Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-02 / 18. szám
2 Nagybányai Hírlap dése. Az sem jut eszembe, hogjr noha a hit, j mint az ember belső lényének a tárgya el van vonva a világi hatalom bíráskodásától, ne volna joga beleavatkozni az államnak a hitbeli meggyőződés mikénti nyilvánításába. Nem korfelfogásokról szólok, mikor felemlítem, hogy az ókori felfogás szerint az istenkáromlást az isteni felség közvetlen megsértésének tekintették s azért büntették, mert abban a felfogásban voltak, hogy ezért sújtja az emberiséget elemi csapásokkal; avagy a középkornak amaz emanczipált nézetét fogadjam el, mely csak erkölcsi lealacsonyitás- nak vette a káromkodást s pallos, halál helyett testi fenyítékkel sújtotta. Megtorolni büntetni csak azt kell, a mi ártalmas, veszélyes. Hiszen találunk arra okmánytári példát, hogy féktelen hajlamok elfájulása idején, országszerte zavaros közállapotok mellett is gondja volt arra az államhatalom képviselőinek, hogy erélyes rendszabályokkal korlátozzák a kor és műveltségnek ilynemű vadhajtásait s ezek közül II. Rákóczy Ferencz fejedelemnek 1703-ban kiadott egyik parancsa, mely ekként szól: „adtával, teremtettével való szidkozódás háromszor meg- pálczáztassék, kilenczszer meglövöldöztessék“ valóságos kultúrádat számba megy. Arról is van tudomásunk, hogy e parancsot következetesen végre is hajtották s az egyes városi statumok között nem kisszámban vannak olyan iratok, melyek nyelv kirántás, megvesszőzés, pellengére állítással büntették a káromlókat. Mindez azt igazolja, hogy a törvényeket, rendeleteket meg is tartották. Annyival csodálatosabb, hogy mikor törvényes intézkedésünk van a büntetőtörvénykönyv 190 §-ában és a kihágási büntetőtörvénykönyv j 51 §-ába, ennek alkalmazásáról vajmi ritkán hallunk. Mi az oka ennek ? Az erkölcsök javulása, a művelődés fejlődése talán, mely fékei, kerékkötői ennek, hogy a törvényhelyeken bűncselekménynek megállapított káromkodás napjainkban vajmi ritkán avagy egyáltalán nem fordul elő, vagy pedig a törvényt alkalmazó bíróság enyhe felfogása, melylyel az ily feljelentéseket elbírálja ? Egyik sem. Hanem a nemtörődömség, a meg- szokottság kényelme s bizonyos tekintetben a kicsinylés, melylyel a magyar virtusnak ilynemű megnyilatkozásait kisérjük. Mi magunk mint emberek nem törődünk vele. Egész természetesnek, megszokottnak találjuk, a mint lejár a szánk, megszokták füleink s csak akkor kapjuk fel fejünket, ha az átlagtól eltérő, valami uj variáczi- óju, körülczikornyázott felbuzdulást hallunk. Mit kellene hát tenni ? Az egyház, az iskola, a társadalom javító eszközeit komolyan számításba nem lehet venni. Hiszen annyi, de annyi, a mi ezek körében betöltésre, elvégzésre vár, hogy ily kicsinyes dolgokkal bíbelődni nyilvánvaló, hogy nincs érkezése, ideje. Hanem ott és abban kell keresni a módot és utat, hogy önmagunkkal számoljunk le s erős elhatározással, következetes magaviselettel első sorban mi ne virtuskodjunk. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy kérlelhetetlen ridegséggel, a hivatalos hatalom igénybevételével toroljunk és toroltas- sunk meg minden ilynemű enyelgést, szokásos szólásmódot. Nem kell mindjárt a legrosszabra gondolni, nem szabad elretteni attól, hogy a törvény már ezért fellebezés kizárásával talán kötéláltali halálra juttatja a szidalmazókat, nem: hanem azt kell, hogy tanítsa meg a bűnösség fokához mérten alkalmazott büntetés által a törvény ellen vétőket azzal, miszerint a törvényt azért hozták, mert alkalmi oka megvolt, annak szükségessége most is fent forog és hogy igenis érvényben, hatályban van, mert még el nein törölték. Szégyenletes állapot volna különben eltűrni e burjánt, mely