Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

jó gyümölcsöt hozóvá teszi a csemetét. Ne kételkedjenek most lelkükben az eredményen, és ne csépeljék állandóan ugyanazt a szalmát, mely már régen üres, hogy t. i. hol vannak ezek a kertészek, hol vannak ezek a nevelők? Tudjanak hinni a lehetetlenben, menjenek vissza tíz csekély esztendőre és gondoljanak a mai rádióra. Higyjék el, hogy el van már vetve a mag, és ki fog kelni az önök lelkében is, a mienkben is, kiknek ez a szerep ki van osztva. Hogy azonban ez a mag kikeljen, egy kell hozzá: fanatizmus. A szeretet fanatizmusa. Fanatikus szeretete annak az anyagnak, melyből szobrot faragni akarok. Nem véletlenül használtam ezt a képet, faragni kell, élőbe, húsba vágni kell addig, míg a faragás okozta seb hamar beheged. Fanatikus, de okos szeretete az anyagnak, melyből mintázni akarok addig, míg nedves az agyag és könnyen idomítható! Tudatos tudása annak, hogyha ezt az időt elmulasztom, a faragás mészárlás lesz, a mintázás törés, mely be nem heged soha: vagy ha igen: károsan. Ez kell csak hozzá! És ebben a munkában egyek vagyunk, önök és mi: szülők és nevelők. Tehát vannak érzésmegnyílvánulások, melyeket nehéz, de meg kell érteni. Nevet kell nekik adni, ismerni kell az okozójukat, a gyökerüket, a céljukat. Most csak egy ilyen érzésről lesz itt szó, arról, amit szülői elfogultság néven ismerünk. Talán előbb beszélnem kellene általában az elfogultságról, de akkor annyi színes kövecset kellene öszszehordanom, hogy mozaikképem sikerüljön, hogy a tulajdonképeni tárgyra csak hosszú út után térhetnénk rá. De nem ez a célom. Én csak a szülői elfogultságról akarok most beszélni, hiszen annyi mondanivalónk van ezen a téren. Annyi keserűséget kell eloszlatnunk, anynyi válaszfalat kell ledöntenünk, mely közöttünk van, Isten tudja miért, hogy másra nem jut időnk, mással most nem törődhetünk. De mielőtt ezt a kérdést tárgyalni kezdeném, mielőtt a csákányt felemelném, kérnem kell önöket valamire: nyissák meg a szívüket a szeretet érzésének, akarjíanak szeretni bennünket, kik ép olyan féltő gonddal aggódunk gyermekeinkért; nyissák meg eszüket az ész szavának, hogy amit belőlem, általam a nevelő mond, az meggondolandó, az lehet helyes és célravezető, helyesebb és célravezetőbb lehet, mint amit és ahogy önök gondolták el. És ha már így a szívükbe tudtak zárni erre a napra legalább bennünket, ha már el tudták fogadni, hogy jót akarunk: adjanak hangot is ennek. Legyünk végre egyek érzésben, gondolatban és cseréljük ki gondolatainkat: sine ira et studio, elfogultság nélkül. Szülői elfogultság! Ezt a szót a nevelők átlaga elítélően, szinte megvetően ejti ki, de legalább is olyan hangon és olyan hangsúlyozással,. 4