán a német elem, mely saját nyelvén kiviil mást nem ismer, nincs is oly felette képviselve magyarországon, hogy nyelvének a magyarral egyenjogúságot követelhelne. A tót, a román, a szerb stb. a statisztikai kimutatások szerint legalább is bir annyi számmal Magyarországon, mint a német : de azért a magyar kormánynak soha se juthatott eszébe a „levelezési lapra“ (értsd : „Correspendénz-karte“) mindezen nyelvnek számára külön oldalt teremteni. Pedig, ha a méltányosság szempontjából indult volna ki, ennek is eszébe kellett volna jutnia. Ne háborogjunk tehát a követelődző nemzetiségek ellen, ha elég igazságtalanok vagyunk a sok közül egyet kiválóan dédelgetni. Es tanuljunk meg valahára itthon lenni idehaza, s ne mondhassa a költő, ha újra feltámad, hogy — „nem leié honát a hazában.“
