Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-26 / 52. szám

8— MAGYAR PAIZS 1912. október 17. vagy kiszótt virágszála, — hogy nem készült az, Idegen országban. A mig ez áldásos példa szál lott anyáról, leáuyra; amig az idegenben készi- . tett czondráért nem adták ki a pénzt: több csengő arany is volt a ládafiában, mint most. Szomorúan gondol az ember arra, hogy hová is lettek azok a munkás honleányok, akik nemcsak hős fiukat adtak a hazának, — önmaguk nevelve őket olyan dicsőkké és hősökké, — hanem munkás leányokat is, akik nem szégyelték a varottasokat és szőtteseket önm-guk készíteni és nem szégyelték a szép magyar virágot, a tulipántot, ugy kiszínezni, hogy a messze ide génnek népe is megirigyelte tőlük e művészetet. S ma már? Lekicsinyelve és pirulva veszi a magyar nő azt a munkát kezébe, lekicsinyeli nemcsak a munkát, hanem a szép magyar mintát is, mert a tanitőnénék más idegen és talán Ízléstelenebb mintának engedtek tért hódítani a kézimunka terén s a mostani mamák (a lelkes honleányok) is jobban szeretik a franczia vagy más idegen stílusban készített mintákat, — mert hiszen az idegen, igy hát értékesebb is a magyar mintánál. Balga és téves hit! . . Mikor minden nemzet, a maga ősrégi szokását igyekszik megőrizni, csak a magyar az, aki a maga nemzeti mivoltá bői ki akar teljesen vetkőzni s a fajszeretetet magából kiölni . . Pedig, pedig milyen kicsiny lépést kellene tennünk, hogy a magyar kézműipar lendületet nyerjen, milyen kevés fáradtságot kellene kifejteni, hogy az a szép magyar motívum minden háznak diszét képezze és hogy az a zsenge gyermek-lélek felkapja és megszeresse azokat a gyönyörű tulipánokat, amikkel nagyhírű festőművészünk Munkácsy Mihály is már aszta los inas korában, felköltötte sokak érdeklődését, mert azt a magyar virágot a ládákra, olyan szépen festeni mint ö, más ki sem tudta. Mi vagyunk magyar nők hivatva arra, hogy vissza hódítsuk a magyar kézimunka és a magyar motivumos rajz hírét. Mi vagyunk hivatva, hogy azt a kis zsenge hadat megkedveltessük elődeink kézi munkáival, — az Ízléstelen idegen munkát és rajzot kiküszöbölve azzal. Ne csak kívánjuk, de követeljük a tanintézek rajztanitási és kézimunka köreitől, hogy hozzák be iskoláikba a könnyű magyar motivumos rajzot. Tömörüljünk önmagunktól a magyar kézműipar fentartásának zászlaja alá azzal, hogy mindenkinek már otthonában el legyen fogadva a magyar motivumos rajz, a melynek elsajátítására oktassuk ki nemcsak gyermekeinket, hanem nő cselédeinket is, akik ha meglátják a szőttesen és varottason pompázó magyar mintákat, hiszem, hogy örömmel fogják azt készíteni és ösmeröseik körében tovább terjeszteni. Mutassuk meg ezzel is, hogy nem halt még ki a magyar honleányok gárdája, hiszen a felébredés még most nem késő. De azzá lehet pár év múlva. Jaczkovics Miklósné. Csobánczi rege. Dicsőséges emlékű fejedelmünk Rákóczi Ferenez idejében valami Krájcz nevű csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Csobáncz várát. Harmíncz férfi és harmincz asszony védte a várat. Meg is védte igazán. Elesett a sem kaphatta meg, vagyontalan volt életébon s midőn meghalt érettünk a keresztfán, nem maradt utánna caak köntöse, melynek örökléséért koczkát vetónek maguk között a katonák. Bizony mindezt összevéve — Isten bocsásd meg bűnömet — azzal gyanúsítottam Szent Józsefet, hogy elsinkófálta a Jézuska arauyait. Ám megvilágositá elmémet mostan az Ur; látván a ti boldog megelégedésteket a Jézuska ajándékaival, tudatára jövök annak, hogy nemcsak nem sinkófálta el Szent József a három bölcs király ajándékát, a Jézuska aranyait, hanem mint gondos előrelátó családapa, eltette a takarékba, még pedig, ugylátszik, a mennybélibe, hol megvan engedve az uzsorakamat, mert a kis Jézus sok minden egyébbel együtt, az aranyat még most is osztogatja. Boskovics Ignácz. í tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéza. Az ostromló 6ereg azután hanyatthomlok elfutott. Ilyen harezot keveset látott a világ. Történt ez az eset az 1707-ik esztendőben Mátyás