Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-17 / 3. szám

4 MAGYAR PAIZS 1901. január 10. kolozsvári s kassai sonka legalább is van olyan, mint a prágai; hogy a szé­kely szőttes és kalotaszegi varrottas leg­alább is ezerszer többet ér, mint a bécsi csipke, még mint a manchester lájbi is, s hogy nemcsak a lincziek és augsbur­giak, de egész európa magyar embertől tanulta a gyufacsinálást. S több effélékről akarja meggyőzni az egyesület a közönséget, s önöket is túlsó uraim. De nem megy ez ám olyan könnyen ! Rómát sem építették föl egy nap alatt, pedig azt inkább megtehették volna. Hogyan kívánják, hogy önöket egy év alatt meg lehessen győzni? Kossuthnak és Petőfinek is négyannyi embert kellett volna talpra állitaniok, mint a mennyit talpra állítottak. Démosthenesnek is több időre lett velna szüksége, hogy hazája nyakáról lekiabálja Maczedaniát. Az önök meggyőzésére legalább is százannyi idő kell. Tehát erre a mezőre is hiába jön az iparvédő egyesület. A megcsontosodott földet nem szánthatja fel. S hiába vet, mert nem arat. De van még egy mező. Ez nem lesz háládatlan. Megtanítjuk a magyar ipar védelmé­nek a tanára, a magyar föld megbecsü­lésére, a magyarság szeretetére a gyer­meket. Elmondjuk: «Felnővén, majd tapasztalod, hogy apáid földje nem ho­nod » . . . Tán sikere lesz. A gyöngéd szívre ráhat majd a kemény jóslat . . . S mint a szarvas fején szaporodik az agancs, évenként ugy gyarapodik erős akarattá lelkében a hit, hogy nem, volt de lesz! Igenis nem szünetel, az egyesület, még kevésbbé az eszme. Igenis, nem ugylesz, a hogy a túlsó oldalról gondolják és óhajt­ják. A pro és kontra érdeklődőket különben az iparvédő egyesület rovatához utalom. Borbély György. Csevegés csarnoka a nagyestélyről. Ábrányi estélynek neveltük el a múltkor. Most azonban, nekem legalabb, kedvem volna inkább Schnürmacher estélynek nevezni. De előbb még nagyobb kedvem van a ke­reskedő ifjak egyletét, s ennek minden tagjat, s az elnököt agyba-főbe dicsérni. Hiaba csür­jük-csavarjuk a dolgot, a városon legélénkebb egylet a kereskedő ifjak egylete, legalabb is legnagyobb élénkséget, sőt forradalmat tud csinálni. Nem lehet tagadni, a Társaskör is számtalanszor csinált már a napokban ilyen és olyan komoly hazafias mozgalmat, de a nagyvilágra nem tud kiterjeszkedni, sőt e kis városból is az előbbkelőségek közül esupán két embert tud megnyerni az ünnepélyeire, az alispánt és a tanfelügyelőt. Nem igy a kereskedő ifjak egyleténél. Ok minden eszten­dőben csinálnak egy nagyobb méretű mulat­ságot művészeti estélvlyel összekötve. A kö­zelből és a távolból országos hirü írókat és művészeket hivnak, s azok el is jőnek. En is elmennék, ha művész volnék. És ezeket éven­kint varialja és kombinálja az egylet, vagyis annak a feje, Balassa Benő, ugy hogy elmond­hatjuk róla, mint Judithról Arany János, hogy bár örökké zsémbel, de örökké ujit. De nagy szerencséje is van neki, mert jó hadserege van. A kereskedő ifjak igazan összetartok, önzetlen lelkes ifjak. Ilyen az egyletök is. Megközelítőleg sincs egylet Egerszegen, s a megyében sem, mely annyit gyűjtött volna, s annyit áldozott volna jótékony czélokra, mint a zalaegerszegi kereskedő ifjak önképző egy­lete. Es ez jó példaadás lehet masoknak. Jó drágák voltak a helyárak ezen a szom­bati estélyen. Elkeltek volna, azonban ha két olyan drágák voltak volna is. A nagy terem­ben nem volt üres hely. Mar az idevaló szereplők is jól felkeltik az érdekeltséget. Schnürmacher Zsigmond a hegedűn a ritkaságok közé tartozik. Dr. Révffy Zoltán a zongorán bravouroskodik, noha itt nem vitt főszerepet, s az éneklő Wein Margit kisérőjeként