Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-05-28 / 18. szám
2 MAGYAR PAIZS mert lélektani (ejtegetésnél arról kell beszélni, — mint ahogy teszem a Bach-korszak hivatalos világa semmi igazat nem mutatott az ország hangulatára nézve. A török háború előestélyén a nyolc évi belháboruban különben is kimerült ország el volt árasztva a győzelmes császári hadsereg idegen katonáival. A határszéli vármegyék szeles vonalban az ország testétől elszakított császári katonai őrvidékké alakíttatták át. Felügyelet alá volt helyezve jóformán minden egyes nemesi curira. Denunciánsok egész serege hemzseg az országban. Elfogatás elfogatási ér, mely mindenfelé Rákóczi „emis- sariusokat“ szimatól. A hadsereg némely vidéken, igy, Zólyom-, Hont-, Bars-, Nyitra-, Pest-, Szabolcs- és Zemplénmegyében ; Kassán, Egerben, Szolnokon, Temesvárt formális vadászatot tart a rebbellisekre. Minderről szerzőnk csak annyit tud, hogy Menhard János kuruckapitányt a Maros mentén elfogták, aki a kinpadon egy „ártalmatlan“ összeesküvést leplezett le. „Nem tudjuk, -- igy folytatja — de nem hisszük, hogy ezt komolyan vették volna s nem valószínű, hogy kormánylépések történtek volna ez „összeesküvés“ elnyomására.“ (80. 1.) Én nem tudom, mit jelent szerzőnk agyafúrt szótárában a „komolyság“ ; de azt tudom, hogy mikor Stain vilié tábornok kézrekeritette Menhardot és társait, azon kezdte, hogy közülök nem kevesebb, mint hetet azonnal fel- akaszttatott és hogy ezt a felhuzottak komolyan vették, arról igazán meg vagyok győződve. „A lőcsei fetiérasszonynak halálos ítélettel végződő pőre“ (81. 1.) szerzőnk fenti receptje szerint természetesen szintén nem vehető „komolyan“, mert — úgymond — az emigránsoknak „kívülről behatoló nyugtalansága a nemzetben mereven visszautasító mozdulatlanságra talált.“ (82. 1). S e tárgyban elismerően hivatkozik Marczali „világos előadásra.“ Szeretjük a világoságot, hát nézzük meg, mit mutat világosan? Nem kerül sok fáradságba. Éhol a kezünknél a millenáris történet, melyben az idézett helyen (VIII. 153), világosan olvashatjuk a következőket: „Ez a per világosan mutatja, minő izzó, fojtó volt még mindig a politikai légkör Magyarországon. Napról-napra várták a döntő fordulatot, Rákóczinak visszatérését hadsereg élén vagy békésen. Teljesen bízni csak igen kevésbe lehetett. A legtöbb, kedvező alkalommal, hajlandónak látszott újra követni a felkelés zászlóját, mihelyest azt a fejedelem újra lobogtatja az országban.“ Ez csak eléggé „világos“ előadás. Marczali itt épen az ellenkezőjét mondja annak, mint amire szerzőnk tanúnak idézi! Ugyanígy jár el szerzőnk, midőn alkalma nyílik, hogy a törököt és a magyar emigránst együtt és egyszerre gúnyolja ki. Csáky tábornok böjtre hivatkozva, csapatainak ellátását készpénzben óhajtotta kiutaltatni, „ami — úgymond — a törököket igen meghatotta és ha pénzt nem is, de rendeletet adtak ki rendelete teljesítésére.“ (78. 1.) Talán káprázott a szeme szerzőnknek, mikor a pénz nem-küldésről beszél, holott hivatkozott forrásában épen „a pénzügyi tezkeredsi Ali által — növekedjék a dicsősége! —már „elküldött“ pénznek az utón megőrzéséről és a magyar emigránsokhoz juttatásáról történik hatósági intézkedés! (V. ö. Karácson: A Rákóczi-emigráció török okmányai, 27., 28. 1.) Szerzőnk a magyar emigránsok katonai szerepléséről szóló előadását e sorokkal kezdi: „Bercsényi kész tervvel lépett fel a kurucoknak a török seregbe való beillesztésére. Három ezredet javasolt felállítani, az egyik volna dragonyos, tehát nehez lovas.“ (76. 