már-már kipusztithatatlanül lépi el az egész társadalmat, megbotránkozásra méltán alkalmas lenne feladni a reményt s a valtoz- hatatlanba való erőszakolt megnyugvás által azt fogadni el, hogy ezen a szégyenletes állapoton változtatni nem lehet. Lehet, kell, sőt szükséges is. A kritikus. A kritikus furcsa Isten teremtése. Olykor angyala, olykor ördöge az Írónak, művésznek, színésznek. És félnek is tőle, kivált a színi kritikustól, mert irányítja a közvéleményt. Mondhatom, hogy a színi kritikust a primadonna, naiva jobban szereti, ha pártfogásába veszi, mint akár a legújabb ampir ruháját, vagy butonját, avagy a férjét. Szép és drága ruha kerülhet vagy igy, vagy úgy . . . bútort is adhat ha ugyan nem is a kegyes ég, de valamelyik „művészet barát“, férj is csak akad, de jó kritikus, kedves, édes, aranyos kritikus, aki a primadonnát, a naivát mindig csak felemeli, azaz dicséri s csak ritkán úgy proforma rántja le — az nem minden bokorban terem. Az ilyen aranyos kritikust aztán a fent- jelzett hölgy állománybeli tagok szeretik, beMagyar virtüs. — Irta: Nagy Zoltán. — Az egyes nemzeteket jellemző tulajdonságok révén alakul ki valamely nemzetről, népről az az összbenyomás, melylyel a faji, nemzeti karaktereket megjelölni szoktuk. A közmondás- szerű angol spleen, a fraticzia hevülékenység, a török fatalisinusa alapján ismerjük általában az angol nemzetet rideg, számitónak, a franciát rajongónak, a törököt egykedvünek. Ha ezek a tulajdonságok általános emberi felfogás szerint eseményszámba mennek, úgy nemzeti kívánságokról, faji erényről beszélünk, mig ha az átlagon alul maradnak, ha nem is bűnnek, hibának tudjuk be, gyarlóságnak, gyengeségnek szoktuk elfogadni. A magyar nemzet erénye, melyről a külföldön ismeretes: a lovagiasság, a gavalléria, így ismeri a külföld, ebből a felismerésből fakad- tan olvasunk, hallunk külföldi irók és hirlapirók müveiben a magyar virtusról. Elfogultság nélkül elfogadhatjuk, hogy igazuk is van, mert alapjában véve a magyar nemzet jellemvonása a lovagias fellépés és a nőkkel való udvarias, előzékeny bánásmód. Csakhogy én most nem erről a magyar virtusról szólok, nem erről, melyet külföldiek ismernek el rólunk, hanem arról, a melyet mi magunk, mint magyar virtust szoktuk emlegetni. Hogy melyik az? Minden kerülgetés, kertelés nélkül rátérek. A sepiciális magyar virtus a káromkodás és különösen az isteni káromkodás. Mert azt senki elvitázni nem fogja, hogy sehol a nagy világon jobban, czifrábban, változatosabban és gyakrabban káromkodni nem szoktak, mint nálunk. Urbi et orbi. Minden változatban és környezetben és helyzetben. Úgy gondolom, hogy ezt igazolni, bizonyítani sem kell. Ez a valódi, hamisíthatatlan, igazi magyar virtus. Uton-utfélen, „enyelgés“ módján avagy „diskurálás“ közben ez a magyar virtus elengedhetetlen kísérője az érzelmek változásának. Éelhevülés, bosszúság, harag épen úgy előidézője, a mint hogy szánkra tolul negédeskedés formájában, merő szokásból. Nem akarok én morált hirdetni. Távol áll az tőlem, hogy tantételeket állítsak fel arról elmélkedvén, hogy az állam erkölcsi életének alapja a vallás, továbbá, hogy a társadalomnak és az államnak kötelessége a hívők vallásos érzületének és a lelkiismeret szabadságának a megvé1909. május 2. addig nem sokat hallottunk róla, mert a szellemi szépségért rajongó lelke minden fénysugarát anyjára irányozta s igy kevés jutott belőle a világnak. Midőn azonban ama szent asszony lelke elérhetetlen magasságba emelkedett, akkor abban a nemes lényben egyesített étherikus fény szétszóródott és visszasugárzott az emberiségre. E redempcziónál a fájdalmak sötét éjszakájából ragyogó üstökösként tört elő Bujdossy költői