kelle szerénykednie. Ábrányi Emil az ismert elsőrendű költő s a felesége Wein Margit, ki az újságok szerint is hires opera­énekes és a velők jött Bischiczky zongora tanár méltán felkelthették az érdekeltséget. Néha azonban csalódnak is a jámbor vidé­kiek. Sokat várnak. S kevesebbet kapnak. Legtöbbször azonban nagyra nézik a kicsit is, s jónak veszik a roszat, mert nagy a tekin­télye a fővárosnak s az abban székelő mű­vészeknek. Egán Ede. A marha-tüdővész veszélye Ma­gyarország mezőgazdaságára. Irta Egán Ede. Das ungarische Pferd, seine Zucht und Lei­stung. Von Edvard Egán Megjelent Berlinben. Ein Wort für das arabische Pferd. Von Ed­vard Egan. Megjelent Berlinben. Landwirth­schaftliehe Skizzen aus Ungarn. Von Edvard Egan, Megjelent Berlinben. Nem csoda, ha ilyen munkásság láttára, érdeklődésem Egán iránt évről évre fokozó­dott. Akarta.;, is személyes ismeretségbe lépni vele, de vagy mások sem ismerték, vagy azt mondták, hogy Poroszországban lakik, hol egy nagy birtokot kezel. Két év előtt bizalmas baráti kézből egy kőnyomatos emlékirathoz jutottam. Egán Ede tett abban jelentést a földmivelési kormány­nak a hegyvidéki ruthén nép gazdasági álla­potáról, a nyomor okairól és a népmentés eszközeiről. Rémesebb képet talán soha sem láttam. Ha adat adatra nem lett volna hal­mozva, ha nem szamokkal, nevekkel, tények­kel igazolta volna állitasait: valamely képze­lődő romantikusnak borzadalmas alomlátásait hittem volna e műben leírva. Ám hivatalos jelentés volt. Arra az időre esett ez a jelentés, a mikor eszébe jutott a beregi, ungi, marmarosi or­szaggyülési képviselőknek, hogy valamit mégis csak tenni kellene a ruthén nyomor enyhítése czéljábó'. Össze is gyűltek a képviselőház egyik termében. Tanácskoztak is. Ékesen vá­zolták a szegénységet. Kutattak a baj okát. Keresgéltek mentőszerek után. Végre is, kon­krét eszmék hiányában jegyzőkönyvet vettek föl és feliratban kérték meg a kormányt, hogy tegyen valamit a szörnyű nyomor eny­hítésére. A sajtó meleghangú czikkeket irt. Minde-iki belátta, hogy tenni kell. De mit ? Ez volt a bökkenő. Hol kezdődjék a kura? Annak a testnek minde«e fáj; a feje, a lába, a dereka, a háta, a gyomra, a karja, mindene. Tehát magán a testen, kell kezdeni. De mit, de hogyan, de mivel ? Hol van a csomó, mely ketté vágandó? Melyik fonalszálat kell megragadni, hogy a gomolya lebonyolítható legyen ? Mi okozza a nyomort ? Minden ! A levegő, a viz, a föld. Az intézmények és az emberek. A pénz, hogy ennek van, annak nincs. A terméketlenség. A munkahiány. Az adósság, A tudatlanság. A pálinka. A demo­ralizáczió. A szidó. A közlekedés hiánya, a fölszerelés hiánya, a legelő hiánya. A szolga­bíró. Az uzsora. A jegyző. Az erdő, A duvad. A szarvas. Minden, a mit lát. Ez, mind együttvéve egyetlen szóban je­lentkezik. Éhség. Búzatermelő Magyarországnak van egy vi­déke, a hol a nép évről-évre, százezerszámra, mindig éhezik. Nem ismeri a jólakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jólakhassék. íme, az állattá fajulás utja. A kutya ragadozóvá lesz, a verép tolvajjá, ha éhes. A birka bőg, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóczczá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűr évtizedek óta. (Folyt, köv.) Ábrányi Emil egy kis kurtára szabott élet­képet olvasott fel, mely valamelyik újmódi szalon újságban jelenhetett meg. Nem restelem elmondani a tartalmát. Esküvőn van a pár Épen a templomban. A pletyka asszonyok sugnak-bugnak, hogy az a flaszterkoptató férfi így és amúgy, s hogy az a vézna menyecske igy és amúgy, hányszor szökött meg az apja kocsisával, s mégis férjhez megy, s richrig meg is