1.) Itt meg is állhatunk. Ha a dragonyos „nehéz lovas“, egyáltalán nem vagyunk kiváncsiak szerzőnk további katonai fejtegetéseire. A lovas fegyvernemnek nagy fogyatkozása, hogy magára hagyva, tisztán védelmi állásban harcképtelen. A lovasság e rég- felismert baján sokféle kísérletezés után Maréchal de Brissac segített azzal, hogy 1555 ben drago- nyosok (dragons) neve alatt lovasitott gyalogságot szervezett. E dragonyosok jóformán csak menetközben lovasok s csak azért lovasok, hogy gyorsan oda legyenek vethetők, ahol szükség van rájuk. Amint a tett helyére érnek, rögtön le a nyeregből 1 s mint muskétások és pikások küzdenek gyalog, fölvéve az azonkorbeli muskétás és pikás- gyalogság szokásos alakzatait. Németországban a dragonyosokat mint lovasitott gyalogságot (beritteni Infanterie) a harmincéves háború alatt Mansfeld Ernő hozta be s attól fogva három külön fegyvernem a lovas, a gyalog és a dragonyos, Rákóczi korában a jó öreg Páriz Pápai dikcio- nariuma is igy veszi fel őket: „Dimachae, arum : Drágonok, mind lovon, mind gyalog vitézkedők“ Galitzin herceg szerint a dragonyos volt a legkönnyebb lovas: messziről meg lehetett őket különböztetni kölyökcsiz- máikról (a lovasságé: lovagcsizma), födetlen mellükről, általában könnyű felszerelésükről s könnyű, fürge lovaikról. Aki ezeket mégis „nehéz lovasnak“ látja, a mai bakát bizonyosan huszárnak nézné. A „kalózkirály.“ Az elzüllőtt ember legfőbb ismertetőjele, hogy válogatás nélkül megy bele bárminő vállalatba, ha szimatja abból hasznot remél, vagy ha általában állapota jobbra fordulását várhatja tőle. (Folyt, köv.) Harctéri levelek. ▼ ▼ ▼ Kedves Pajti! Nem tudom, múltkori levelemet megkaptad-e s talán hosszú ideig nem is fogom tudni. Nagyon szeszélyes a posta, nem lehet kiszámítani, mikor van kedve megérkezni vagy mikor marad ki, mint ma is. Hosszú ilyenkor az este, van idő gondolkozni, s különösen most, ebben a szép tavaszi időben, megrohannak az emlékek régi-régi tán száz évnél is régibb tavaszok jutnak eszembe. Kedves, napsütéses napok, mikor utcám elején várt feleségem, amint az iskolából hazatértem, hogy együtt sétálgatva várjuk a delet, látom a Baross-ligetet, hol üldögélni szoktunk, s tervezgettük, mivel ültessük be azt a kis dombot, amivel a sétálók szemének akartunk egy kedves pihenő helyet nyújtani. Az Erzsébet-utca, melynek kövezetlen járdájába annyi gondolatot, gondot tapostam. De felelevenedik az a múlt évi, vagy talán már régebbi tavasz is, amikor megindultam, hogy ebben a küzdelemben én is elvégezzem azt, amit reám bíznak. Milyen változások azóta. Nem beszélhetek sokat harcokról, embergyilkolásokról, ilyenekben nem volt részem, de sok olyanon mentem át, amikről halvány sejtelmem sem volt, s hogy megtörténhetnék, nem is gondolhattam. Téged bizonjrára érdekel ha nagy vonásokban bemutatom ennek az évnek történetét, nekem meg egy estém múlik, gyorsabban irásközben. Most is fülemben cseng, amint egy kora februári reggelen egy ismerős hadnagy meglepő kérdéssel fordul hozzám a kaszárnya udvarán. „Miért nem vártád fel az arany csillagot?“ Én?! milyen alapon? Hát nem tudod, hogy kinevezésre fel vagy terjesztve? Ugyan ne tréfálj. És egy hét múltán, mint a haderő frissen sült hadnagya, „ifjú rózsás arcú hadnagy“ ott vagyok egy uj zászlóalj alakulásával, polgárokat, kiknek egyike sincs 40 éven alul, látok átalakulni ifjú katonákká. Emberek, kik régen valamikor katonáskodtak, legtöbbjük póttartalékos volt, egy kemény, de művelt katona, igazi férfi kezei közt rövid egy hónap alatt mintakatonákká válnak. Hol vannak ők? Hol a legénység, hol a tisztek? Elszakadtunk egymástól s csak igen-igen kevésnek sorsáról van tudomásom. De hát ezek későbbi dolgok. 