Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)
A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSÉNEK KEZDETE, ELLENTMONDÁSAI 1948—1956
nem tett lehetővé sem jelentősebb műszaki fejlesztést, sem nagyobb kapacitásbővítést. Ez utóbbi kifejezésre jutott abban is, hogy a létszámnövekedés nem volt olyan rohamos méretű, mint országosan: a termelő munkáskezek csak a szűk keresztmetszetek megszüntetésének arányában növekedtek. A beruházások alacsony hányada több tényező együttes hatásának eredménye volt. Mindenekelőtt abból fakadt, hogy a beruházási politikában azok a kulcsfontosságú vas- és gépipari üzemek élveztek elsőbbséget, amelyeket a legnagyobb károsodás ért a háború idején. Az acélgyár a háborús pusztításoktól, bombázásoktól mentes maradt, viszont tetemes kárt jelentettek számára a németek által leszerelt és elhurcolt gépek, berendezések. Kedvezőbb elbírálás illette a vas- és acélgyártás rekonstrukcióját (Özd, Diósgyőr, Csepel) a feldolgozó üzemekkel szemben, azért is, mert többek között az acélgyár — amely a kohászati másodlagos termékek feldolgozásával foglalkozott — alapanyagellátását, azaz termelésének feltételeit is ezek az üzemek biztosították, összefüggött a beruházásokból való alacsony részesedés a vállalat sajátos termelési szerkezetével úgy is, hogy nem tisztázódott fő technológiai tevékenysége a tervidőszak alatt. Meglehetősen vegyes, szerteágazó gyártmánystruktúrával rendelkezett az üzem a kohászati másodlagos termékek feldolgozása terén (hidegen hengerelt acéláruk, huzalok, különböző kovácsolt gazdasági szeráruk, vas- és acélöntvények). Miután elmaradt a profilírozás — vagyis az üzem beépítése az ország vas- és fémipari koncentrátumába — nem született meg a fejlesztés fő irányának koncepciója sem, ami természetesen visszafogta a beruházási tevékenységet. A termelés és a munkáslétszám emelkedése a tervperiódus végén 1938-hoz viszonyítva közel azonos szinten állt. A termelésben elért 58,7 %-os növekedés tehát szinte teljes egészében a létszámnövekedésből származott, az egy főre eső termelés mindössze 0,4 %-kal haladta túl a háború előtti átlagot. A vasés fémiparban a létszám nagyfokú felfutásánál a termelésnövekedés tempója még erőteljesebb volt, az acélgyár termelékenysége tehát az országos tendenciát nem követte. Az ismertetett beruházási politika mellett azonban a termelékenység elért szintje mégis reálisnak mondható. A beruházások csekély összegét ugyanis az erősen hiányos gépparkkapacitásnak helyreállítása, a szűk keresztmetszetek kiküszöbölése teljesen igénybe vette. Ez következett abból, hogy a leszerelt gépeknek csak kis hányada került vissza a felszabadulás után, és az is hasznavehetetlen berendezésként. Az 1947—1948-as évek apróbb beruházásaiból még csak a legfontosabb elhurcolt berendezések pótlására, a megbénult gépek üzembe állítására jutott. Ez időben a hiányzó és nem pótolt kapacitásokat a meglevő gépek hatékonyabb és intenzívebb kihasználásával, fokozott munkaintenzitással igyekeztek pótolni. A nagyobb befektetésekre (az összberuházások 67 %-ában) 1949-ben került sor, amikor nagyrészt sikerült pótolni a huzalmű, a hideghengermű és energiarészlegek leszerelt gépeit, berendezéseit. E beruházásokhoz még hozzávehető 5,1 millió forint felújítási keret, amely szintén a helyreállítás (építkezések, korszerűsítés) céljait szolgálta. A rekonstrukció természetesen a műszaki-technikai fejlettség háború előtti szintjén valósult meg, ami eleve megszabta a termelékenység emelkedésének határait. 144