napja utáu való harmadik napon, február hónapnak 26 ik napján. Csak a dalnok hiányzik, a kinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az esetet a feledésnek sötét mélységéből. No hiszen dühös lett ezért a német. Bosszúval fogadta, hogy visszatér és kő kövön nem marad a várból. Ugy is lett. Amig dicső fejedelmünk itthon volt; addig hozzá nem férhetett. De a mikor balszerencse, árulás és dögvész a seregeit megbontotta s neki elkeltett bujdosnia : eljött a némát az eset után hét esztendő múlva. Békesség volt az országban, kifáradl a nemzet, nem volt többé magyar sereg, kénye kedve szerint pusztíthatott az idegen. Tüzet vetett a vár tetejére. Leégette a palotát, a tornyot, a várőrség tanyáit. Azután aknákat furt a falak alá; az aknákat megtöltötte puskaporral s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét csákánnyal és feszitővasakkal felturatta, a föl a várba vezető utat négy helyen keresztülárkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán levő viruló erdőt felgyújtotta. Kegyetlenül elpusztított mindent. Még a kápolnák sírboltjában nyugvó holttesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tűzbe hányta azokat is s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek eresztette. A várkaputól balra volt a GyulaíTy lányok virágos kertje. Bársony kezek, gyöngéd szivek ültették s ápolták virágait. Durva osztrák katona ezt a kertet is eltaposta. Kihalt a Gyulaffy-család, többé föl nem lámád. Porait szél hordja, eke szántja, sirbolt őrzi; erdő, berek, pázsit boritja. Emléke a történet mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szivekben. Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a hegy ormán s a völgy fenekén. Bakony felől, Dobos erdő magasáról oda-oda nyargal az őszi szél és süvöltő hangon kérdezi: hol vau Csobáncz vára? Hol van böszke tornya? Hol van szélforgója? Hol van csikorgója? Hol vannak lakói? Hol van most a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával ? Kérdezi, kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom, bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyiláfi felelhetne, de csak zúgás, mormogás minden felelete. Gyulaffy-láuyok, Gyulafly-menyecskék piros arcza, hollófürtje, égő szeme, selyemkeze, szerető szive, hova lettek. István ur felesége, a sudár Rozgoayi Dóra, a kinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét? László ur felesége, a büszke Forgách Margit, a ki testvérjét, a nagyváradi püspököt is magával vitte pártütőnek ? És a szőke Széchy Katalin, a ki itt töltötte mézes heteit, mielőtt ifjú férjével elment volna apósához Erdélyországba? Hát a lányok ? A szép Gyulaffy Sára, a kiért két gersei Pethö gyerek majd megölte egymást s utóbb se lett egyiké se? Hát Fruzsinka, a kit Homonnai Drugeth Gábor vitt el lengyel szélre, a ki többé soha se látta Csobánczot, de meghagyta mindenkinek, hogy holttestét oda vigyék vissza? «Miért vigyünk oda aranyos lelkem?® Mert én még látni akarom s ha oda visztek halottan is látom.» Hát Gyulaffy Róza, a kiuek szive meghasadt, mert jegyesét halottnak hitte? Hangzik e még a hegy az ő jajszavától? Pereg e még forró könyje amikor a vár ablakából el messze néz a völgyeken s nem látja mátkáját? Elmúlássá lett életük, porrá harmattestük, dallá, feledéssé emlékezetük. Csak Kisfaludy lantján szól még róluk a hang, gyöngén és édesen, mint az őszi bogár hangja. Da virágos kertjük megmaradt. 0:t van most is régi helyén. Lőpor robbanása, csákány kemény ütése, vad német katona durva lábanyoma, kétszáz esztendőnek enyészete le nem törte a Gyulaffy-lányok virágait. Zsálya, leveudula, piros szegfű, fehér szegfű, pünkösdi rózsa most is ott női az avarban. Ott nvilik szirma, ott árad illata, ott ragyog kedves alakja. Nem ülteti senki, nem öntözi, nem ápolja senki, mégis él, mégis mosolyog. Oda megy hozzá látogatóba az erdei vadvirág s ott is marad nála. Kesbor, fülfü, balatoni jáczint, törpe vadrózsa, kakukfú, szömörcze, szaikaláb, árvalányhaj ; ezak a látogatók. Megférnek egymás mellett. Nem