Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

jelenéséig az akkori ősi szőlőfajtákat művelték a déli, nyugati és északi szelektől védett hegyoldalainkon. A bor jövedelmezőségére utal, hogy nemcsak új szőlőket telepítettek sokhelyütt — pl. Salgótarjánban az 1770-es években, Litkén 1815 körül —, de az is, hogy jobban kezelték azokat, és így a Bél Mátyás által 1747 táján kiválónak tekintett borainkat a századfordulón telepített szőlők terméséből szüreteltek közül 1826 táján már több felülmúlta. Híresek ekkor a Naszál déli lejtőin termett kosdi s a rádi fehér és vörös borok. Ez utóbbiak „íze olyan kellemetes, mintha valamely fűszerszámmal volna elegyítve". Itt a Hegyaljáról hozatott vesszőkkel telepítették újra a szőlőket. Utánuk a penci, a csalári és a jobbágyi borok következtek a rangsorban, de sokan egyenlő értékűnek tekintették ezzel a bercelit, kozárdit, pilinyit, surányit, felsőpetényit, legéndit, a nagy- és kiszellőit, a galábocsit és a kisecsetit. Szőlőfajtáink között csemege szőlők is voltak. Ezek közül kitűnt az augusztusban érő, hosszúkás, sárgásfehér bogyójú Góhér-szőlő. A közép- és nagybirtokosok •— köztük Szilassy — a kerti gyümölcsök termelésére is nagy gondot igyekeztek fordítani. Ennek szintén megvolt a szakirodalmi megnyilvánulása: Szabó József — akinek 1785-ben jelent meg úttörő értekezése „a váci gabonáról" — az üvegtetős melegágyi dinnyetermesztésről írt 1790-ben latin nyelvű művet. Az új kertészeti ágak bevezetését az is szükségessé tette, hogy megyénkben ekkor már jóformán megszűnt az aszalt szilva készítése és az azzal való kereskedés, és helyét a szilvapálinka főzése foglalta el. Számos faiskola létesült. Közülük országos hírre tett szert Tolmácson a Szentiványi-féle. Nagy jelentősége volt a szőlő- és gyümölcstermesztésnek a parasztság és a mezővárosi iparos elemek szempontjából is. Az aszalt gyümölcsökkel főleg pedig az aszalt besztercei szilvával való kereskedés ekkor már igen hanyatlott, de növekedett a gyümölcsből főzött pálinkák mennyisége és az azokkal való kereskedés. A szeszfőző „üstök" azonban elsősorban a birtokos nemesség tulajdonában voltak és számukra a „regálé jog" alapján bírt kocsmatartással együtt jelentett számottevő pénzforrást s csak néhány mezővárosunkban volt az réázben a község tulajdonában.

0 Az 1785. évi csekély számú „polgárnak" feltüntetett réteg elsősorban kézművesekből állt. Ezek száma a XVIII. és XIX. század fordulójától kezdve jelentősen növekedett. Utánpótlásuk a parasztság soraiból került ki. Ezzel kapcsolatban is figyelemre méltó az, amit megyénk délnyugati része és a határos honti területek paraszti árutermeléséről írt 1819-ben Szeder Fábián: „a palócok nemcsak szorgalmatos földmívelők, értelmes marhatartók, hanem többnyire mindnyájan mesterségesen faragók is. Amellett, hogy házaikat magok építik, a szekereket, jármokat, hordókat, kádokat, konyha-faedényeket is megkészítik. A fejér népnek különös foglalatossága a vászon készítés, azért nemigen látni házat, melyben szövőszék ne állana. — A váci vásárokon a sok cérnát, vásznat és a számos megvarrott fehér ruhát a palóc asszonyok árulják. Sőt a gyapjút is megfonják és megszövik ruhának férfiaik számára. — Gyertya helyett közönséges fáklya a világítójok. A cser és másféle szálas fát vékonyra felhasogatják és azt, amidőn jól kiszáradott, erre a végre használják." Megyénk parasztságéi tehát a század elején a ruházkodáshoz és háztartásához szükséges tárgyak zö-