Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1991-07-01 / 7. szám

POSTALÁDÁNKBÓL 13 lották fel. Végül, de nem utolsósorban köszönet il­leti Éva Helmy asszonyt, aki már számos hangver­senyt rendezett a magyar és az erdélyi rászorultak javára. KERÉMPi JÁNOSNÉ BUDAPEST KÖZADAKOZÁSBÓL EMLÉKMŰ Az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűz és a forradalmat követő megtorlások áldozatainak emlékére emlékművet emelünk a városban, ami­hez ezúton is kérjük min­den együttérző támogatá­sát. A kuratórium első fel­hívása óta számos befize­tést kaptunk itthonról és külföldről, amit tisztelet­tel köszönünk. Kérjük mindazokat, akik egyetér­tenek a szándékkal és an­nak támogatásával is tisz­telegni kívánnak az áldo­zatok emléke előtt, ado­mányaikat továbbra is az MNB 339-980 80/1264 számú számlára, az OTP körzeti fiókjához (Moson­magyaróvár, Városház u. 3., 9200) küldjék. A támogatást előre is köszöni a kuratórium (Mosonmagyaróvár, Pf. 112., 9201) nevében: DR. NAGY GYÖRGY ELNÖK NEKÜNK CSAK AZ KELL, AMI A MIÉNK VOLT Áprilisi számukban Ké­ri László „A kárpótlás kérdőjelei” című cikkében a következőket írja: .....milyen mértékben tud kártalanítani egy olyan or­szág. amely mindinkább az elemi gazdasági feladatok megoldásával küszkö­dik...”, továbbá: .....re­ménytelen vállalkozásnak tűnik olyan elképzelést elő­varázsolni, amely - akár­csak a társadalom többsé­ge számára - elfogadható megoldást nyújthatna ". Úgy hiszem, hogy nem csak a társadalom többsé­gének, hanem kivétel nél­kül minden egyes tagjá­nak a megnyugtató megol­dás az lenne, ha az ősidők óta fennálló szokások és törvények szerint az elve­szett, ellopott, erőszakkal elvett, jogellenesen kisajá­tított vagy jogászilag és finoman kifejezve - az 1945. VI. törvénycikkel törvényerőre emelt 600/1945. M. E. sz. rende­let alapján - „birtokpoliti­kai célokra felhasznált” magántulajdont eredeti tulajdonosának visszaad­nák! Ez az általános megbé­kélésen felül még azzal az előnnyel is járna, hogy a jogtalanul eltulajdonított ingatlanok visszatérítése esetén még kárpótlásra sem lenne szükség. Nekünk nem kell kár­pótlás, nekünk nem kell kölcsönpénzből kártalaní­tás, nekünk csak az kell, ami a miénk volt. A mező­­gazdasági termelés azon­nali megindításához szük­séges tőkét innen, a mun­kaerőt otthonról biztosíta­nánk. SCHMIDT ANTAL AUCKLAND, ÚJ-ZÉLAND Tisztelt Schmidt úr! Többször is elolvasva le­velét, úgy látom, hogy alig­ha tudnék írni az On szá­mára elfogadható választ. S az az igazi gond, hogy nemcsak Önnek nincs elfo­gadható válasz, de azok számára sem, akik hasonló sérelmeket szenvedtek az e századi magyar történelem valamely lehetetlen pont­ján. Válasz helyett csak ké­résem van: a következők végiggondolása. 1938 és 1963 között a magyar nép olyan idősza­kot élt át, amikor szinte nem múlt el egyetlen év sem anélkül, hogy a társa­dalom valamely nagyobb csoportját ne érte volna jogtalanság, intézménye­sen támogatott kifosztás. (A kezdő időpont az első zsidótörvény, a befejező dátum a kádári konszoli­dáció vége.) E negyedszá­zad során számtalan kor­mányváltás volt ugyan, mégis állandó harc folyt valakik ellen. A megtáma­dottak köre folyton válto­zott, végül is azonban sorra került mindenki: jobbolda­li, baloldali, zsidó, paraszt, kommunista, hadifogoly, polgár, sváb, felkelő, gyá­ros, munkástanácstag, ku­­lák, szocdem, háborús bű­nös - ki tudná e leltárt