Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

ható, sőt más kamaráknál is akad rá példa. A szepesi kamara elnök-igazgatója, amikor ez a hatóság nem mint kamara, hanem csak mint igazgatóság (administratio) működött, amint láttuk, egyben a pénztárt is kezelte. A körmöci alkamaragróf hatásköre, a kamara munkájának megfelelően, két részre oszlott: a pénzverési (Münzwesen) és a bányaügyekre (Bergwesen). Ez utóbbiak ismét két ágra szakadtak: a monopóliumon alapuló nemesércbeváltásra és a bányaművelésre. Végül a bányaművelés terén is különbséget kell tennünk a kincstár és a magánosok bányászata között. Amikor I. Ferdinánd az alsómagyarországi bányakamarát Maria királynétól 1548-ban visszaváltotta, a körmöci és selmeci bányáknak csak jelentéktelen része volt az uralkodó tulajdonában. Hogy az urburából, a nemesércmonopóliumból és a pénzverésből eredő hasznát a kincstár biztosítsa, a magánosok bányaművelését is ellenőriznie, sőt irányítania kellett, mert ennek megszűnése vagy helytelen irányba való fejlődése esetén nem tudott volna mit beváltani és miből pénzt verni. A királyi utasítás a körmöci alkamaragrófot megbízta, hogy a bányamester segítségével, akinek ez tulajdonképen feladata volt, a, magánbányákban a rablógazdálkodást akadályozza meg. Sok bányatulajdonos ugyanis csak arra törekedett, hogy minél rövidebb idő alatt minél nagyobb haszonra tegyen szert, bányáit nem rendszeresen műveltette, s mikor a könnyen hozzáférhető ér kimerült, a bányászatot egyszerűen abbahagyta. Az ilyen bányákat azután más valaki nem szívesen vette át, úgyhogy gyakran műveletlenül maradtak. A kincstárnak ez kárt okozott, ezért kellett a körmöci al kamaragrófnak ügyelnie, hogy ilyen eset elő ne forduljon. Joga volt hozzá, hogy a megmunkálatlanul hagyott bányákat alkalmas vállalkozóknak adja. Hatásköre a bányafelügyelet terén a selmeci bányaterületre is kiterjedt, etekintetben tehát a selmeci alkamaragrófnak fölöttese volt. A besztercebányai rézbányák, minthogy nem magánosok, hanem a kincstár birtokában voltak, ilyen szempontból nem szorultak ellenőrzésre. Nincs nyoma annak, hogy a körmöci alkamaragróf a besztercebányai igazgató fölött rendelkezett, kivéve amikor külön megbízás alapján a főkamaragrófot helyettesítette. A kincstár minden lehetőt elkövetett, hogy a bányaművelés meg ne szakadjon. Sokszor a tőkehiány okozta a nehézséget, ilyenkor a bányatulajdonos a kamarai pénztárból kölcsönt vehetett fel. Ez a gyakorlat azonban sok visszaélésre vezetett. A körmöci alkamaragróf tartozott gondoskodni róla, hogy kölcsönt csak olyan bányatulajdonos kapjon, akiről remélni lehetett, hogy bányáit eredményesen fogja műveltetni s adósságát majd törleszteni tudja. Amikor a kölcsön sem segített, új vállalkozó sem akadt, a kincstár az előtt a válaszút előtt állott, hogy a bányát vagy műveletlenül hagyja, vagy pedig saját kezelésbe veszi át. Erre az utolsó kísérletre nem szívesen szánta el magát, mert nyilvánvaló volt, hogy a bányaművelésre rá fog fizetni, s hasznot legfeljebb a nemesércmonopólium révén remélhet. A pénzverés zavartalanságáról azonban gondoskodnia kellett, ez a magyarázata, hogy idővel egyre több arany- és ezüstbánya került a kincstár tulajdonába. E munkának nem lehet feladata, hogy ezt a folyamatot részletesen ismertesse, a bányatörténeti monográfiák különben is etekintetben még a leghasználhatóbbak. Körmöcbányán a legnagyobb kincstári bányaüzem az úgynevezett Goldkunsthandlung volt, amelyet külön intéző vezetett, akinek tisztségéről lentebb lesz szó. A körmöci alkamaragróf a kincstári bányaüzemek munkáját