Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Horváth Sándor: A munkásidentitás változása - az 1956-os forradalom leverését követő megtorlás hatásai

munkástanácsban elnökhelyettes Bácsi József szülei fiuk születésekor cselédek voltak Rácegrespusztán. Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke apjára így emlékezett vissza: „nincstelen zsellér volt, aki elvette feleségül egy szegény pásztor nyolcadik gyerekét". Bali Sándor aki Rácz mellett szintén meghatározó személyiség volt a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsban - napszámos családban született. Rimán János, a miskolci Lenin Kohászati Művek Munkástanácsának elnöke úgy emlékezett vissza szüleire, mint akik „egyszerű parasztemberként" éltek: először urasági cselédek voltak, majd magángazdálkodók. Hosszan sorolhatók még a példák, mindenesetre ennyiből is látszik, hogy a munkásromantika által kiszínezett „munkásdinasztiák", „örökletes munkásság", „szociáldemokrata hagyományokat őrző" munkásság képe korántsem érvényes az 1956-os munkástanácsok vezetőinek jelentős részére. Az egykori munkástanácstagok a megtorlás során attól függő büntetéseket kaptak, hogy a munkástanács, amelyhez tartoztak, milyen hírnevet szerzett az országos politikában. Ennek megfelelően a Nagy-budapesti Központi Munkástanács vagy a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsának vezetői tíz év körüli büntetéseket kaptak, míg a kisebb munkástanácsok vezetőit, akik ellen eljárást indítottak, pár hónaptól két évig tartó börtönbüntetésre ítélték.

11 A megtorlás során és azt követő propagandában sokféle változatban rendre visszatért Kádár János azon mondata, amit Rácz Sándor szerint 1956. december 7-én mondott a Központi Munkástanács vezetőinek: „önök között munkásruhába öltözött állítólagos munkások találhatók".

12 A munkástanácsosok ezzel a kijelentéssel szemben is állandó kényszert éreztek arra, hogy bizonyítsák az egységes munkásöntudat létezését, amelynek a nevében fellépnek. Erre példa Dénes János azon mondata, amely a Nagy-budapesti Központi Munkástanács 1956. december 8-ai országos gyűlésén, az országos sztrájk megszavazásakor hangzott el (amit valószínűleg a Szabad Európa Rádió téves híradásának köszönhetően kapcsolnak a salgótarjáni sortűzhöz, mivel már annak híre előtt döntöttek az országos sztrájkról): „Lehet, hogy a célt nem érjük el, de a forradalmi lángot, a munkás öntudatot egységesen kifejezzük, és kell, hogy gondolkozzanak a hatalmasok."

13 A munkástanácsok elleni 1956 utáni megtorlás, és az arra adott társadalmi reakció hozzájárult ahhoz, hogy a munkásidentitást ne szituatív, hanem statikus, társadalmi csoporthoz kötődő identitásként ábrázolják a történeti 11 Vö. HORVÁTH Sándor: A munkástanács-kérdés (1956. december - 1957. november). Első Század, 2000/2., 165-199. p.; TÓTH Eszter Zsófia: A Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak története (1956-1957). Múltunk, 1999/4., 163-198. p. 12 Kádár János és Rácz Sándorék tárgyalásáról: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Rácz Sándor és társai. V-141 797/7., 83. p. Rácz kihallgatási jegyzőkönyve, 1956. december 11. és Ring s. k. feljegyzése. V-141 797/2. « HORVÁTH 1998 i. m.