pontosan elkészíteni? Mármost annak eldön­tése, hogy kit ért nagyobb sérelem és kinek járna va­lami - teljesen vagy rész­ben - vissza, kit milyen fo­kon illenék kártalanítani - véleményem szerint re­ménytelen és eldönthetet­len kérdés. Természetesen az aktuális hatalmi viszo­nyok alapján, valamint a társadalmi báziskeresés kényszere miatt lehetséges a sokféle sérelem közötti szelektálás - de: szabad­­e?, igazságos-e? Ki és milyen mérce segít­ségével mérje össze a kü­lönböző megnyomorítottsá­­gokat? Az egyik százezer ember kisemmizettségét a másik százezer emberével? Elkobzást kitelepítéssel, hadifogságot elhurcolással, árvaságot kifosztással - ki tud összehasonlítani? „Nekünk csak az kell, ami a miénk volt” - írja Ön és első olvasásra nem is lehetne vitatni igé­nyének jogosságát. Nem tudom, hogy mióta él távol és mit tud Ön arról, ho­gyan működött ez az or­szág az elmúlt negyven év során. Vázlatosan csak a következő folyamat rajzát ajánlom figyelmébe: 1949 után az új rendszer először fölélte az addig föl­halmozott ipari, kereske­delmi és mezőgazdasági többlettermelni képes kapa­citásokat. A hatvanas évek elejétől kezdve fölélte az öröklött infrastruktúrát az­zal, hogy úgymond tőkét takarított meg elmaradt ál­lagmegóvásával és fejlesz­tésével. A hetvenes években kezdődött el külső források (lásd eladósodás) fölélése, a nyolcvanas évektől pedig a végső forrásé is, a terme­lő emberé, annak ideje, családi viszonya, elemi energiája (lásd egészség­­romlás, halálozás, születés­csökkenés, válások stb.). Itt állunk tehát oly mó­don, hogy szinte semmi fel­­használnivalónk nincs már, viszont itt van a nyakun­kon a 22 milliárd dolláros külső és az 1300 milliárd forintos belső adósság, számtalan más hiányokkal egyetemben. S még csak azt sem lehet mondani, hogy az itt élő tízmillió em­ber tudta volna ezekben az években azt, hogy mi törté­nik vele. De ha tudta volna, akkor sem lett volna más választása, még kevésbé esélye a beleszólásra, a vál­toztatásra (lásd 1956). Az elmúlt egy-két év múltán ha más nem is, de annyi mindenképpen tör­tént, hogy szembenézhet­tünk végre önnön helyze­tünkkel és valós reménye­inkkel. Ez is nagyon nagy dolog, miként az is, hogy megadatott a cselekvés megválasztásának szabad­sága. Ha e szabadság arra lesz való, hogy a rosszul megértett múlt alapján el­hibázott stratégiát válasz­­szunk, akkor eddigi gond­jainkat újabbakkal tetéz­zük. Önnek igaza van a saját megélt történelme szerint. Nekünk viszont itt és most annyiféle kudarcot kell egybegondolnunk és együtt értékelnünk, amelynek kö­vetkeztében az az igazság, hogy a „nekünk csak az kell, ami a miénk volt” - kivitelezhetetlenné válik. Kétségtelen, az itthon élő magyarság is erősen megosztott e kérdések kap­csán. (Bár különböző vizs­gálatok eredményei azt mutatják, hogy alig több mint 15% lát esélyt a törté­nelmi sérelmek orvoslásá­ra.) De nem kétséges az sem, hogy nem lesz olyan megoldás, amely megnyug­tatóan rendezné mindenki múltját. Számomra azon­ban nagyobb talány a jövő, a közeljövő - s talán ezért is oly nehezen értjük egy­mást. Nem remélem, hogy e vázlatos fejtegetéssel meg tudtam volna Önt győzni, de bízván abban, hogy ta­lán lepusztulásunk mai lé­nyeinek igazsága is elgon­dolkoztató, kívánok Önnek és családjának egészséget és minden jót! Budapestről, 1991. május 5-én. KÉRI LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom