Református Kollégium, Marosvásárhely, 1911
- XXVIII — tengerig, az a földrajz tanításnál nem azt fogja tanítani a tengerparti vidékről, a mi a tankönyvben van írva, hanem azt, amit látott. A Karszt szürke vagy sárgás fehér mészkő megmérhetetlen tömegéből áll, amelynek neve „ Karsztmárvány“ vagy „nabretina- mész“ stb. E hegység igen terjedelmes és magas választó falat képez a Száva-Dráva—Duna mély lapálya és az Adriai tenger között. A hegységnek igen vastag felső tömege repedezett, viz- átbocsátó törmelékes, mig alsó, mély rétegei összefüggő, bogár- hátszerű vízáthatlan tömegeket alkotnak s ezért nem tudta még a hazai négy nagy folyó víztömege sem áttörni, hanem meg kellett kerülnie az egész Balkán félsziget mészkő tömegeit s a Fekete tenger felé tört medret a lazább minőségű és eláztatható másnemű kőzettömegeken át. A Karszt belső szerkezetének a kétfélesége fejti meg a búvó patakok és források képződését is. A hegységen, mint tengerparti területen sok az évi csapadék. A rücskös, tölcséres hegyoldalon nem tud lefolyni a viz, hanem megáll a katlanfenekeken és lassanként leszivárog a repedéseken, de útjában sok mészanyagot old fel és visz magával a savas viz, miáltal láthatatlan üregek, járatok keletkeznek a szikla belsejében, E járatok összeszakadnak s keletkeznek a vízvájta barlangok, amelyek egyes kisebb nagyobb területeken beszakadoznak, illetve a felület besüpped sok helyen, mint ez tisztán látszott a vasúti vonal két oldalán is. A leszivárgott vizerek az át nem bocsátó rétegek felett összegyűlnek csermelyekké, patakokká s a lazább kőtömegeket elhordva útjukból a szikla oldalán felszínre törnek azaz kibújnak a sziklák alól a leszivárgó víztömegek nyomása folytán. Ez néha oly nagy, mint azt a Bakonyban Tapolczafőnél lehet gyönyörűen tanulmányozni, hogy fölfelé törő bugyogással emelkedik fel a viz minden kis sziklaüregecskéből A Kapela vidékének egy másik sajátsága a szélsőséges éghajlat, a mely rendkívül gyorsan változik. Forró, tikkasztó napokra minden átmenet nélkül dermesztő szélorkán zuhan le hirtelen az Alpok jég- és hómezőiről oly erővel, amelji földet, követ és minden élőlényt magával sodor a mélybe összezúzva, összetörve. E hideg szél a „Bora“. Ennek ellentéte a „ Sirocco“, forró, tikkasztó szél, mely a tengerről nyomul a szárazföldre az Indiai tenger vidékeiről s magával ragad port, víz párát oly rettenetes erővel, hogy a fákat kidönti tövestül, a tenger vizét messzi kicsapja a szárazra s a felkapdosott törmelékkel úgy meghorzsolja a mészkősziklák felületét, mintha kőporral mesterségesen lennének lesúrolva. Még zuzmó sem kapaszkodhatik meg a szikla felületén e szélvész
