Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-02 / 40. szám
2 MAGY4.R PAIZS 1913 október 2. tevésekkel: utána néztem a dolognak. Megfigyeltem, mit eszik a favágónk, mit hoznak ebédre a szőlőmunkásnak, mit az 5 korona napibéres kőmivesnek; hogyan kosztol az ötholdas kisgazda aki földjét maga dolgozza meg a családjával: hát rémülve tapasztaltam, hogy rosszabbul élnek mint valaha. Napokra elvette a nyugodt álmomat az a felfedezés, hogy egyes falukban nem krumplin telel át a szegény ember mint a régi jó időkben, hanem burgondi répán, jó savanyu eczettel adják meg az aromáját, mint gazdag embereknél a krumplisalátának. Igen ez a legújabb magyar találmány: krumplisaláta burgondi répából, hus nélkül. Hogy itt-ott az utóbbi időben a kisgazda megiperedett, határozottan tudom: ez csak szórványos tünet. Itt-ott Dunántulou tudta „megelőzni" magát, ahol belterjesebb lett a gazdálkodás, több a krumpli és a kukoriczatermelés, ahol nem pusztított a disznóvész, ahol szerencsés körülmények találkozása folytán fellendült kissé az állattenyésztés. Itt ott szépen raknak a takarékba a parasztok. De az általános irányzat az egész országban éppen az ellenkező: 1906-tól 1911-ig a jelzálogterhek évi szaporodása 230 millió koronáról több mint 800 milliók koronára szökött fel. {Dániel Arnold: „Többtermelés" 115. oldal.) Ez nem mind a földbirtokot terheli ugyan, de bizonyos, hogy az eladósodásban az vezet; Németországra is kivan mutatva, hogy a termőföld árának emelkedése mathematikai pontossággal maga után vonja növekvő mértékű eladósodását; pedig nálunk 1907 óta rendkívül emelkedett a föld ára. —ár. Kossuth halála. Az októberi gyász alkalmából feleleveníti: Dr. KOVÁCS DÉNES. Mint Rákóczi bus magyarjai Rodostóban, a Márvány tenger partján, ugy voltunk mi ott, kisded újságíró had, pár hétig Torinóban, távol — mondta komoly hangon, mert itt ha megbukunk, Isten bizony felakasztanak . . . És a kopasz tábornok sejtelme szomorú valóra vált. Knézich Károly a második rácz volt a magyar hadseregben. Velikigyergyoveczen született 1808-ban határőrvidéki katona családból. Damjanich vörössipkásait ö is sok diadalmas csatára vezette. Mint vad rácz került Egerbe, ahol megismerkedett a derék Kapitány családdal, amelynek egyik szép sarját nőül is /ette. A derék magyar nő magyarrá tette a férjét is, hogy honvédéit akkor sem hagyta el, mikor már lemény vesztetten állt Sarkadnál. — Akasztófát neki is! — mondta Haynau s a fiatal tábornok bitóíán végezte életét, szép fiatal özvegyet — s két kis árva leányt hagyva maga után. Pöltenberg Ernő lovag német volt, Bécsben született 1813-ban. A bécsi forradalmat elfojtották, ő hát magyar ügy szolgálatába lépett. Győrnél aratta legszebb babérait, hol 12,000 emberrel tartotta magát Haynaunak 75,000 embere ellen. Mikor végig nézett társain a bitófa alatt, egykedvűen jegyezte meg: — Mondhatom, hogy gyönyörű deputáczió megy az Úristenhez a magyarok ügyében reprezentálni . . . a hazától, az öiökhó takarta Mont-Cenis alján. Bár kevesen voltunk, az egész országot képviseltük és egy nemzet érzelemvilágát mozgattuk táviratainkkal. Az a nagy-ember sokat szenvedett, de vele szenvedtünk mi is, kik