Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-10-16 / 42. szám

2 MAGYAR PAIZS 1913 október 16. Októberi beszéd.*) Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Gyászünnepre jöttünk ma itt össze. A magyar szabadság vértanúinak emlékét idézzük, ama dicső hősökét kiknek szelleme örökké fog élni e hazában mig magyar sziv dobban a honfi kebelben. Hatvannégy évvel ezelőtt! október havában! Nem volt ennak a hónapnak egy napja sem, melyet vérrel ne festett volna az önkény rettenetes hatalma! A szabadság szent eszméiért harczoló honfiak szakadatlan kálváriája volt e hónap! Évszázados elnyomatás ellen küzdöttek a hősök. Ott folytatták, a hol Bethlen, Bocskai, Frangepán és társai, Wesselényi és a Nagy Rákóczi elhagyták. Mennyi kínszenvedés, mennyi véráldozat a nemzet szabadságáért. Ha történetünk e szomorú lapjait forgatjuk, nem tudjuk mit csodáljunk inkábbj: a szabadsághősök nagy lelki erejét-e vagy a nemzet béketürését? Hányszor próbálkozott a hatalmi önkény elnyomni a hazánk felszabadítására irányuló törekvéseket. S mennél több vOr hullott, mennél jobban teltek a börtönök, annál elementárisabb erővel tör elő a nemzetben a szabadságra törekvés. Nem is lehet ez máskép. Hiszen mindaz ami él, csak szabadságban leli meg életének feltételeit. Az egyszerű kis virág is elzárva fénytől és levegőtől elsenyved. Ilyen a nemzetek élete is. Rabigába hajtva, a császári önkényuralom őrült tobzódásai alatt a hatalmas Róma is megdől, mig a köztársasági szabad szellem idején hatalmának, belső és külső virágzásának tetőpontján világra szóló állammá fejlődik! Azt mondják egyesek: a nép sz.olgaságra termett. De hála a Goudviselésnek ameddig csak vissza mehetünk az emberiség történetének évezredekig visszanyúló birodalmába, mindenkor azt látjuk, hogy voltak s lesznek is hősök, kik hazájuk szabadságáért, e fenséges eszmééit küzdeni vértanú halállal harczolni tudnak. Az Isten Fia s az ő rajongói az egyetemes emberiség felszabadításáért, egy magasabb eszméért, a szeretetért boldogan mennek a halálba. A vallásháborúk rettenetes korszakában a szellemi szabadságért vivott csatában hullanak el az *) Ekadta szerző az aradi 13-nak éa Csány László zalai vértanúnak emlékéi e rendezett ünnepen Zalaegerszegen, 1913 o'it. 12-én Mária Isten anyja, Magyarország védője. Mielőtt az ollóval kétfelé vágták volna, Eszterházy rövid beszédet mondott. A matróna szava itt elcsuklott, s mint az őszi esőcseppek a tarlón, ugy kopogtak a kezén a szeméből hulló könnyek. Hallgattam, raen engem is megszállott a fájó szivettépö komor hangulat, amely azon a sötét októberi napon beletörte a világ minden tövisét a honvédek szivébe. És i*t ül előttem egy szelid galamblélek, aki akkor még szép volt, mint a kelő hajnal, mely rózsaszirmokba gyöngyöli ezt a piszkos földet és a szeme kékje ragyogott, akár csak az égbolt, , mikor a nap szétteríti rajta gyémántszemekkel átszőtt biborfátyolát. Óh milyen nehéz óra lehetett az, mikor a nemzeti szabadság szárnyát szét kellett vágniok. Dante poklának legizzóbb darabja eset a lelkükre, amint azt a szárnyat kettémetszette az olló. A matróna, mintha nehéz álomból ébredt volna, jóságos kék szemével rám nézett. — Szép beszéd volt, — folytatta halkan, — de a tisztek mind