Magyar Paizs, 1917 (18. évfolyam, 1-31. szám)
1917-04-22 / 12. szám
XYIII. ér. Zalaegerszeg, 1917 április 22. 12. szám. Előfizetési ár: Egész évre K 6 04 Fél évre K 3 04 Negyedre K 1 54 Egyes szánt :.rn 8 fillér. Hirdetések dija: egyezség szerint. Nyilttér sora 1 K. Szerkesztőség és kiadóhivatal íjí Wlasics-utca 8. sz Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS. / LENGYEL FERENC Munkatársak: ^ BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELELIK HET&/NKÉMT EGySZEKA fogoly. Itt jár köztünk. Magyarul köszönt bennünket és mi barátságosan viszonozzuk : dobre jutro, dobre vecser. Megszoktuk látni az utcán ; arcának magyaros vonásai magyarnak mutat« ják a bakon, az ökrös szekéren, és ha civilben van, csak a cigarettáról ismerjük meg, hogy nem közülünk való. Itt van közöttünk, mellettünk, mindenütt. Ö szántja meg a földet, ö veti el a magot, ő aratja le a gabonát, ö hordja be a kévét, ö csépeli ki a kalászt, ő örli meg a szemet, ő vág fát, hogy süthessünk, hogy főzhessünk. Ö bo- borotvál bennünket, ö csinálja meg az óránkat, hogy tudjuk mennyi az időnk s ha az lejárt, ö csinál koporsót, ő ássa meg a sírunkat, örök házunkat. Valahogy egészen mélyen belekapcsolódott életünkbe. Mintha a gépezetben ő volna a legtöbb kerék, emelőkar, kazán, kapcsoló kéz, dolgos ásó. Mintha kicseréltük volna az ellennel a férfiúinkat, a dolgos karokat. És mintha ezek teljesen jól betöltötték volna nálunk is, meg oda át is a távollevők helyét. A helyet az eke mellett, az üllő mellett, a pult mellett. De hiába a nagy munkakör, mindenben a szabadság, valahogy mégis foglyok ők. Idegenek a nékiök idegenek között. ítészt vesznek minden munkában, velünk dolgoznak, velünk élnek, de velünk nem érezhetnek. Emberek is, mint mi, de a nyelvük más. Egyet akarunk mi is, meg ők is : a békét. És ha mi a békéről beszélünk, ők orosz hazájukra gondolnak, bennünket meg nem értenek : a nyelvük teszi őket foglyokká a háború harmadik évében is. Többen vannak foglyaink között, kik már a háború első esztendeje óta itt vannak. Tudnak már nyelvünkön beszélni, de még sem olyan jól, hogy megértenének mindent. Pedig most sokat foglalkozunk velük. Beszélünk nékik nap-nap után orosz dolgokról. Ók maguk is érdeklődnek az orosz- országi hírek iránt, de nem igen hisznek el valamit is, mert bíznak az orosz hatalom megdönthetetlensegében. Érdekes, hogy mennyire megvan a különbség a városi és a falusi foglyok között is. A falusiak bejönnek tájékozódni a városi bajtársaikhoz. Ezeknek is megvan a vezető elméjük, a maguk Simonjuk, kit az előkelőbb foglalkozása, nyelvtudása, észbeli felsőbbrendűsége tesz vezetővé. Akárcsak otthon lennének, ha bajban vannak, ha kel valami, ehhez mennek, ha jól megy soruk, talán nem is ismerik. Különben szép, bajtársias életet élnek. Érdemes volt megfigyelni viselkedésüket a nyáron, az orosz győzelmek napjaiban. Olyan gúnyos vonás volt az arcukon és szinte lopták a napot, mikor dolgozni kellett volna, énekesek, hangosak voltak az esték, mikor verejtéket törölni kellett volna. Énekeltek, hol vigat, hol szomorút, hazavágyó, hazagondoló dalokat. Most csöndesek, szomorúak, mert nem értik azt, amit közlünk velük. Újságot, orosz újságot kell minden fogoly kezébe adni, hadd tudja meg, mi történik hazájában. Véres forradalom volt, talán még van is ott. És ott is vannak foglyok, a mi véreink. Vájjon mit csinálnak ők most, a nagy átalakulás tanúi ? Talán ők az egyetlenek ott a nagy országban, kik nem lázonganak, kik meg vannak elégedve sorsukkal. Megelégedve a sorssal ; fogolynak lenni, mily szomorú ! A legretteneíesebb a nemtudás bizonytalanságában élni, idegen emberek között, meg nem értve ; tanújának lenni egy forrongó ország eseményeinek. Mit éreznek a fiúk ott az orosz földön, mit éreznek ? Majd elmondják, mint ahogy elmondják majd az oroszok, hogy mit láttak, mit tapasztaltak itt Az ismeretek kicserélődnek, népek ismerik meg egymást, nemzetek kerülnek közelebb egymáshoz. Emberek százezre lesz a kapocs az új szövetségben . . . Aki elfáradt... (Kitépett lapok egy naplóból.) Irta : Németh Böske. 