szivünk vérével irtuk meg azokat a szomorú hireket a magyar hazának. Turinnak, ennek a szép piemonti fővárosnak, egyszerű utczája a Via dei Mille, de büszke a neve s Garibaldi dicsősége fűződik hozzá, akinek a szobra ott áll az utcza torkolatában, a Pó folyó partján. Ennek a történeti nevezetességű utczának 22-ik számú házában lakott Kossuth Lajos. Régi, ódon ház, valami nápolyi grófnak a tulajdona, de most örök emlékű a magyar nemzet előtt, mert falai közt mult ki Kosruth Lajos. Kossuth sokat, nagyon sokat szenvedett. Nem feledem el soha azt a jelenetet, mikor halála előtt négy nappal Ruttkayné bevezetett a beteg szobájába. Egy ablakos, utczára nyiló kisded szobában, széles vaságyon feküdt Kossuth Lajos. Az ágy jobb felén állott idősebbik fia, Kossuth Ferencz és szembe vele Kossuth hű szolgája, Giorgo. Gyöngéden forgatták ágyában a beteget, aki roppantul türelmetlen és izgatott volt. Amint beléptem az ajtón, megdöbbenve állottam meg a küszöbnél. Kossuth csaknem ülő helyzetben feküdt ágyán. Három magas párna volt a feje alatt. Az egykor hatalmas ember ott vergődött ágyán. Kezeit idegesen mozgatta. Hófehér szakállával és hajával szinte ellentétben volt láztól piros arcza. Szemei, az egykor bűvös varázsu szemek, nyitva voltak, de hiányzott belőlük a lélek tükre; ajkai amelyekről egykor egy nemzetet felrázó fényes szózatok hangzottak, ezt rebegték fájadalmasan: — „Jaj, jaj!" Több szót már nem tudott mondani. . Az utolsó öntudatos szó, amit kiejtett, az volt, amelyet ifjabb fiának, Lajos Tivadarnak mondott megérkezése napján, márczius 16 án. — ,,Fiam, rosszul vagyok !" Ettől fogva nem volt érthető szava. Ha világos perczei voltak is, nem beszélt. Elég volt azonban az a kinos jajszó, hogy szivembe nyilaljon és zokogva hagyjam el a nagy ember szobáját. Ruttkayné, ez az áldott szivü asszony, velem együtt zokogott. Kossuth mozdulataiban még ekkor is annyi erő tükröződött, hogy nem csoda, ha Damjanich János akkor érezte a legnagyobb fájdalmat szivében, mikor meg kellett válnia derék vörössipkásaitól. A balsors ugy akarta, hogy szabadságharczunknak e kiváló alakja egy sétakocsizás alkalmával lábát törte. — Félek, nagyon félek, — sóhajtotta bekötözött lábára mutatva — hogy ez a láb sirba viszi a szabalság ügyét is . . . Igaza volt. Ha Damjanich megmaradhat tevékenysége mellett, ki tudja, nem máskép alakultak volna — é a magyar szabadságharcz dolgai? Gróf Leiningen- Westerburg Károly feltétlen hive volt Görgeinek. Németországban született 1819 ben, uralkodó családokkal volt rokonságban. Igaz barátja volt a magyar ügynek s rettenthetetlen katona. Uj hazáját becsülettel szolgálta s bár sok borsot tört az osztrákok orra alá s Görgei maga kérte, hogy meneküljön, Leiningen maradt s osztozott bajtársai sorsában. Bitófán végezte be életét a fejedelmi sarj . . . Lahner György a központi fegyvergyárnak volt vezérfelügyelője. Beszterczebányán született 1816 ban. 1818-ban Kassán állomásozott ezredének 3-ik zászlóalja, melynek ö volt a parancsnoka. Előbb a rakonegyesek biztak felgyógyulásában, noha Bozollo tanár, a bires belgyógyász, már ekkor letett minden reményről. Napró'.