sirtak, én meg zokogtam. — Bajtársak, — szólt ellágyulva az ezredes, — tudjátok, hogy mindnyájan elveszhetünk, de a hazának nem szabad elvesznie soha! Az a hit emberiség nagy apostolai! Miudenütt szakadatlan, kiirthatatlan vágy és küzdelem a szabadságért ! Mikor a 48-diki szabadság-mozgalmakban a történeti kényszer hatása alatt a magyar nemzet is úgyszólván máról holnapra kivívta vértelen küzdelemmel rég óhajtott függetlenségét . . . örömmámor szállta meg a lekeket ... De ez csak rövid ideig tartott. Nyomába jött a rettenetes reakció. Hiába vivták ki dicső honvédeink egész világ bámulatát s elismerését felkeltő nagy diadalaikat az elnyomó seregek felett. A túlerő, az idegentől kikönyörgött segítség leverte a magyart. Azután következett a megtorlás nemtelen s vérlázító munkája! Nem volt elég a csatamezőkön kiömlött honfi vér! Bitófára s öllöklő golyók elé állította nemzetünk legnagyobbjait az őrült önkényuralom. Évszázadok múlhatnak el felettünk s nem lehet e szégyenletes cselekedetnek semmiféle magyarázatát adni. Az a fátyol a multat csak takarja, de hogy e fátyol alatt mi van, azt tudni fogja az igaz magyar lélek, a hazáját szerető sziv mindenkor. Az aradi Golgothára a rémuralom szörnytetteire néma fájdalommal fognak visszaemlékezni a késő századok is! A nagy hősök megdicsőült szelleme itt fog élni közöttünk örökké. Nem akarom még főbb vonásaiban sem felidézni e szörnyű napok rémes eseményeit. Ismernie kell azokat minden igaz magyarnak. A mi kötelességünk ma csupán az, hogy ez emlékek hatása alatt állók ne csüggedjünk, ujult küzdelemre készen törjünk hazánk teljes függetlenségének kivivására. Sárguló falevél titkos suttogása, őszi verőfénynek bágyadt mosolygása vesz körül bennünket. Az elmúlás képe ez, mely elszomorit. jltt leng körülöttünk a nagy hősök szelleme. Bölcsen rendelé a Gondviselés, a magyarok hatalmas Istene számunkra e vértanukat. Ók tanítanak meg bennünket arra, miként kell e hont szeretnünk, hogyan kell azért nug életünket is feláldoznunk. Amely nemzetnek nincsenek példát mutató hősei, amelynek fiait a dicsők nagy tettei nem lelkesítik : magasabb eszmékért való küzdelemre nem is lehet az képes. És ezért vagytok ti nagyok, halhatatlanok kísér a sírba, hogy feltámrdunk. Kisérjen titeket ez a hit a keserves bujdosásba. A matróna megtörölte a szemét. — Bocsásson meg uram, hogy elérzékenyültem. Sok csapás és szerencsétlenség szakadt rám az életben, de semmi se fájt ugy, mint ez a jelenet. — Nagy időknek elborult alkonya — sóhajtottam. — Az ezredes közepén kettévágta a zászlót. A Mária kép is kétfelé szakadt. A lobogó egyik felét nekem nyújtotta az ezredes. — Asszonyom — kegyed volt a zászlóalj jó szelleme, őrizze meg ezt a szent ereklyét. — Én megcsókoltam a félzászlót és sirva göngyöltem össze. A másik felét apró darabkákra vágták s minden tiszt eltett belőle egyet emlékül. Aztán hazajöttünk Osztopánba. Mindig a keblemen viseltem a zászlót. Évek múlva, mikor az üldözés enyhült, megmutattam Vogronics Antal plébánosnak. Vogronics? Hiszen ez valami vad horvát lehetett! — Nagy magyar volt az uram. Minden évben misét mondott az aradi vértanukért. Ha látta volna, milyen áhítattal csókolta meg azt a zászlót, ha látta volna, mint gyulladt ki az