Magyar Paizs, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-20 / 29. szám
MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE XII. éw . Zalaegeriaeg, 1911. juliu s 20. 29. szám Sasöarlcesztd. Z. Jri orv Óíijlb- Xj&JOS M-antatársalc : | ^ ^ & ^ ^ ^ ;R;E:;lsrC! Z BOBBÉ^Y <3- "2" Ö BQ 2" lap n ajdonos. XJSfintési ár; 'ügj én* 4 kor. 04 f •Tél int 2 kor. 04 f N.jjedr* 1 kor. 04 f %y«a ssáai 8 fillér. Hirdetés* k dij* megegyezés szériát Nyilttér sor* 1 kor Szerkesztőség ki«dóT*t*> : Kossuth-utca* 43 üféreiia — Csak arassatok. — A kenyér* Kenyeret télen-nyáron eszűek. Vizet legtöbbet nyáron iszunk. Mind a kettő életünknek az első eleme. Előbb szólok a kenyérről. A kenyérről azért kell inkább nyáron beszélni, mert nyáron aratnak. Az értesítésekben számot adunk a búzatermés gazdagságáról. Hiába, csak nem utolsó ország a búzatermésben ez a mi országunk. Hátha még többet s jobbat termelnénk. Mert lehetne ám. Ha több földet szántanánk, ha mélyebben szántanánk, s ha több iskoláztatás után okszerűbben vetnénk és szántanánk. Hanem azért mégis csak terem annyi, amennyi terem. Terem annyi, hogy felit sem esszük meg. Megennők, de nem adják ide. Azt gondoljátok jámbor magyarok, hogy ti gabonából sült kenyeret esztek? Esztek istennyilát. A falusi paraszt ember jó kenyeret eszik, »ert gabona kenyeret eszik. Mert a gabonát 6 maga veti, ő maga aratja, ő maga csépeli ; ő maga őrli s a saját gabonájának a lisztjét viszi haza, ő maga, vagyis a felesége rostálja, szitálja, dagasztja, süti. Gabonakenyeret eszik. De a városi nép szemét nép. Nem ugy értem. Hanim ugy értem, hogy kenyér helyett szemetet eszik. Szeméttel él. A városi aép, amelyik okosnak tartja magát, gabonát vásárol s elküldi a malomba. Azt hiszi a szerencsétlen flótás, hogy abból fog kenyeret enni. Nem tudja, hogy a magasabb rendű művészi kereskedelem és ipar szabálya szerint adsz 20 kiló búzát s kapsz 20 kiló lisztet. Az aztán mindegy, hogy amit kaptél, sütőtökből, döblfczből való liszt é. vagy Tanulmányút. — Zalai diakok Erdó yben — I. Nem volt kalandos, semmi diákos úgynevezett érdekesség nem volt benne, tebát regényes sem volt; hiszen iskolai szabályok között ment végbe, praeceptori felügyelettel s tarkitva a társaság férfiakkal, hölgyekkel, egy diák kisasszony is volt, fiatalokkal, vénekkel. A névsort bevezetésül közöltem a mult, 28. számban. Nem volt költőileg kalandos, tr égis lejegyzem •zt az utat. Épen azért, mert komoly tanulmányut volt. S magamról tudom, hogy sokszor szeretné az ember mérgébe a fejét a falba verni, hogy nért nem jegyezte meg ezt, meg azt. Megjegyezzük ugyan, de az emlékezet kőtáblájáról vagy viasztáblájáról csakhamar lekopik ez is, az is. Jó tehát azt leirni, Egyik-másik tanítványunk elolvassa * az egész utat végig barangolja még egy**er, minden kövön, patakon átugrál még egy«zer, de most már nem izzadozva, végig utazik ezer kilométert egy óra alatt a karosszékben, amig ezt a jegyzetet elolvassa. Azám 1 de nagy ügyetlenséget követtünk el ketten, én és a nagy Hantke Emil. Mi volnánk mi, csak szép fehér, finom apró liszt legyen, mint a munt-liszt. A városi népnek a többi része azonban ennyire sem jut el. Hát ezek mit esznek ? Csak az Isten ti dja megmondani. Hány kaszatömlőczőn megy keresztül ennek a nagy tömegnek a kenyere ? Ki tudja, ki milyen konkolyos gabonát visz a malomba ? Milyen malomban hogyan őrölték azt meg ? Vájjon nem termett é a malom udvarán is szántatlan gabona ? Milyen kereskedők vásárolják meg azt a finom lisztet ? Micsoda közvetítő boltokba ágaznak szét ezek ? Vájjon nem terem-é ezeknek az udvarán malomnélküli liszt ? Micsoda pékeknek micsoda legényei gyúrják, dagasztják és sütik azt a városi fehér kenyeret? Hát bizony ennyi művészi, kereskedelmi kézen keresztül menve van abban a kenyérben: mákvirág, konkoly, egérfarku fü, s hogy szerelem is legyen benne: kékvirág, aztán mályva, pukkantó, bolonditó csalmatok, üszök, polyva, fűrészpor, alom, restalj, fuszulykatok, dinyeszár, mészkő, alabástrom, mosogató rongy, házi légy, póczegér, penészgomba, cserebogár és szőlőkaró, de mind finomra, fejérre őrölve, — szóval minden van a keByérben, csak kenyér nincs. Ezt a kenyeret eszik a városi nyomorult tisztviselők. S ez jó nekik, mert ők jobbat nem ettek. S mondja még valaki, hogy Magyarországon nincsen „kereskedelem". Tudom, hogy a molnároknak, kereskedőknek s pékeknek 1—2 százaléka maguk részökről méltán méltatlankodva rám zug, hogy