irigykednek egymásra, színük, illatuk összeölelkezik, Talán a múltból, talán az enyészetből eljönnek éjszakánként, tavaszonként a Gyulaffy-lányok s láthatatlan kezükkel most i» ápolják azt a virágot, melyből egykor csokrot kötöttek szerelmes szivük fölé s délezeg mátkájuk süvegére. Eötvös Károly A kászonházi tanitó. — Ma eljőnek a szomszéd tanitók, - - mondotta a házigazdám, aki egy alföldi nagy tanyai területen öntözgette a tudomány szerény plántáját. — Kik jönnek? — Az ásotthalmi, a feketeháti meg kászonházi. Már nem tudom, nevenapja volt-e házigazdámnak, vagy egyéb ünnepi alkalmatosság adott titulust a vendéglátásra. — Messziről jönnek? — kérdeztem. — No, az ásotthalmi nem. Az, ha jól lépeget, tiz órakor indulhat, hogy ebédre itt legyen. A feketeházi is megérkezik idején, ha mindjárt útnak ered, amint letette a bögrét, melyből a reggeli tarhóját kanalazta. Hanem a kászonházi 1 Annak ugyan meg kell hajszolnia az apostolok lovait. Annak már hajnalban kell inditnia. Az a hely, ahová a vendégeket várták, tanyai iskola volt. Égyszerü zsindelyes ház, előtte feszület meg harangláb. Vasárnap volt, hát mély csönd borult az iskolára. No, ilyenkor hétköznap sem éppen hangos, mert a mezei munka idején otthon fogják a gyereket. Most, vasárnap, mintha minden aludnék a pusztán. A homokos ut érintetlen szűz folyó gyanánt feb rlett s a buezkai szőlőből elhagyatottan sötétlet ide váza a csőszállványnak. Nem hallattszott egyéb a nyárfalelek föl-tölzuduló zörgésénél, mikor a kósza szélben egyszerre ugy megindultak, mintha világgá akarnának repülni. Nem sokkal dél előtt kiállt a házigazdám a liczeum sövény elé és beárnyékozván kezével a szemét, szétkémlelt a laposságon : — Jönnek már, mondotta. Csakugyan érkeztek. Három felöl. Az egyik keletről, a másik nyugatról, a harmadik valahonnan délről. Hanem én meg nem látom őket, ha a házigazdám nem figyelmeztet rájok. — Látja, ott, a hármas jegenyénél azt a vékony árnyékot? Olyan, mintha lebegne a levegőben, vagy mintha apró fehér felhócskében járn3. Az az ásotthalmi kollega. Az a fehérség alatta a kamáslija. Arn délről a feketeházi ballag. Ott, az a mozgó kis szürke gomba! (Csupa fjj, azaz paraplé, mert az parapléval sétál. No ezek már közel járnak. Hanem ott nyugaton szinte a*, éghajlatnál, csak egy kis fekete pont látszik. Az is ember. Azaz, hogy nem is ember, (tette hozzá kesernyés tréfával) csak tanyai tanitó. Áz a szegény kászonházi. Hát anuak van még egy kis sétája idáig. Az ásotthalmi tanitó lassankint megnőtt, az árnyék testté sűrűsödött és látni lehetett, hegy mint gázolja a homokot. Hosszú lépéssel, jókedvűen. A kalapja is félre volt csapva. A mint egy tanya mellett elhaladt, ugy tetszett, hogy valami láthatatlan ellenséggel hadakozik. Hosszú botot körben forgatott maga körül. Olykor le is gugolt, aztán hirtelen felemelkedett, mintha ugrásra készülne. Nyilván ijesztgetett valamit. — Hehe — nevetett a gazdám — bajban az atyafi. A tanyai kutyák pályáznak a kamáslijára. Amint közelebb ért, hallani lehetett a kutyák csaholását. Egyik tanya ebtársadalma a másiknak adta át az embert. Három-négy elnyuladozó árnyék kisérte a tanya széléig, a hol már hivatalos komolysággal várta a szomszédtanya csaholó népsége. Igy közeledett folytonos zenebona közt, akár valami potentát. Csak éppen hogy kutyaugatás kisérte mozsárdörgés helyett. — Épe még az ikrád? — kiáltotta elébe a házigazdám. — Csaknem ép, — felelte vissza vígan az érkező. — Csina te! (Az utóbbi felszólítás a mi kutyánknak szólt, mely szintén elég élénken érdeklődött a botrányt okozó lábszárvédő iránt.) Kicsi arczu, fekete bajszú, sovány fiatal ember volt. Az Ádám-csutkájára — a mint mondani szokták — kulcsot lehetett volna akasztani. | Hanem gavallérosan öltözködött. A kis, kaczkiás I kabátja alig ért a háta közepén tul és a koc/.kás ; nyakkendője óriási csokorba volt kötve. A czipő; jéről elegáns mozdulattal leverte a homokot, — hogy a kővetkezőben még vastagabban ellepje. — Van-e kártya? — kérdezte. ! — Van. — Hát savanyúvíz?