1915. március hava, még ott találtál az élet forgatagában, de irigy voltál, nem tudtad nézni, hogy amikor százezren halinak el, két emberi lény nyugodtan éljen egymásnak. Nem hagytál ott, ahonnét nem kívánkoztam el. Kiragadtál s az április messze-messze talált az otthontól. Recsegnek a trombiták, valami indulót játszanak s mi megyünk élő sorfal közt, ki az állomásra, hol befütve szuszog, szortyog a mozdony, mely visz, ragad bennünket ismeretlen tájra, ismeretlen sorsra. Még egy búcsúpillantás egy halvány arcra, egy könytelen égő szempárba s aztán robogunk napokon, éjjeleken át. Síkság, hegyvidék tűnik el, alagutak végtelen sora, egyszer délnek, máskor keletnek hömpölygő viz, mint a kaleidoszkópban változnak a képek. Mosolygó falvakat, leégett állomások, vízbe hanyatlott hidak, elpusztított gyártelepek követnek. Még érzik az égés szaga, láthatók az árkok, melyben nem is oly rég emberek húzódjak meg. Elérkezik a kiszállás ideje s egy nagy állomásépület mellett, melyen még nagyon jól láthatók a háború okozta sebek, tábort ütünk, várva a további parancsot. Olyan meglepően, olyan kedvesen hangzott, hiszen mást vártunk, egészen mást. A zászlóalj itt marad, a városba vonul kijelölt szállására, Kedves négy hónap következett. Volt részünk aggodalomban is bőven, de amint visszaemlékszem, ilyen gyorsan sohasem múltak a hónapok. Kolomea, háborús életemnek változatos, de mindig kellemes színhelye. Mi a Pruth mellett, az ellenség a Dnyeszter- nél. Milyen messze van egymástól s milyen hamar lehet egyiktől a másikhoz eljutni. Egyszer az ellenfél jött látogatóba a Pruthoz, máskor én mentem hozzá a Dnyeszterhez, s haj az én látogatásom hosszabb, sokkal hosszabb ideig tart, mint az övé. Őriztük a várost, hosszú heteken át ellenség, kémek ellen. Mi jól őriztük, de elől egy kis baj történhetett, mert május közepén előttünk termett az orosz. Gond nélkül éltünk addig, 3—4 napos szolgálat után 3—4 napos városi élet. Nem érintett a háború. A tiszti étkezde derűs életnek volt tanúja, emberek nevettek, vitatkoztak benne, akik közül már több, sohasem nevet többé. Egy ízben Halmi főhadnagyot váltottam fel. Minek jöttél, olyan kellemes itt a városon kívül, a szabadban. Menj vissza, hadd maradjak itt, s parancs, parancs. Hanem megállj, gondoltam, majd másodszor faképnél is hagylak s eljött a nap, május 10-ke. Ismét őt kellett felváltani. No most, ha ismét úgy fogad mint legutóbb, sarkon fordulok ott hagyom. Az engedély meg volt reá. De nem szólt. A poros országúton, tikkasztó melegben megindult a város felé. A por, mit a végtelen sorban húzódó train szekerek vertek, csakhamar elfedte erős vállas alakját. Soha sem találkoztunk többet, másnap riadó s az otthon levő legénység, tisztek elmentek segíteni erősíteni a támadásokat visszatartó csapatokat. Néhány nap múlva két fejlövést kapott egyszerre. Ha akkor egy szót szól is. Kevesen maradtunk. Mezriczky főhadnagy, ä mi egykori rendőrkapitányunk, századával már rég valahol a román határon állott s most a másik két század nagyobb részét is elvitték. Négy tiszt, 180 emberrel alkotja a maradékot. Még három napig állunk a városba vezető országutak mellett, 3 napig vizsgáljuk az egész várost körülvevő őrségeket, s e 3 nap volt az az idő, melyben megértettem mi az a teljes elhagyatottság. Autók végtelen sora, kórházak, hivatalok kocsikra rakva, egy egész hadsereg vonatoszlopa szakadatlan egymásutánba vonult el előttem s én álltam az országút mellett, sejtve, hogy mi van itt, de nem tudva mi történik velem. Végre megjön a parancs. Kitartani minden körülmények közt, mig felváltó csapatok érkeznek s aztán a kijelölt helyre bevonulni. Reggel 7 órakor hagytam el helyemet s tízkor gránátok túrták a mezőt, hol előbb vadárvácskát szedegettem s srapnell felhők borították az eget, melynek csillagos képét annyi csendes estén nézegettem. Nehéz napok következtek. Egyszer csak a fejünk felett, előttünk, mellettünk csattogott s körülöttünk füst, előttünk uj oszlopok emelkedtek. Egy hidat kellett biztosítanunk s az orosz tüzérség olyan jól ismerte ezt a helyet, hogyne, hónapokig lakott a városban. A lövések ennek a hídnak szóltak s mi kaptuk. Hála Isten, se hídban, se emberben nem 1916. május 28.
