A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

régen, ami ma itt megfogalmazódott, talán legkeményebben Nagy Sándor elvtárs fogalmazta meg. Ebben a pártban két időszakot leszámítva igazán klasszikus szellemi és politikai szervezeti egységre nem emlékszem. Sokkal inkább ez a párt egy koalíciós tömörüléshez hasonlított, mint egy szervezett, fegyelmezett politikai közösségre. Nem hiszem, hogy ez az egypártrendszer struktúrája miatt van így, bár egészen biztos, ez a szervezeti konstrukció is hozzájárult ehhez. Ezt még nagyobb igényességgel, a párton belüli tisztább légkörrel, nagyobb követelményekkel meg lehetett volna előzni, de túl vagyunk rajta. Tehát nem hiszem, hogy sokat veszítünk, ha el fognak menni a pártból az emberek. Két dolog azonban fontos. Itt megfogalmazódott [nem mindegy,] hogy kik mennek el, és nagyon lényegesnek tartanám, hogy ne haraggal váljunk el. Attól még, hogy kilépnek, elmennek, hogy esetleg másutt találják meg politikai ambíciójuk megvalósításának lehetőségét, nem kell veszekedéssel és ellenszenvvel elválni. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy jönnek is a pártba, kevesebben, mint amennyien elmennek, de akik ma jönnek, szerintem nem kell végigjárniuk a tagjelöltség iskoláját. A napokban kaptam levelet Csepelről, két értelmiségi és egy munkás írta alá; fiatalok, bele van írva a levélbe életkoruk, bemutatkoznak, most kérik a felvételüket a Magyar Szocialista Munkáspártba. Nem hiszem, hogy csudabogarakkal állunk szemben, azt hiszem többen vannak, akik úgy érzik, hogy ebben a helyzetben segíthetnek. Talán jó lenne a mozgalomnak, bátorítani ezeket, és egy kicsit elébük menni. Hívni kell tehát azokat, akik megértik az idők szavát, látják, hogy nehéz helyzet van, és hajlandók felvállalni a harcot. Egyszer egy politikai bizottsági ülésen Nyers elvtársnak volt egy szép és értékes gondolata, talán nem haragszik meg, ha most pletykálkodom, azt mondta, hogy törjük a fejünket valami lenini behívón. Ugye ez a nagy klasszikus történés. Más a helyzet ma. Nem hiszem, hogy lenini behívót kellene kiadni, de hogy tudatosan fel kellene karolni azoknak a gondolkodását, bátorítani azokat, akik vállalják a harcot, és keresik hozzánk az utat, az kívánatos. Egyetértek azzal, hogy a fő feladatunk a pártot felkészíteni arra a választási harcra, a versenyhelyzetre, még akkor is, ha a kezdeti szakaszban tárgyalásos pozíciókat, a megegyezéses periódust iktatunk be, mert ez a párt elszokott ettől a munkastílustól. Miért is lenne hozzászokva, nem csinálta. Vagy már nagyon kevesen vannak, akik csinálták a mozgalomban, azok is zömmel más területen. Én úgy gondolom, hogy felkészíteni a harcra csak így, jelszószerűen és öncélúan, nem lehet. Felkészülni a politikai küzdelemre programok alapján lehet. Mert nyilvánvaló, más a politikai harc vagy politikai küzdelem és vitatartalma a mezőgazdaságban, mint az iparban, vagy abban az üzemben, amelyik felfelé ívelő szakaszában van, és más abban az üzemben, ahol felszámolás előtt állnak. Úgy gondolom, hogy azok a programok, amelyek kimunkálásán most már nyolc hónapja intenzíven dolgoznak sokan — következő ülésünkre kerül például az agrárprogram megújítása, amelyik tulajdonképpen a felnőtt lakosságnak több mint a felét biztosan érinti, mert nemcsak a mezőgazdaságban, hanem az élelmiszeriparban, az iparban, az iparnak azon a területén dolgozókat is érinti, akik a mezőgazdasággal kapcsolatban vannak. Tehát a társadalom egy jelentős rétegének adhat programot. Ugyanilyennek tartom például az antiinflációs politikával kapcsolatos elgondolkodásokat és elképzeléseket, és sok egyéb, olyan kimunkálás alatt álló témakört, 175