Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)

1992-10-01 / 10. szám

lemmel foglalkoztak. A város mai őslakóinak java része a valamikori tutajosok, sóvágók és szekeresek leszármazottai.

A máramarosi utazásra készülődve feltűnt, milyen forradalmár lelkületű emberek lakták ezt a vidéket. Pedig már 1514-ben is nagy árat fizettek ezért. A magyar királyok úgy próbálták magukhoz édesgetni a parasztokat, hogy kisebb birtokokat ajándékoztak nekik. Ám e kurta nemesség nagy része mégis Dózsa mellé állt, s ha az életével nem is, de földje elkobzásával fizetett ezért. 1551 őszén a sóbányászok lázadtak fel, ahogy ma mondanánk, „kimentek az utcára”. Ennek eredménye a „técsői egyezség”, melynek értelmében Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és Sziget a só és fa ügyében különleges elbírálást vívott ki magának. A sószállítmányok biztosításával a huszti várkapitányt bízták meg.

Bevallom, nagyon elcsodálkoztam azon, hogy az igazi szigeti családok sarjainak esküvője még ma is a Rákóczi-indulóval kezdődik! A város lakossága, amely II. Rákóczi Ferenc hűséges támogatója volt, máig megőrizte a Rákóczikultuszt. (Érdekes, hogy sok máramarosi ruszin és román jobbágy is harcolt a fejedelem mellett.) A város múltjának lelkes kutatója, Mazalik Alfréd hívta fel a Figyelmemet arra, hogy Máramarosban az 1848-as forradalmat is támogatta a románság. Máramarosszigeten, a híres Malomkertben gyártották a fegyvereket, közel 3000 puskát - és lövedéket meg puskaport - készítettek a nemzetőrség számára. A református kollégium épületét rendezték be kórháznak, amelynek későbbi gondnoka, Várady Gábor részt vett a Bem által vezetett dési csatában. 1861-ben került vissza a városba, és Szilágyi Istvánnal, Arany János kedves barátjával a máramarosi művelődés elindítója volt. Ők szervezték meg a Máramaros című lapot is. (A két világháború között tizenöt újság jelent meg ezen a vidéken, köztük egy zsidó lap, Stern néven.)

Juhász Gyula, aki 1906- ban a szigeti algimnáziumban kezdte tanári pályáját, így írt egyik versében: „Magyar Kelet volt e város, / Fajok tanyája, ódon és kies, /

a magyar, a zsidóság pedig szinte teljesen eltűnt. Az 1972-ben Izraelbe kivándorolt író, Bruckstein Lajos szerint Máramarossziget az egyedüli város, ahonnan az egész zsidóságot elvitték, de nem a magyarok, hanem a németek. Hálásan emlékszik az életüket kockáztató magyar családokra, akik bújtatni próbálták őket.

Hogy mennyire találó Juhász Gyula idézett jellemzése, példa rá, hogy a város modern faiparát egy porosz

Egy 11. századi egyház alapján épült fel a gyönyörű református templom

A túloldalon:

A táj hangulatához illeszkednek a kis fatemplomok

Közel az éghez, s a magyar határhoz / S a vándorló költőhöz is szíves. ”

A 19. században indult meg Máramarosba a zsidó bevándorlás. Szigeten a városi kézművesek több mint 15 százaléka zsidó, s ritka jelenségként földművesek is voltak közöttük, például Tiszafaluban, Szaploncán. Egy 1890-ben készült statisztika szerint Sziget lakosságának 60 százaléka magyar, a többi zsidó és román. 1940-ben a 40-45 ezer lakosból 70 százalék magyar, 15 ezer zsidó. A Ceausescu-rendszer mindent elkövetett az arányok átbillentéséért: a környező román falvakat a városhoz csatolták, s így a 45 ezer emberből most csak 14 ezer

származású multimilliomos, Groedel Armin teremtette meg. Lengyelországból került ide a család az 1860-as években. Groedel Armin emlékét emellett azért is megőrizték, mert saját költségén taníttatta munkásai tehetséges gyermekeit. A gazdag iparosok kötelességüknek érezték a kulturális és szellemi élet támogatását. Kötelezte őket a múlt is, hiszen Mohács előtt két évvel, 1524-ben Szigeten nyílt meg az ország első protestáns iskolája, 1845- ben pedig itt nyitották meg a Habsburg Birodalom egyik legelső kisdedóvóját. Az iskolákat az erdélyi fejedelmek alapítványokkal támogatták, különösen Apafinak köszönhet sokat e vi-