Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-23 / 21. szám
2 Nagytoányai Hírlap 1909. május 23 A vízvezeték csöve. A mérnök- és építész-egylet gépészeti szakosztályában Gálócsy Árpád bányamérnök minap előadást tartott az öntöttvas-cső és a kovácsvas-cső összehasonlításáról. Az előadót a magyar vasgyárak bízták meg a vonatkozó kísérletek megejtésével. Három éven át tartott kísérleteiről beszámolva, érdekes vita fejlődött, melynek egész anyagát időszerűnek tartjuk mi is reprodukálni, mert hasznos felvilágosításokkal szolgál a vízvezetéknél alkalmazandó csövekre. Gálócsy a földben levő szabadsavak hatásának tanulmányozására kénsavat, salétromsavat és sósavat használt, mint amelyek a földben a leggyakrabban fordulnak elő. A bázishatás meghatározására nátronlugot használt, az oxigén hatásának tanulmányozására pedig szénsavval telitett fazék felett oxigén-atmoszférákon helyezte el a kísérleti darabokat. A villamos áram hatása végett gyengén savanyított oldatban zárt áramnak tette ki a kísérleti darabokat A kísérletezés alapjául tizennégy milliméter vastagságú öntöttvascső-anyag és hét milliméter vastagságú folt vaslemez szolgált. A lemezek a kísérlet előtt simára részeltettek. Egy százalékos kénsavban az öntöttvas-darab súlyából 4.544 százalékot vesztett, mig a kovácsvas 5.36 százalékot. Egyszázalékos kénsavban az öntöttvas 3.178 százalékot, a kovácsoltvas 2.962 százalékot vesztett, ami azt mutatja, hogy a kénsav által indikált rozsdásodásnál az öntöttvas sulyvesztesége nagyobb, mint a kovácsvasé. Ha azonban a letisztitott darabokat megnézzük, azt találjuk, hogy az öntöttvas-darabok teljesen egyenletesen rozsdásodtak, a' felületük majdnem sima, mig a kovácsvas-darabok felületén egyes helyeken egészen szivacsszerü berágódások láthatók, az eredetileg egészen sima szálak pedig réteges szövezetii berágódást mutatnak. Egyszázalékos salétromsavban az öntöttvas 4.194 százalék súlyt vesztett, mig a kovácsvas 2.517 százalékot. A rozsdásodás sokkal fokozottabb mértékben jelentkezik. Az öntöttvas-darabok felülete aránylag itt is elég egyenletes, mig a kovácsolt vasdarabok igen nagymérvű felületi berágódásokat mutatnak. Oxigénben az öntöttvas 0.55 százalékot vesztett súlyából, a kovácsvas pedig 1.145 százalékot. Az oxigénben végzett kísérleteknél a rozsdásodás egyiknél sem volt egyenletes. Az oxigénben történt rozsdásodás mérvét illetőleg a kovácsvas nem mutat eltérést az öntöttvastól. A nátronluggal kezelt darabok sulyveszteséget egyáltalán nem szenvedtek és a rozsdásodásnak még a nyomai sem I gos Fejedelmet, a miben mindnyájan beleegyezvén vendégséget csaptak és a Kuruczoknak hét szekeren kenyeret, húst és bort vittek. Nem tudui mi okból a kenyeret és húst elszórták és a boros hordók fenekét kiütötték és a kapukra rohantak és a külső kaput betörték, első és legfőbb lévén köztük épen a híres Pintye, aki ő maga is verte a kaput a zálogul bent lévő kurucz hadnagyok protestálása ellenére. Midőn két rendbeli lövés is történt, a városiak is kényszerülve voltak puskát fogni a várfalakon és a lövések közt történt, hogy meglőtték nevezett Pintyét is, akinek a vére — mert hogy ő is utón útfélen sok ártatlan vért ontott ki — az ut porába a kapu előtt folyt ki, a teste pedig mint egy gonosztevőé ceremónia nélkül temet- tetett el a vár erősségen belül, a domb aljában.