Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

mind pedig a körmöci és selmeci alkamaragrófok mellett működött egy-egy számvevő. A főkamaragróf az ezek által átnézett számadásokat csak esetleges, megjegyzésekkel kísérte, így terjesztette fel az alsóausztriai kamarához, amelynek számvevősége újból tüzetes vizsgálat alá vetette azokat. Beszterce-, KÖrmöc- és Selmecbányán nemcsak számvevők, hanem, pénztárnokok is voltak. Ezek a kiadások után megmaradt bevételeket, azaz a bányák és az üzemek jövedelmét nem a főkamaragrófnak, hanem egyenesen az alsóausztriai kamarának szolgáltatták be. A főkamaragróf a bányaigazgatás harmadik ágában, a pénztári kezelésben nem játszott szerepet. Hag Dávid 1598-iki utasításában egyetlen szóval sem történt említés arról, hogy a kamarai pénztárakra befolyása lett volna, legfeljebb annyiban, hogy a felesleges kiadásokat megszüntethette. Utalványozási joga csak a fölöttes hatóságai által minden év elején megállapított, s vele írásban közölt költségvetés keretében volt. Ennek az úgynevezett statusnak tételeit meghaladó: összegek kifizetésére a besztercei, körmöci és selmeci pénztárnokokat csak a bécsi kamarák hatalmazhatták fel. A költségvetésben meghatározott és utólag engedélyezett kiadásokat meghaladó bevételek, azaz a tiszta jövedelem felhasználásáról pedig ugyancsak a király, illetve az udvari és az alsóausztriai kamarák rendelkeztek. Összevetve az alsómagyarországi bányakamarát a magyar pénzügyigazgatásnak a Habsburgok által szervezett két központi hatóságával, a magyar és szepesi kamarákkal, lényeges szervezeti különbségeket állapíthatunk meg. Az első és legfontosabb, hogy a bányakamaránál az újkori közigazgatás legjellegzetesebb vonása, a testületi (kollegiális) ügyintézés hiányzott. A bányakamarának csak elnöke volt, a főkamaragróf, ezt az állást sem mindig töltötték be. Az elnök mellett tanácsot nem szerveztek, így a bányakamarát újkori értelemben vett kamarának nem tekinthetjük. A középkori pénzverő- és bányakamarának volt az utóda annyiban, hogy élén csak egy személy állott, abban azonban különbözött tőlük, hogy ez a személy, a főkamaragróf nem bérlő volt, hanem királyi tisztviselő, az alája rendelt hivatalnokokat nem familiárisai közül választotta saját tetszése szerint, nem is bocsáthatta el őket, ha munkájukkal elégedetlen volt, ezek a jogok magát az uralkodót illették meg, a bányahivatalnokok nem familiárisok, hanem a főkamaragrófhoz hasonlóan maguk is hivatásos királyi tisztviselők voltak. Ebből a szempontból, a tisztviselők szolgálatának jogi jellegét tekintve, a bányakamara nem különbözött a magyarországi kamaráktól, sőt azokat némileg meg is előzte, amennyiben a vidéki kamarai szerveknél a familiáris szolgálati viszony még a XVI. és XVII. században is kimutatható. Kamarai tanács nem lévén mellette, a foka maragrófra egymagára hárult volna mindaz a munka, amelyet az újkori kamarák elnöke másutt a tanácsosokkal közösen végzett. Ezt természetesen nem vállalhatta volna, de az uralkodó nem is kívánta tőle. Tanácsosok helyett a besztercebányai rézvállalat igazgatója, valamint a körmöci és selmeci alkamaragrófok állottak rendelkezésére. A bányakamarának is megvolt tehát a maga tanácsa, de csak ebben a decentralizált formában. Előfordulhatott, hogy a főkamaragróf közös tanácskozásra összehívta a besztercebányai igazgatót és a két alkamaragrófot, amikor olyan ügyben kellett intézkednie, amely mindhármukat érintette, e tanácskozások állandóvá és rendszeressé azonban már csak azért sem válhattak, mert a résztvevők mindegyike más-más helyen vezette hivatalát.