19 . . április 3. Milyen jó ez a nagy.nagy mindenre ráboruló csend . . . Milyen jó, hogy senki sincs itt a szobánkban . . . hogy csak egyedül vagyok . , . meg sem zörren egyetlen bútor darab - . . semmi. De jó, hogy már este van, hogy múlik minden óra, nem ái! meg az idő egy pillanatra sem, elszalad minden: a szép percek csak úgy,mint a rosszak ... a rosz- szak ... De jó, hogy múlik az idő . . . Csak még gyorsabb keréken menne . . . olyan gyorsan, hogy éppen egy évet jelentene minden nap múlása . . . Jó, hogy csend van, de mintha valaki zokogna a csendben . . . én magam . . . Már nem is tudom, mikor sírok, mikor nem, — csak azt veszem észre, hogy forrón, gyorsan szaladnak le a köny- nyek arcomon — gyorsan egymásután. Hogy lehet egy embernek annyi ezer könnye ? . . . 19 . . április 6. Ma halkan beszélgettünk ketten ... mit tud két nő beszélni, ha bizalmasak egymás, sál ? Persze, hogy szerelemről . . . „De miért sirt? miért sírhatott?“ — kérdi tőlem és várakozva néz rám . . . Mintha ezekre a >miéri«-ekre én tudnám a feleletét . .. Mintha ezek a »miértc ek valami összefüggésben volnának az én életemmel . . . mindennel, ami hozzám tartozik . . . Különös . . . senki soha egy szavat nem hallott egyik részről sem, hogy következtetni tudnának belőle — s mégis — úgy érzik az emberek, hogy itt valami szoros kapcsolat van köztem s a miérUtk között .. . Különös . . . milyen finom érzékük van némelyeknek eféle dolgok iránt . . . milyen helyes a gondolatmenetük . , . s minden igazabb látszat nélkül is tudják : hova, merre vezettek azok a szálak, amelyek most elsza* kadtak két ember között . . . De vájjon elszakadtak e ? Lehet.e ilyen erős köteléknek eiszakadui: valaha is az életben . . . csak valaha is ? . . . 19 . . április 7. Miért lehet az, hogy néha az ember, nagy vidám társaságban úgy érzi magát, mintha laktalan puszta szigeten volna — s borzong a háta attól a nagy magányosságtól, amit érez ? . . . S miért lehet az, hogy néha mikor az ember egyedül van, benépesüt körülte minden, nincs egy kis talpalatnyi hely, mely üres volna, mely semmit jelentene . . . Itt szokott ülni ... itt ebben a divány sarokban . . . cigarettázva ... itt az ablaknál szokott megállani, kinézni . . . itt az Íróasztalon néha felvett egy könyvet, újságot . . . Ezt a kicsiny bársony diványpáruát szokta néha, játékos kedvben eldobni, elkapni . . ezen a széken is ült itt az asztalnál, fejét kezére hajtva ... oh és itt ebben a meleg levegőben szállt a hangja szerte, mikor beszélt . . . itt hallgatott a némasága, mikor félig lehunyt szemekkel szó nélkül nézett rám . . . drága . . . drága . - . És minden mozdulat, minden lépés, minden kicsi emlék, mind-mind, mind hozzá vezet, mind őt hozza eiömbe . . . s most már nem kell komédiázQom . . . 19 . . április 8. Szeretem, mikor esik az eső ... jó ezt a szürke borúi látni mindenfelé . . . Mikor nap süt, fényes az egész környék, vidáman kacagnak körüliem az emberek, azt nem birom . . . nem bírom . . . Nem értem, hogyan is iehet mosolyogni ? pláne hangosan, jókedvűen kacagni ? örülni az életnek, hogy szép ? — Nem értem . . . Vájjon igaz volt-e csakugyan, hogy nemrég még én is igy kacagtam, igy örültem, ilyen szépnek láttam mindent? . . . Hogy képes egy ember ennyi bánatot elviselni ? Szinte szégyenlem magamat, hogy ennyire nem bírok parancsolni az érzéseimnek . . . szinte szégyenlek a iükőrbe nézni ; hogy tud ilyen fekete karikás lenni a szemem . . . s miért vagyok ilyen halotthalvány ? . . . Lám, milyen szép halott lenne belólam . . . lehunyom a szemem, de igy meg nem látom a tükörből : mégis milyen lennék ? azt hiszem, ha mosí meghalnék, valami nagy szenvedés
