Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

kezdetben a jelentés (relatio), később, feltehetőleg a bizottsági ügyvitel általános beve­zetése óta, a jegyzőkönyv. Míg a bizottsági ügyintézés általános térfoglalása után a bi­zottság ügyeit a bizottsághoz beosztott titkár referálta, s ő is gondoskodott a tanácsi ha­tározatok alapján kiadandó rendelkezések megszerkesztéséről és kiállításáról, 16 az első években ennek éppen a fordítottja áll fönn: a tanácsbeli referens nem azonos a bi­zottság mellé beosztott titkárral. Az ügyintézésnek e széles körű írásbelisége mellett magánál a bizottságnál is nagy­tömegű irattermelést kell feltételeznünk (a bizottsági munkálatok, jelentések fogal­mazványai, a bizottsághoz intézett tanácsi dekrétumok, a bizottság ülési jegyzőköny­vei). Pl. a 2. sz. alatt számbavett irattári lajstromon és a 3. sz. alatti ügyviteli segédkönyveken kívül, a szorosabb értelemben vett bizottsági iratokból az 1735. július 8-tól 1742. november 9-ig terjedő időszak a jegyzőkönyveivel, amely a két példány­ban vezetett jegyzőkönyvnek nyilván a bizottsági tisztázott példánya. Továbbá az 1770. szeptember 10-iki ülésnek a blumenthali (Pozsony külvárosa) lakosok kérvé­nyeit véleményező jegyzőkönyve: a tanács elé terjesztett eredeti példány. Végül az 1756. február 14—1759. március 5-iki jegyzőkönyveknek a kivonatai. A többi veszen­dőbe ment; vagy még az élő bizottsági ügyvitel idején kallódott el, vagy a későbbi se­lejtezéseknek esett áldozatául. Sőt nemcsak a bizottságnak a saját „irattára" semmi­sült meg, hanem az általánossá vált bizottsági ügyvitel idejéből hiányzanak a tanácsi ügyforgalomnak a városi bizottsághoz utalt ügyiratai, az eredeti beadványok is. A megmaradt jegyzőkönyvek, különösen az 1735. július 8—1742. november 9-iki időszaknak a folyamatos egészükben megmaradt jegyzőkönyvei a maguk sajátos szer­kesztési módjával rendkívüli, az eredeti bizottsági munkálatokkal egyenértékű kútfő­anyagot képviselnek. A jegyzőkönyvek ugyanis teljes szószerinti terjedelemben jegy­zik fel az egyes városoknak a beterjesztett számadások alapján, a normatív „idea" kérdőpontjai szerint, a bizottság által igen részletesen kidolgozott vagyoni statusait és az azokhoz fűzött észrevételeket. A kutatás tehát a jegyzőkönyvekből igen kimerítő képet nyerhet az egyes városoknak a korabeli vagyoni helyzetéről és gazdálkodásáról, sőt helyenként — a firtató észrevételezések és azokra adott felvilágosítások révén — meg az egyes jövedelmi források történeti gyökereiről is. Minthogy a központi kor­mányzat különösen felfigyelt a városi közületek nagymérvű eladósodására, a bizottság a vagyoni statusok felfektetésénél részletesen (mondhatni a beküldött kimutatások szó szerinti átírásával) kitér a városokat terhelő kölcsönök számbavételére. Keletkezésük­ben ezek a kölcsönterhek nem egyszer visszanyúlnak a XVII. sz. derekáig is. Mint­hogy pedig a kimutatások név szerint megjelölik a hitelezőket is, nem egy vonatkozás­ban fényt derítenek az uzsoratőke csomósodási pontjaira is. Az adatszolgáltatás földrajzi köre a Magyar Udvari Kamara igazgatási körzetével esik egybe, kivéve az ún. alsó-magyarországi hét bányavárost (Baka-, Béla-, Beszterce-, Körmöc-, Libet-, Selmec- és Újbánya), amelyek számadásainak a felül­vizsgálatát — legalábbis kezdetben — a Selmecbányái bányagazdaság hatáskörébe utalták. Jegyzőkönyveikben tehát a következő városok tűnnek fel: Bazin, Breznóbá­nya, Buda, Esztergom, Korpona, Kőszeg, Modor, Nagyszombat, Pest, Pozsony, Ruszt, Sopron, Szakolca, Szeged, Székesfehérvár, Szentgyörgy, Trencsén, Zólyom és a négy horvátországi város: Kapronca, Kőrös, Várasd, Zágráb. Az ún. felső­magyarországi városok (Bártfa, Debrecen, Eperjes, Kassa, Késmárk, Kisszeben, Lő-

Next

/
Oldalképek
Tartalom