történt az esküvő. Itt a vége. — Sokkal nagyobb hatást keltett a Vörösmartyra irt költeményének, a «Rendületlenül»-nek elmon­dása, melyet a Vörösmarty ünnepélyeken szavaltak volt már itt is az ifjaink. A költőt lelkesen megtapsolta a nagy közönség, a mint­hogy azt fényesen meg is érdemli. Ábrányiné Wein Margit még sokkal nagyobb hatást keltett. A hölgyeknek legalább is több kedvelője akad, mint a férfiaknak. Wein Mar­git különféle dolgokat énekelt. A közönség kérdezősködött, hogy miféle nyelven mondja a szöveget, olaszul, lengyelül, csehül, vagy francziául. Egyre megy. Egyiket sem értjük. Csak annyit tudunk, vagy tudnak magyar füleink, hogy mihelyt német vagy franczia, mindjárt orfeumszerü, s mihelyt kupié ter­mészetű, mindjárt német, vagy franczia. Más kérdés, hogy vájjon van é nekünk szükségünk az effélék müvelésére és ápolására ? Bizonyisten nincsen. Hogy az énekes művész francziául énekel a zalaegerszegi közönségnek, erre azt mondják a magas színvonalon álló mükritikusok, hogy a művészet nem ismer nyelvet és nemzeti határokat. Szóval Zalaegerszegre költözik az a bizonyos széles a világ. Ámen. Hanem van a nagy világi művészetnek egy tana, még pedig az első, melyet mi laikusok is ismerünk. S ez az, hogy a művészet gyö­nyörűség, s ennél fogva gyönyörködtet. Most hirtelen eszembe jut egy jelenet. A kolozsvári színpadon láttam muzsikálni egyszer Hubay Jenőt, ezt a pompás muzsikust. Azért mon­dom, hogy láttam, mert én hallani süket va­gyok. Mint minden nagyvilági művész, ő is az idegen «klasszikus» darabokkal akarta elérni az óriási hatást. A nyirettyüt ugyancsak megfogta. De nem vplt elég neki a nyirettyű munkaja s lelkénpk a négy húrba csapott áradozása : részt vett a munkában, a kínos munkában, testének is minden porczikája, verte a taktust a nótára a homlok ráncza, a szem­öldök mozgása, az arczizmok rángása, a száj, az orr, a karok lendülése, a törzsöknek jobbra balra hajlongása, s a verejték gyöngyözése-, de minél erősebben tánczolt ő, a közönség annál nyugodtabban maradt, sőt nagy része sajnálkozott az erőlködésen. A következő pont­nál megint felveszi a nyirettyüt Hubay, ma­gyar nótára gyújt, most már csak a nyirettyű mozog, ő maga olyan csendes, mint a jó lelki­ismeret, de a tenger népből egy sem marad a helyén, valamennyi tombol, tapsol és élje­nez. Hát én az én paraszt művészeti tudo­mányommal csak ugy vagyok most is. mint akkor diák koromban ; a kínos munkát most sem tartom gyönyörűségnek, ennél fogva mű­vészetnek sem. Talán azt az idegen klassikus hangmüvé­szetet ugy teremtette az Isten, hogy olyan erős fárasztó gestikuláczió kisérje, mint Wein Margit asszony énekét is. Meglehet; hanem ez a művészet jegyen az idegeneké. Kívánom tiszta szivemből. Wein Margit asszonyt azért hatalmasan megtapsolták, s megismételtették, kincsetérő hangterjedelmeért, s különösen, mert magyar nótát is énekelt tetszetős szándékú Blaha Lujza modorban. Hanem, hogy az idegen izü művészetnél sem szükséges grimászokat csinálni, bizonyítja a Schnürmacher Zsigmond hegedülése, kit Bischitzky tanár kisért a zongorán. Az ő hegedülésének a nyugodtsága már felerésze a művészetnek. S hogy a művészetnél a laikus a legjobb szakértő kritikus : az is megbizonyosodik az ő előadásánál. Az ő hegedülésében még a zene­süket emberek is gyönyörködtek. Ezért mondtam, hogy az estélyt inkább Schnürmacher estélynek szeretném nevezni. Pe dig én bizony ugy értek a zenéhez, mint hajdú a harangöntéshez. A közönség tánezra kere­kedett. A hölgyek névsorát a következőleg sikerült összeszedni . Asszonyok:Rulics Sándorné, Szaiay Gyuláné, Hazai Adolfné

Next

/
Oldalképek
Tartalom