arcza, amikor ujjaival simogatta, azt mondta volna, 1849 rémes októberének neves és névtelen hősei, mert nemcsak hazátok szabadságáért haltatok meg, de újra ébresztitek bennünk utódokban a honfiúi kötelesség, a hazaszeretet soha ki nem hunyható iáogját! Ti uemzet-megváltók az aradi Golgothán s annyi sok társatok, nektek szenteljük ez ünnepies pillanatokat. S legfőképen e vármegye nagy szülöttének Csány Lászlónak emlékezetét ünnepeljük szent áhítattal ez órában. Nincs hazánknak egyetlenegy zuga, hol az elesett vértanuk egyikét vagy másikát a helyi kegyelet magáénak ne vallaná. Nekünk Csány László jutott. Büszkék lehetünk reá. Férfiasan megállotta helyét s ércznél maradandóbb emléket hagyott maga után — bár a hazafias kegyelet áldozatkészsége az érczemléknek is rövidesen életet fog adni 1 Szomorú borongós október! Vér és vér, halálhörgés mindenütt a meggyötört szegény magyar hazában! Vájjon lesz e még tavaszunk? Hiszen a természet sem hal meg, csak pihenésre tér, erőgyűjtésre. Ilyen az elnyomott nemzetek csendes hallgatása is. Amikor a hatalmi önkény azt hiszi, hogy minden csendes, minden szabadság békókba veretett . . . nagyon tévedett. A nemzstek tetszhalála rettenetes feltámadást készit elő. Az eszme, amelyért a századok vérzivatarja dult, megerősödve, megifjodva feltartóztathatatlanul tör magának utat s lesújt útjában mindent. A történelem erre a tanulság! Évszázadok rabigáját egy pár nap alatt vetik le a megerősödött szabadságszerető nemzetek. A szabadság ad az egyesnek ugy mint a nemzetnek boldogságot, erőt, jólétet és hatalmat. Nézzük Angliát, Francziaországot s a hatalmas Északamerikai Egyesült Államokat. A szabadságra, függetlenségre való vágy kiirthatatlanul úrrá lett az emberiség lelkében. Évezredes zsarnoki uralmat döntött meg Kínában s százmilliókat tett szabaddá szinte máról holnapra. De mi az, mi a szabadság mozgalmaknak erőt ad mi az mi a sikert biztosíthatja? AZ egyenlőség és testvériség! E kettő képezi a harmadiknak czélravezetö egyedüli eszközét. Meg kell értenie a nemzet fiainak egymást. Egyesült erővel kell törnie szabadságának teljes függetlenségének kivivására! A szent eszmék hevítsék ismét a honfi keblet. Ne tartson vissza hogy ilyen pap kellene az egész országban, mint ez. — Igaz, hogy Gasparils Kilit se volt magyar nevü s mégis vértanú lett a magyar hazáért. — Hej uram, néha a legjobb magyar nevek alá bújik a feketesárga szellem. Vogronics azonban nem ilyen volt. Könyörgött, hogy ajándékozzam a templomnak a zászlót. Eleinte tudni sem akartam róla. A lelkész azonban minden nagy ünnepen megismételte a kérését. — Tudja mit tisztelendő uram — ha fiam születik, akkor odaajándékékozom a zászlót. — Imádkozni fogok, hogy fia szülessék — mondta a plébános. — Öt hónap múlva fiam született. A fél Mária képet kivágtam a zászlóból, aztán átnyújtottam a csonka lobogót a papnak. Vogronics két oltárpárnát készíttetett belőle s az oldaloltáron helyezte el. Egyszerre világos lett előttem minden. — Tehát mikor a templomban láttam nénit. .. — Arra a két oltárpárnára borultam. És ilyenkor, uram, eszembe jut Komárom, a fényes napok, a szomorú búcsúzás, a lobogo sorsa és sirok, amig imádkozom, hogy mégegyszer megérhessem a nemzeti dicsőség feltámadását.