“ Ez ez akkori krónikás följegyzése. Az egészben csak az a homályos rész, hogy miért szórta szét Pintye a bort és eleséget, mikot arra a kuruczoknak állandó szükségük volt. A krónikás itt az igazságot eltakarni igyekszik, de merőben következtethető s ezt más források jelzik is, hogy a hús romlott volt és a bor vízzel kevert. Ezen perfid eljárás gyújtotta haragra Pintyét és társait s innét a város megállapodás elleni megtámadtatása. A fentiekből azonban kitűnik, hogy Hollómezei Pintye Gligor Tolvaj ur Rákóczi fejedelemnek hü katonája volt s nem mint gonosztevőt ölték meg, hanem rendes ütközetben esett el. Megbélyegzés csak halála után érte, amikor is ezt könnyű volt megtenni, mert már nem kellett rettegni tőle. Eddig a történelmi rész. A néphagyomány azonban, amely ma is él Szolnok-Dobokar, Mármaros- és Szatmárvármevoltak feltalálhatok sem az egyik, sem a másik darabon. A kísérletek eredményeinek összegezése után megállapítja az előadó, hogy a kénsavol- datok és ezek gőzei jobban megtámadják az öntöttvasat, mint a kovácsvasat. A salétromsavnak hatása már inkább egyforma, mig a sósav a kovácsvasra sokkal rombolóbb, mint az öntöttvasra. A savak által indikált rozsdásodás az öntöttvas egész felületén egyenletesen mutatkozik, mig a kovácsvas fészekszerü mélyedéseket rág be. A szabad oxigén sokkal erősebben támadja meg, mint az öntöttvasat. A nátronlug úgy az öntöttvas, mint a kovácsvas felületén oly burkoló réteget létesít, mely a rozsdásodást j képes megakadályozni. Mindezek alapján a városi vízvezetékek létesítésénél kizárólag az öntöttvas-csövek javasolhatók, annál is inkább, mert az öntöttvas-csőnek már több százéves múltja van és igy azok nagyobb megnyugvással alkalmazhatók. Az előadás után Bernauer Izidor, a budapesti légszesztársulat igazgatója felemlítette, hogjr a Kossuth Lajos-utcza szabályozása alkalmával az utcza területéről felszedett, mintegy ötven- évvel előbb lefektetett öntöttvas-csövek teljesen épek voltak, mig a fővezetékből az egyes házakba elágazó kovácsvascső-vezetékek teljesen elpusztultak, ami szintén amellett szól, hogy a földben csakis öntöttvas-csövek alkalmazandók. Zsigmondy Béla rámutatott arra, hogy a mélyfúrásoknál a földbe bocsátott kovácsvascsövek nem hosszú életűek. Ifjabb Knuth Károly felemlíti, hogy a földben elhelyezett gőzvezetékeknél is azt tapasztalta, hogy az öntöttvas-csőből készült vezetékek tartósabbak, mig a kovácsvas-csőből készült vezetékek idő előtt elpusztultak. Kájlinger Mihály vízvezetéki igazgató összegezvén a vitában elhangzottakat, megállapítja, hogy miután városaink vízvezetéke túlnyomó többségben ötven évre szóló törlesztéses kölcsön alapján építtetnek és hogy városainknak a törlesztési idő lejártával még teljesen ép csővezetékei maradjanak, a városi vízvezetékek létesítésére tehát már abból a szempontból is öntöttvas-cső ajánlható, — mint amelyről számtalan gyakorlati adattal rendelkezünk aziránt, hogy ötven év alatt sem pusztulnak el, mig a kovácsoltvas-csöveknél az élettartam az eddigi tapasztalatok szerint nagyon problematikus. Felemlíti továbbá, hogy a főváros vízvezetékénél az általa vezetett statisztikai adatok alapján 600-800 év múltán kerülnének teljes kiváltásra. Ezzel azonban nem akarja azt mondani, gyék lakossága között, Pintyét mint egy kimagasló hőst tünteti fel és egész lényét a vitézség és bátorság glóriájával veszi körül. O, ha rabolt is, csak az uraktól és gazdagoktól vett, a szegénynek pedig még ő adott. így mondja ezt el ma is a köznép. Szépségben és erőben nem volt párja. Szemei mint az éj sötétsége, bajusza mint a holló tollazata és arcza mint a tej színe. A Ciblesen, Gutinon és Oriszloson ő volt a király. Ha azonban valamely falu határában a hangja nótára szólott, az egész asszony népség bomlott utána. Ha bement a faluba, senkit sem bántott, sőt az embereknek pénzt adott. Puskagolyó őt nem fogta. Születésekor a dzsinek úgy varázsolták meg, hogy csak három kis ezüstgolyó, három rózsaszem és három tavaszi csikó patkójából vett szeg okozhatja halálát. Ezt azonban nem tudta senki s ő nem félhetet semmitől. De egyszer részegségében titkát elmondta szeretőjének, a szép Iliánának, aki látva sérhetetlenségét, mindig fagatta őt. Ez, okozta vesztét, mert Iliána elárulta őt a labanczoknak. Midőn a várfaláról a titkos lövedéket reá eresztették, tudta, hogy elárulták és