Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

kezdetben a jelentés (relatio), később, feltehetőleg a bizottsági ügyvitel általános bevezetése óta, a jegyzőkönyv. Míg a bizottsági ügyintézés általános térfoglalása után a bizottság ügyeit a bizottsághoz beosztott titkár referálta, s ő is gondoskodott a tanácsi határozatok alapján kiadandó rendelkezések megszerkesztéséről és kiállításáról,

16 az első években ennek éppen a fordítottja áll fönn: a tanácsbeli referens nem azonos a bizottság mellé beosztott titkárral. Az ügyintézésnek e széles körű írásbelisége mellett magánál a bizottságnál is nagytömegű irattermelést kell feltételeznünk (a bizottsági munkálatok, jelentések fogalmazványai, a bizottsághoz intézett tanácsi dekrétumok, a bizottság ülési jegyzőkönyvei). Pl. a 2. sz. alatt számbavett irattári lajstromon és a 3. sz. alatti ügyviteli segédkönyveken kívül, a szorosabb értelemben vett bizottsági iratokból az 1735. július 8-tól 1742. november 9-ig terjedő időszak a jegyzőkönyveivel, amely a két példányban vezetett jegyzőkönyvnek nyilván a bizottsági tisztázott példánya. Továbbá az 1770. szeptember 10-iki ülésnek a blumenthali (Pozsony külvárosa) lakosok kérvényeit véleményező jegyzőkönyve: a tanács elé terjesztett eredeti példány. Végül az 1756. február 14—1759. március 5-iki jegyzőkönyveknek a kivonatai. A többi veszendőbe ment; vagy még az élő bizottsági ügyvitel idején kallódott el, vagy a későbbi selejtezéseknek esett áldozatául. Sőt nemcsak a bizottságnak a saját „irattára" semmisült meg, hanem az általánossá vált bizottsági ügyvitel idejéből hiányzanak a tanácsi ügyforgalomnak a városi bizottsághoz utalt ügyiratai, az eredeti beadványok is. A megmaradt jegyzőkönyvek, különösen az 1735. július 8—1742. november 9-iki időszaknak a folyamatos egészükben megmaradt jegyzőkönyvei a maguk sajátos szerkesztési módjával rendkívüli, az eredeti bizottsági munkálatokkal egyenértékű kútfőanyagot képviselnek. A jegyzőkönyvek ugyanis teljes szószerinti terjedelemben jegyzik fel az egyes városoknak a beterjesztett számadások alapján, a normatív „idea" kérdőpontjai szerint, a bizottság által igen részletesen kidolgozott vagyoni statusait és az azokhoz fűzött észrevételeket. A kutatás tehát a jegyzőkönyvekből igen kimerítő képet nyerhet az egyes városoknak a korabeli vagyoni helyzetéről és gazdálkodásáról, sőt helyenként — a firtató észrevételezések és azokra adott felvilágosítások révén — meg az egyes jövedelmi források történeti gyökereiről is. Minthogy a központi kormányzat különösen felfigyelt a városi közületek nagymérvű eladósodására, a bizottság a vagyoni statusok felfektetésénél részletesen (mondhatni a beküldött kimutatások szó szerinti átírásával) kitér a városokat terhelő kölcsönök számbavételére. Keletkezésükben ezek a kölcsönterhek nem egyszer visszanyúlnak a XVII. sz. derekáig is. Minthogy pedig a kimutatások név szerint megjelölik a hitelezőket is, nem egy vonatkozásban fényt derítenek az uzsoratőke csomósodási pontjaira is. Az adatszolgáltatás földrajzi köre a Magyar Udvari Kamara igazgatási körzetével esik egybe, kivéve az ún. alsó-magyarországi hét bányavárost (Baka-, Béla-, Beszterce-, Körmöc-, Libet-, Selmec- és Újbánya), amelyek számadásainak a felülvizsgálatát — legalábbis kezdetben — a Selmecbányái bányagazdaság hatáskörébe utalták. Jegyzőkönyveikben tehát a következő városok tűnnek fel: Bazin, Breznóbánya, Buda, Esztergom, Korpona, Kőszeg, Modor, Nagyszombat, Pest, Pozsony, Ruszt, Sopron, Szakolca, Szeged, Székesfehérvár, Szentgyörgy, Trencsén, Zólyom és a négy horvátországi város: Kapronca, Kőrös, Várasd, Zágráb. Az ún. felsőmagyarországi városok (Bártfa, Debrecen, Eperjes, Kassa, Késmárk, Kisszeben, Lő-