igazságtalan, goromba, gyanakvó, gyanúsító, gazember vagyok. Ezeket tisztelem. De 98 százalék, ezeren, meg ezeren meglapulva hallgatnak, mint nyul a fűben, mert legjobban ők tudják, hogy igazam van. Fraucziaországban jó kenyeret eszel. Nemcsak, bogy jó kenyeret eszel, de járd be a kompániában úgynevezett ujságskiblerek, s a végén jutott eszünkbe, hogy az uton nem jegyezgettünk, mit f gunk írni? Mert a lári-tári tárcza csevegés mellett egy kis tartalomnak is kell lenni. Hát akkor nem írunk. Én mégis írok, mert jobb a foltos, mint a semmi ruha. Megkönnyíti a dolgomat az, hogy sok vidéket anélkül is ismerek már s nem kell sokat hazudnom. Különben, itt a nyakam, hogy Hantka is ír, ha másról nem, az alsószentmihályfalvi Józsa Ágnesről, aki Toroczkón a »piczereket« hordta a szomjas diákoknak. De erről s a csürdöngölőről majd később beszélek. Mielőtt megindulnánk, nem tartom feleslegesnek és haszontalannak az utazás magasztalását. De nem ám ugy, hogy komoly bölcseséggel sokat prédikáljak. A távolabbi embernek és nagy természetnek különbözőségeit látva, szűnik bennünk az egyoldalúság. Tudjuk ezt. De példával is illusztrálom, mennyire szükséges az utazás, hogy az ember már gyermekkorában lépje át a faluja határát. Akárhányan voltak a mi kompániánkban is, akik alig-alig tudták elhinni, hogy a a tordai pogácsát pogácsának lehessen nevezni, mert hiszen ők csak ismerik a pogácsát, de ez nem olyan. Nem olyan sem a színe, sem az ize bűze, sem a formája, sem a nagysága. A poszéltében-hosszában az országot, meglátod, hogy a kenyérnek még az alakja is mindenütt egy. Egy a fotmája, szine, ize. S jó. Nem hiában, hogy a liberté, égaiité, fráternité országában vagy. Pedig hát ipar és kereskedelem ott is csak van. De nem „magyar" kereskedelem. Mert jegyezzétek meg, hogy, Konstantinápolyt sem veszem ki, nincs a főldgolyóbisnak olyan városa és országa, ahol annyi különféle gy üledék, annyi sokféle hájjal megkent széthúzó és önző elem, s mégis mindmeganyi iránytadó elem volna, mint Magyarországon. Véletlenül én parasztember vagyok. Talán azért ismerem a kenyeret. Vagy azért ismerem, mert szeretem a jó kenyeret. S véletlenül negyven év óta városban lakom. De e negyven esztendő alatt sohasem történt meg velem, hogy „kereskedelemből" szerzett jó kenyeret egyem. Sőt az gem történt meg negyven esztendő alatt, hogy rosszat is egymásutánban kétszer egyenlő rosszat egyem. Egyik olyan, mint a száraz krétapor, még csikorog bele a fogad, a másik hig, mint a kulimász, májter, a harmadik savanyu, mint az éretlen vadalma, a negyedik keserű, mint az epe, az ötödik nincs megdagasztva, a hatodik keletlen, a hetedik igen megkelt, a nyolezadik nem sült meg s olyan szalonnája van, mint a köszörűkő, a kilenczedik olyan, mint a laposmenykő s ez a vékonyság is kettőbe válik, a tizedik dohos lisztből van, a tizenegyedik jó volna, de cserebogarat és mosogató rongyot találok benne. S ha túléltünk minden szemetet, akkor elől kezdődik a sorozat s mathematikai pontossággal váriálódik és kombinálódik a végtelenségig, de soha egymás mellett ismétlésbe nem bocsátkozik. S jó ez a városi tisztviselőknek, mert — mondom — jobbat nem ismer. Meg aztán inkább hússal táplálkozik, mint a ragadozók gácsa olyan kis kerek valami, mint a csárdás kalap, de csak akkora, mint egy ötkorenás tallér, hanem kövérebb, a szine fehér, a teteje meg van rovátkolva, benne tepertyü van, s az ára csak két krajezár, mint a zsemlyének, s mint a zalaegerszegi füstölt túrónak. Rövidesen a zalaegerszegi tepertyűs pogácsa a pogácsa s nem az olmützi tea sütemény. Jó tehát egy kicsit ulisszeskedni. A pogácsával kapcsolatban szükséges a többoldalúság érzelmileg-kedélyileg is. Aki utrakél, hagyja otthon a bánatot s a gondot, a mogorvaságot s a gorombaságot; hagyja otthon az irigységet, a kényelmességét és a kényeskedést. Ha lehet egyvivásu emberekkel menjen, de vigye magával még utitársul a barátságos és kedélyes józanságot, s a könnyüvérü, fürge, de kitartó és erős humort. Persze a humorban nem a szószátyár viczet kell érteni. Különös, hogy a közéletben még az iskolázott emberek s az írók is minden léha hülyeséget, minden ostoba parasztságot humornak mondanak. A vicz többször inkább sértegető; ellenfelét igyekszik letiporni s maga hiuságos henczegéssel hetvenkedik — a világ szeme előtt: lényegileg pedig megfordítva van a dolog. A humor fölemeli ellenfelét s magát — megalázás nélkül ugyan — megalázza,