-napra négyszer mentünk a házhoz, hallani a bulletineket, melyeket a három orvos nevében Kossuth Ferencz irt, a hálás fiu, aki atyja ágya mellett töltött éjt, napot, hogy végre a szakadatlan virrasztás következtében'szemgyuladást kapott. Éjjelente szívszorongva mentünk a Kossuth háza elé, lesve az első emeleten azt a sötét ablakot, amely mögött a nemzet nagy fia vivta haláltusáját s a dolgozó szoba tejüveges lámpáját, mely enyhe fényt szórt az utczára, ahol mi állottunk, az éj csöndjében remegve és imádkozva a beteg életéért. Igy ment ez rémségesen hosszú napokon át, amelyeknek izgalmaiba szinte belebetegedtünk. Márczius huszadikán bekövetkezett a gyászos vég ! A magyar nemzetnek e gyásznapja borongós idővel köszöntött be Turinba. Hideg szél sivított végig a turini nyílegyenes u'czákon és az égen felhők kergetőztek. Balsejtelemmel mentünk fel, Kossuth Ferencz megindultan, könnyes szemmel jelentette, hogy nincs többé semmi remény s az orvosok szerint a katasztrófa már csak órák kérdése. Ettől fogva nem távoztunk többé a házból; ott vártuk az értesítéseket, amelyek mind vigasztalanabbak voltak. Óráról-órára a táviró drótján röpítettük a hírt Magyarország felé, mig este tizenegykor elküldtük az utolsó üzenetet, mely gyászba borította a nemzetet. A sors kegye, vagy szeszélye, — kitudná azt most eldönteni, — tanujává tett annak a históriai mozzanatnak, midőn Kossuth utolsót lehelt. Reszket a toll kezemben most is, ha arra a pillanatra gondolok. Öt percczel volt 11 óra előtt, mikor a szomszéd szobában várakozó hírlapíróknak Aulich titkár kijelentette : — „Meghalt!" Nem tudom, hogyan és miként, a másik pillanatban ott voltam Kossuth ágyánál, melyet zokogva álltak körül a család tagjai: Kossuth Ferencz, Kossuth Lajos Tivadar, az Ambrdzovics család tagjai, az orvosok, Helfy Ignácz, Gróf Károlyi Gábor, Eötvös Károly orsz. képviselők, Gróf Benyovszky Sándor és neje, Figyelmessy ezredes, a hű barát és Giorgo, a hűséges szolga. Azt hitték meghalt, mert lélekzete megszűnt. Pedig még arczán ott volt az élet pírja. Az ^mmmvi mat« —w——iwm— ^ü^ czátlankodó ráczoknak a megfékezésére rendelték a délvidékre. Ő is hü maradt azután is a magyar ügyhöz. Emberi erőt meghaladó igyekezettel szerelte fel az ujoncz honvéd csapatokat. Kossuth meleg elismeréssel adózott a derék férfiúnak, tábornokká nevezte ki, — Haynau pedig felakasztatta. Gróf Vécsey Károly a világosi katasztrófa után vagy hétezer emberrel bolyongott reménytelenül. Bem apó kérte, hogy nyomuljanak Erdélybe, hátha még lehetne valamit csinálni? Ő azonban elvesztette minden bizodalmát a haza jobb sorsra fordulása felett. Augusztus 21-én, tehát nyolcz nappal Világos után, ö is letette a fegyvert — az oroszoknak. És ezt olyan nagy bűnnek vették, hogy daczára igen vagy befolyású rokonainak — nővére udvarhölgy s Ferencz József trónörökös nevelője volt — Haynau magán kivül kiáltott tel: — Fel kell kötni! — Ő legyen a kilenczedik. Ugyancsak október 6-án végezték ki Pesten az Újépületben Gróf Batthyány Lajost is, az első magyar felelős minisztérium felelős elnökét, 10-én Csány Lászlót. És a bosszuszomjas kegyetlenség még folytatta orgiáját Kolozsvárott, Pozsonyban, Nagyváradon, stb. stb. stb. M. Sz.
