Földi István: A községi és körjegyzők társadalma és mozgalmai Nógrád vármegyében 1873–1950 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 32. (Salgótarján, 2002)

1. A jegyzők útja az országos egylet megalakulásáig

1602-ben, egy malommal kapcsolatos perben az erről szóló okirat egy bizonyos Ambrus deák sajátkezű aláírását is tartalmazza. A jegyzőknek a községekben való általános alkalmazása azonban csak az úrbériség intézményes rendezése (1767) utánra tehető.

2 A községek jegyzőinek jogállását ekkor még nem szabályozták. Évi bérért, természetbeni juttatásokért a községek szegődtették, hogy elvégezzék a vármegye által megkívánt adminisztratív teendőket és a falu lakosainak kérvényeket írjanak. A község és jegyzője között magánjogi viszony állt fenn. Azonban ez kezdettől tartalmazott közjogi elismertséget annyiban, hogy a vármegye a rendelkezéseit a jegyzőnek címezte és részben azzal is hajtatta végre. A vármegyei adminisztráció a jegyzők karát, mint autogenezis útján létrejött, magától működő hálózatot használta fel saját céljaira, rátelepedvén és lassan beépítvén a vármegyei közigazgatás rendszerébe. Közjogi rendezés híján teendőik körülhatárolatlanok maradtak, állásuk ingatag volt, sőt mivel a falu földesúri joghatóság alatt állt, azok gyakran hatalmaskodtak a falu népe és így a jegyző felett is. A jegyzők javadalmazása csekély volt és rendszerint más foglalkozásokkal kötötték egybe teendőiket (pl. tanítottak, kántorkodtak). így aztán maga a jegyzői állás sem volt túlzottan vonzó, sokszor csak kezdetleges műveltségű egyének vállalkoztak rá. Mária Terézia és II. József uralkodása alatt sok községbe kiszolgált strázsamestereket küldtek jegyzőnek. Nem egyszer durva hangot ütöttek meg velük szemben és megfenyegették őket annak esetére, ha a vármegye rendeletét nem teljesítené a falu időben.

3 Kik szánták rá mégis magukat arra, hogy e rögös pályára lépjenek? Az iskolát végzett kurtábbnál is kurtább nemesek, mint ahogy az Jókainak e fejezet élén álló mondatából látszik. Barta László munkájában így határozta meg ezek körét: „...leginkább azon nemes egyének..., kik épen „hiányos" születésük miatt a vármegyén vagy az uradalomnál jövőre nem számíthattak." Társadalmi rangjuk is meglehetősen szerény maradt. A falusi tekintélyek sorában elfoglalt helyüket jól megvilágítják Eötvös Károly sorai: „... a jobbágyfalvakban az uraság után a tisztelendő úr és azután a telkes gazda következett a tekintélynek lefelé vezető lépcsőin. A falu kovácsa épen oly tekintélyben részesült, mint akármelyik telkes gazda; gyakran a kántorral és jegyzővel állott egy rangban, de néha még ezeket is megelőzte." A ranglétra azonos fokán álló kántor és jegyző - akik a falu fogadott alkalmazottai voltak, a kovácsmesterhez hasonlóan - között valóságosan fennálló különbségek (tehetség, munkakör, eltérő felelősség) a falusi társadalom szemében nem érvényesültek, ha megbecsültségüket tekintjük. A jegyzői jövedelmek különbözőek voltak, semmiféle rendelkezés nem garantálta anyagi biztonságukat. A vármegyék igazgatásába közülük csak azok kerültek be, akiknek megvolt az ehhez szükséges kapcsolata. Ezek a viszonyok egészen a községrendezésig fennmaradtak és a jegyzők elől egészen a körjegyzői rendszer megszűnéséig el voltak zárva a társadalmi felemelkedés útjai.

4 2. BARTA 33-34. p.; CSIZMADIA 1947. 34. p. 3. BARTA 38-39. p. 4. BARTA 43. p.; EÖTVÖS K. 32. p. 8