Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a középkorban, az újkor első két századában is az alsó magyarországi hét' bányaváros volt a magyarországi bányászat legfontosabb helye, állandó és rendszeres bányaművelésről, Erdély és a hozzácsatolt északkeleti részek mellett, csak itt beszélhetünk, külön bányaigazgatással csak itt találkozunk. Kamarai Igazgatás. A középkori bányaigazgatás, amelyet néhol változatlanul, másutt módosult formában az újkorban is megtalálunk, a kamara-rendszeren alapult. E rendszer gyökerei egészen az Árpádok idejébe nyúlnak vissza, s első megjelenési formái a pénzverő-kamarák voltak. A bányaregáleval kapcsolatos monopóliumok közül a magyar királyok legelőször pénzverési felségjogukat aknázták ki. A pénzt a királyi kamarákban verték, a forgalomból kivont érméket új pénzre itt váltották be. Az Árpád-korban öt pénzverő-kamaráról tudunk, a budairól, az esztergomiról, a csanádegyházmegyeiről, amelynek székhelye valószínűleg Szeged volt, a szerémiről s végül v a szlavóniairól, amely a bánok főhatósága alá tartozott. A pénzverőkamarák tisztviselői kezdetben a király emberei voltak, valószínűleg az uradalmak, a várbirtokok kezelő személyzetéből kerültek ki. A pénzverési regálé saját kezelése azonban, úgy látszik, sokba került s keveset jövedelmezett. Ez indította az uralkodókat arra, hogy a pénzverőkamarákat, pénzverési felségjogukat bérbe adják. A kamarák bérlőit továbbra is régi nevükön kamaraispánoknak (comes camerae) nevezték, de már nem királyi tisztviselők voltak, hanem magánvállalkozók, akik a pénzverési regálé tulajdonosával, az uralkodóval esetrőlesetre szerződést kötöttek. Alkalmazottaikat, a kamarai hivatalnokokat és munkásokat tetszésük szerint fogadhatták fel vagy bocsáthatták el, működésükért azonban ők vállalták a felelősséget. Őket pedig a királyi pénzügyigazgatás központi szerve, a tárnokmester, illetve később annak utóda, a Kincstartó ellenőrizte, vájjon a szerződésben foglalt kötelezettségüknek mindenben eleget tesznek-e? Másik ellenőrző hatóságuk pedig az esztergomi érsek volt, akit a pénzverési haszon tizede illetett meg, akinek tehát anyagi érdeke fűződött hozzá, hogy a pénzverőkamarák forgalmáról pontosan tájékozódjék. Károly Róbert a pénzügyigazgatás reformjával kapcsolatban hat új pénzverőkamarát állított fel: Körmöcbányán, Szomolnokon (előbb néhány évig Kassán), Szatmáron (később Nagybányán), Nagyváradon, Kolozsvárott es Pécsett. A csanádegyházmegyei kamara székhelyét Szegedről Lippára helyezte át, a szerémit beleolvasztotta a pécsibe, a budait és az esztergomit pedig egyesítette. Az ő idejében tehát nyolc, illetve a szlavóniaival együtt kilenc pénzverőkamarája volt az országnak. A bérletrendszert ő is megtartotta. Legjelentősebb pénzügyigazgatási reformja az volt, hogy kapcsolatot teremtett a pénzverő- és bányakamarák között. Bányakamarák, urbqrariatusok már az Árpádok idejében is voltak, Selmecbányán, Telkibányán és Offenbányán van róluk tudomásunk, de lehetséges, hogy más bányahelyeken is működtek. Feladatuk az volt, hogy a bányászott ércekből a királynak járó hányadot beszedjék és értékesítsék. Fontosságuk jelentékenyen megnövekedett, amikor Károly Róbert a nemesérc forgalombahozatalát királyi monopóliumnak nyilvánította. Ettől kezdve nemcsak az urburát kezelték, hanem az ország egész nemesérctermelését ők váltották be. Emellett természetesen kezdettől fogva irányították azoknak , a bányáknak a művelését, amelyek a király tulajdonában voltak. Mind az