tehetsége mindenre világosságot árasztva, ami szenved, ami istenem- berileg érez és gondolkozik. A nagy álmodozó igy határozza meg költői hivatását: „Nem villámokat kívánok szórni, csak rejtelmes napfényt terjeszteni. Varázsmézzel étetni azt a lelket, kinek megragyogtatja szemeit az én holt betűm. — Leszálltam abba a titokzatos mélységbe: le a szívbe. Öntudatlan világ az; szürke is,. . . fényes is és sokszínű, mint a szivárvány. Értelemnek homályos. Képzeletnek csodálatosan világos. Fájdalom itt az örök dal: eón énekli eónnak. Mégis e bús földön nyílik a szent öröm is Fájdalmát a tömeg gyönyörökbe fullasztani [vágyik. Szenved, hát szeretem — szánom bűneiért.“ Nagy álmom az, Hogy szólni fogok! . . . És csillapul a panasz, Ha elérkezett A drága perez, mikor A vágy belésodor Egy tiszta áradatba, Mely engemet hallgatni fog Megértve, meghatva. Most, hogy Bujdossy költészetének hatásáról elmélkedem, minden gondolatom közé odafurakodik az a sápadt szép leányka, ki egyszer elcsente tőlem az „Álomvirágokat“*) S midőn puszta betegszobácskájába lépve, megkérdeztem tőle: „Mit olvasol oly mohón szenvedő testvérkém?“ A leányka remegő féltékenységgel beczézve szoritotta magához az én aranykötésü könyvemet és ijedten könyörögni kezdett: „Ne — ne haragudjon meg! Visszafogom adni, csak most ne vegye el tőlem, mert úgy vágyom a szeretet után és ebben a könyvben sok-sok van; nem olyan szeretet, mint a többi hideg könyvben, melytől vagy fél vagy undorodik az ember. Oh nem! Éz olyan hófehér szeretet, mint a milyennel a Jézuska szerette az embereket.“ S én keblemre vontam kis barátnőmet és ezentúl együtt gyönyörködtünk Bujdossy szellemet megvilágositó napsugárból és fájdalmunkban egygyé ölelő földi ködből szőtt költeményeiben: „Egy emberéleten át csalatkozám, És rád tekintvén, mennyi álmom ébred! Hát van még szikra a hamu alatt ? — Nem, nem szabad hinnem, hogy más vagy ! [Ép te! Ki nézhet a szivekbe? S mily kevés A rendkívüli szív! S ily szív az éden, Melyből a sors kiűzött, mielőtt Meglátta volna még üdvét szemem. Közönséges szív szánni tudja szivem! S Van óra, a mikor a szánalom Is jól esnék nekem. Van perez, midőn Odavetném magam e rut világ *) Bujdossy egyik művének czime. Lába elé és összetett kezekkel Rimánkodnám egy csöpp szerelméért. Oh, hisz a kőnek is beszél a szív, Ha társa nincs és ő szeretni vágyik! És más a vágy, a melynek oldalán Ott áll a szép s nem hiú remény, És más, a mely hiába sir a sírig! De te ne szánj meg! Oh, csak te ne szánj! Megértő szived nincs, hát ne szeress! Csak élj a szépnek boldogan, derülten, S hagyj engem elmerülni a sötétben, Egy kedves álom, nem tudom, mikép Férköze hozzám ily későn s erősen! Hogy jó kezed kezembe nyugodott, Hogy szép szemed szemembe megpihent, Hogy ajkad édes hangját hallhatám: Az boldogít és többet nem kívánok. Túl a testen, túl a gondolaton is van boldogság ... A szellemé minden, a testté semmi. Egy világot bir el a szellem, de a gyönge karok mihamar lehervadnak, ha fogva akarják tartani a meleg életet — a szépséget. „Szerelemből lett a világ s a szabadság jegyében fog újjászületni. Ideál lesz, a mi természet volt.“ Ezt a százéves mondást már kezdjük érteni. Misztikus ige az, a szabadság szépségét magába fogadott kereszténységnek renészan- száról, melynek küszöbén állunk. Hisz a szépség — a szabadság imádásá- val kezdődött az emberiség s a szépség, a szabadság imádása lesz a haladás koronája. Ez a religiónak kezdete és a filozófiának vége.“ íme a szellemi szépség oly hatást gyako- korol Bujdossy érzelemvilágára, mint a hold a tengerre; előbb forrogva hullámzó dagályt, majd szelíd apályt idéz elő benne. S igy hol rymben, hol prózában beszél a költő.
