Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Marczell Béla: Csallóközi hiedelmalakok
MARCZELL BÉLA Csallóközi hiedelemalakok Közép-Európa legnagyobb szigete a két Duna közé ékelt hajdani, mondabeli Aranykert, a Csallóköz. A honfoglalás utáni századokban egyik legfontosabb, legmagyarabb területe a történelmi Magyarországnak. A csallóközi Somorján 1927-ben létesült első Csallóközi Múzeum ( a második a mostani] akkori igazgatója, Khín Antal szerint „a Csallóköz a magyarságnak klasszikus miniatűr darabja, a magyarság őskorának számos vonását rejtegeti. Földrajzi arca kicsiben képe alz őshazánknak.“ (Khín Antal: Mit beszél a Csallóköz? In: Csallóközi Múzeum, szerk. Jankó Zoltán, Pozsony é. n.) A honfoglalás után még századiokon át az őshazából hozott foglalkozások: a halászat, a vadászat, az aranymosás és a nomád pásztorkodás éltek a szigeten. Ezekben az időkben, kb. a 13. századig a Csallóköz még szigetség volt. A számos apró szigetből álló, vízerekkel, patakokkal, a Duna zegzugos ágaival, árnyas ligetekkel, nagy tölgy- és nyárfaerdőkkel borított szigetséget a ma már csak az oklevelekből ismert Csalló (Challow) vize kerítette, ettől kapta a Csallóköz nevet is. A Csallóköz már az Árpádok uralkodásának idején benépesült területté változott, ezt a régi falunevek is bizonyítják. Ilyenek, pl. Bős határában az Árpádsoka (halászóhely], a három Lél (Kis- Nagy- Érsekiéi), a Bulcsu-Samud (Bucsúháza-Sámot), a Vatták (Bél- Vajasvatta). Az utóbbiak az I. András uralkodása idején föllázadt Vata vezér ivadékainak a telephelyei. Történelmi hitelességgel állítható, hogy szigetünkön a honfoglaló Megyer (Magyar), Nyék, Keszi és Kürt törzsek szállásbirtokai létesültek meg elsőként. E törzsek emlékét a mai napig faluk nevei őrzik: Nagymegyer, Nagymagyar, Kismagyar, Csallóköznyék, Kis- és Nagykeszi, Csallóközkürt.1 A szigetnek a régi magyaroknál — ahogy ezt a Komáromban szerkesztett Mindenes Gyűjtemény (1789—1792) írja — igen jó híre volt. Még a 17. században is megvolt aiz aranykert jellege. Később azonban a vízerek, a Duna-ágak kiszáradtak, az apró szigetecskék összenőttek, a laposok, a nádasok nagy része eltűnt, s al sziget egy nagy síksággá alakult. A múlt beszédes emlékei és a hagyomány azonban századokon át vigyázták a csallóközi népet a maga zárt világában. A hajdani Aranykert a mondták, a regék, a hiedelmek birodalma volt. Egy 1982-ben 86 éves balonyi adatközlőm, Vermes Jenő szerint a Csallóköz és ezen belül a Csilizköz (Alsó-Csallóköz része) még századunk első harmadában is a boszorkányok földje volt.2 A halászatnak páratlan múltja van a szigeten. Régen a halászok csoportokat létesítettek, bokorba, kötésbe, felekezetbe, kompániába álltak.3 A vezetőjük, „a főnök“ rendszerint a legöregebb, a! legtapasztaltabb halász volt. A munkát mindig közösen végezték, közös volt a káruk is. A kezdés idejét a halászkisbíró jelentette. Csak akkor indultak munkába, amikor a Halászcsillag a legtisztábban ragyogott az égen, mert a halak ebben az időpontban szerettek a víz színén fürdeni. A halak mellett a halász sok titokzatosnak tűnő dolgot is megfigyelhetett a csallóközi vizeken. A gazdag halászhagyomány egyik érdekes története a Do-