érezte, hogy meg fog halni, de még volt annyi ereje, hogy a Kereszthegyre felmenjen. Ott ezüst baltáját úgy belevágta a sziklába, hogy csak a nyelének a vége maradt kint. De megmondta, hogy mikor a balta a kőből kijön, ő is fel fog támadni. Azután Diánára szörnyű átkot mondott, lefeküdt a szikla aljába és meghalt. A baltának nagy része már kint van a sziklából. Ilyen a néplélek, mely maga naivitásában is érdekes dolgokat tud elmondani. Fedorka Elek. mintha az öntöttvas-cső tényleg annyi ideig lenne életképes, hanem hogy a statisztikai adatokból ez az élettartam adódik ki. A vitából tehát minden kétséget kizárólag az szűrődött le, hogy azoknál a vízvezetékeknél, melyek a földben helyeztetnek el, szolgáljanak ezek a vezetékek akár viz-, akár gázvagy gőzvezetésre, - feltétlenül az öntöttvascsövek alkalmazandók. A Tele-Ui-Társasán ma este S órakor a Kaszinóban felolvasó estélift és közgyűlést, tart. A gyermek jól aludt. Az emberekben a rémület s a félelem érzése sok különféle külső megnyilvánulásra, vagy bizonyos látott, hallott dolgokra megszületik, kifejlődik, vagy fokozódik. íme nehány frappáns példa. Sakhespeare irótársam a Velenczei szatócs és korcsmáros czimü, eléggé sikerült tragédiájában egy helyen ezt mondja: „ . . . Van, aki útál csemcsegő koczát, Macskát ha lát ez, majd megtébolyúl. . .!“ Egyik népdal szerint az a bizonyos szőke kis leány, akinek kivételképen per absolut nem volt szokása a regiment után menni, — igy sipit fel: „Édes anyám jaj de félek, megcsókolnak a legények!“ Van, aki fél és remeg a villámlástól, ég dörgéstől, ellentétben ázzál a Rip van Vinkle nevű matrózlegénynyel, aki imádja a dörgést villámot, a tengert, ha végig maszirozza a szél. Van, aki megrémül, ha reggel legelősz- ször pappal találkozik. (Bizonyosan azért, mert eszébe jut, hogy az utolsó vizitet is az fogja nála tenni.) A tisztviselő fél a lakbér emeléstől, mert tudja, hogy a házi úr is felemeli a házbért. Ezen leirott félelmek s rémületek azonban nem minden emberben vannak meg. Egy valami van, amitől tekintet nélkül nemre, korra, rangra, állásra, vallásra, nagyságra, vagyonra mindenki fél és remeg, (ha csak nem süket) és ez a valami: a makranczos, elkényeztetett gyermek sírása. Pedig néha ez a sirás, sivalkodás és bőgés jobban megvédi nyugalmadat, testi épségedet, mint akár a Monarchia egész ármádiája. Vasúton példáid, ha a családoddal akarsz külön fülkében utazni, kivált éjjel, csak csemetédet kezd el bőgetni, menekedik onnan minden halandó.) Apropó vasúti éjjeli utazás! Egyszer Erdélyből Árva vármegyébe utaztam. Belépek egy fülkébe, este 10 órakor. Csak egy utas ült bent. Egy középkorú ur. Feküdt a pamlagon. Egy batyut szorongatott melléhez. Én lefeküdtem a másik pamlagra. abban a boldog hitben lévén, hogy egész éjjel álhatók. A következő állomáson beszállóit négy utas. Fekvésemből fel kellett kelnem. Persze nagyon örültem. Mint heringek, összepréseíve ültünk öten az egyik pamlagon. A másik állomáson ismét belép két pasas. — Nincs hely! mondjuk nekik. — Keljen fel az az úr, mondja a kalaúz s akkor épen elegendő hely lessz. Az én alvó utitársamat a kalauz megrázza. — Tessék felkelni, helyet adni! — Mi az ? — Tessék felkelni. Az álmából felvert egyéniség, dünyög, morog, azután azt mondja: csit . . . csü . . . csii . . . baba! Ekkor a batyuból erős gyermek sirás hallatszott. Az utóbb bejött két utas a sirás hallatára ideges, fintor arczot vágott s kihúzódott a folyosóra. — Papa . . . papa! nyivitotta a gyermek, fül siketitő hangon. (A papa csak feküdt tovább.) — Csitt, ne sírj, a bácsik nem szeretik hallgatni. A kölyök mégjobban bőgött. Egy félóráig csak kibírtuk valahogy, egy jobb kor reményében, mely után buzgón epe- deztünk, de a sirás, rivalkodás jobban fokozódván, valamenyien kidötyögtünk fáradt tbsttel a folyosóra s aztán elraktároztuk magunkat egy
