Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1930

valahányszor erre visz utunk, hogy Dióskál adta a „nemzeti lélek tüzes ébresztőjét." Eljött ide a kanizsai gimnázium önképzőköre is, hogy áldozzék ama íérfiu emlékének, aki intézetünknek is volt tanítványa. Elhoztuk az önképzőkör erős fogadását, hogy azon az uton haladunk, melyet ő jelölt ki nékünk: Isten, haza. Galambszelid áldott lelke legyen követendő példaképünk, szerénysége, egyszerűsége mindig lebegjen szemeink előtt, munkássága pedig vezérlő csillagként vezessen tanulmányainkon keresztül, hogy sohse feledkezzünk meg arról, hogy a hazáért dolgozunk. Mint egykor, mikor az abszolutizmus nyomasztó teherként nehezedett vállunkra, szükség volt fáklyavivőre, azonképen most is a trianoni rabbilincs széttörésében szintén szükség van Virág szellemében élő és dolgozó magyar ifjakra. Virág magyar volt testileg-lelkileg, legyünk mi is magyarok, de nemcsak szánkkal, mellveregetéssel és szónoklással, hanem tettel, munkával is. Ha Virág most élne, ő volna az integritás legbuzgóbb harcosa. Eszméi, melyek klasszikus veretű ódáiban hangot kapnak a legfönségesebbek. Nemes célja: szabadság és nyelv. A szabadság fia ő, melynek szeretetét magával vitte ebből a kis faluból. Tudta, mit jelent a szabadság az egyén s mit az egész nemzet életében. Arra biztatta, buzdította a magyarságot, hogy a szabadságot, mely — mint ő mondja — elődeinktől ránk maradt dicső kincsünk, elveszni ne hagyjuk. Hogy szabaddá tehessük hazánkat, nyelvileg függetleníteni kell magunkat a némettől, legyen egységes nyelvünk, mert Mig e szigetben nyelved él — mondja Hazád is él. Énekel Istenről, hazáról, régi dicső- és korabeli nagy emberekről, hogy példáikból tanuljon a nemzet. Boruljunk le mi is az Isten szine előtt, mondjuk el Neki jajunkat-bajunkat és kérjük tőle sorsunk jobbrafordulását. Szerényen munkálkodik istenadta csodás tehetségével, mert azt vallja, hogy aki a hazának szolgál, felemelkedik. Vegyük fel mi is a tollat, kaszát, kalapácsot és dolgozzunk a hazáért. Buzdit, bátorít, jótanácsokat ád: fogadjuk el e tanácsokat, melyek ép oly időszerűek ma is, mint száz évvel ezelőtt. Fennen hirdeti, hogy ^rpád foglalta el a hazát, ez tehát a mi földünk, ehhez másnak semmi köze. Ó te lánglelkü magyar, jöjj elő, szállj ki csendes sírodból, hallasd mennydörgővé fokozott szavadat észak, kelet, dél és nyugat felé: El innen te hitvány söpredék, ez az én hazám! Te mondtad, hogy azt a helyet, melyet Árpád egyik vitézéről Csepelnek nevezett el, ne engedjük Ráckevének hivni. Ó öntsd-öntsd belénk a reményt, hogy lesz még egyszer ünnep a világon és akkor már nem hívják a kincses Kolozsvárt Clujnak, nem szentségtelenitik meg a koronázó Pozsonyt Bratislava névvel; és Kassán Rákóczi hamvai felett a szabad magyar nemzet ad hálát Istennek a várva-várt megszabadulásért. Addig is mig a megpróbáltatás tart, mint egykor a börtönében sínylődő Kazinczy Ferencet vigasztaltad, küld el vigasztaló szavadat oda tul a trianoni határon: Testvéreink, még találkozunk! Szállj közénk és csöpögtesd belénk a remény cseppjeit, hogy bízzunk és bizva reméljünk. Ezért jöttünk el mi is hozzád, hogy erőt meríthessünk belőled a munkára, mely ránk, magyar ifjakra vár. Mától fogva lelkünkben áll a te szobrod, előre nyújtod karod a szent kereszttel és odakiáltod nekünk, mint egykor Erdősi Imre, a branyiszkói piarista hős: Fiuk, csak előre!!!