Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-10-18 / 20. szám
sarkadi születésű 48-as szabadságharcos, Veress Sándor életrajzát. Mi volt az a legjobb tanulság, amit a múlt századi bukaresti magyarság életéből kiolvashatott? trA múlt századi bukaresti magyarság nemzetiségi eszménye két fő forrásból táplálkozott: beilleszkedés az ország életébe, a román nemzet hagyományainak megbecsülése és tisztelete, testvéri érzelem minden nemzet iránt; másik fő vonása pedig — a testvériség elválaszthatatlan részeként — önmagunk hagyományainak ápolása, az anyanyelv gondozása, a közös művelődés demokratikus igénye. Koós Ferenc és Veress Sándor ezt a két forrást talán csak ösztönösen érezte meg. Mikó Imre gróf, aki távolról együttérző tanúja volt Koós Ferenoék munkájának, a bukaresti magyar kaszinó 1857-es megalakítása után Koóshoz írt levelében megfogalmazta, mi lehet a bukaresti magyarság haladó nemzetiségi életvitelének alapja. Mikó Imre tanácsait így foglalhatnék össze: lojalitás a többségi nép iránt, az állam iránt, a többségi nemzet törvényeinek és hagyományainak őszinte tisztelete és megbecsülése. Ugyanakkor hangsúlyozta a másik előfeltételt: a kisebbség (nemzetiség) szokásainak, sajátos hagyományainak, anyanyelvének megőrzését, ápolását, lelki habitusának tiszteletét.” — Ez a múlt századi jelismerés vonul végig munkásságán, miközben szinte minden helyi hagyományt megkeres, kibont a jeledés ködéből. Egy mai, új szintézis jegyében ... „Mit állítsunk szembe a korszerűtlen és időszerűtlen lokálpatriotizmussal? Vagyis a köldöknéző provincializmussal, az üres nagyzolással, a tanulni nem kívánó önteltséggel? Mi foglalhatja el a helyét tudatunkban? Helyi értékeink tagadása? Fölényes lebecsülése mindannak, amit a szülőföldünk fel tud mutatni az emberek, népek, világok alkotó versenyében? Kétségtelen, hogy a nagyvilág egyetemes értékeihez mérve a szülőföld mindenképpen kevesebbet produkált. Egy aránylag szűk vidék nagy matematikusa, akár egy Bolyai sem versenyezhet a világ sok-sok Bolyaijával. A földgolyó minden szőkébb vidéke hátrányban maradna egy ilyen összehasonlításban az egész világgal szemben. Ez a gondolat oda vezetne, hogy tulajdonképpen minden szülőföldszeretetet, a helyi értékek mindenféle számontartását el kell vetni. De nem kerülne-e így a kultúra, a történelem, érzelmi világunk légüres térbe? Olyan léghajó válnék belőle, amelyről messzire ellátni, mert magasba emelkedett, de többé nem tud a földre visszatérni, mert nem köti hozzá semmi. Ha egyáltalán meg lehet tagadni a szülőföldet — mert az hűségesebb, mint mi hozzá, elindító örményeivel egész életünkön elkíséri! —, akkor nem az egyetemes kultúra és valami földrajzi kötöttségektől, nemzeti sajátosságoktól mentes világkép foglalja el a helyét, hanem egy jellegtelen, elmosódott, cinikus gyakorlatiasság, élő kultúra helyett kompütercivilizáció... Az erdélyi magyarság kultúrája, világképe, tudata, értelmi kötöttségei százados hagyományokból nőttek ki, irodalmi, de nem csak irodalmi hagyományokból, s a jelen és a jövő feladatait is ezeknek az összefüggésében érzékeljük, vállaljuk. A mai romániai magyarság világképe, önismerete elképzelhetetlen Apáczai Csere János eszméi, vagyis a mélységes humanizmus és az anyanyelvűség eszméje, Bolyaiért érzett jogos büszkeségünk, Mikes Kelemen hűsége, Gábor Áron hősi példája, 1848 nemzedékekre kiható élményei nélkül, s mindezekkel együtt, harmóniában, a román néphez kapcsolódó testvéri érzéseink egymás nyelvének, kultúrájának, hagyományainak őszinte tisztelete, megbecsülése és ismerete nélkül. Erdélyiségünknek éppen ez a tartós érzelmi alapja, megújító forrása, megtartó biztonsága.” — Az erdélyi helyi hagyományok megidézése rendjén többször fordult figyelme a sepsiszentgyörgyi egykori székely Mikó Kollégium felé, amelyben középiskolai tanulmányait folytatta. Miben érzi igazán ennek az iskolának — s oly sok erdélyi társának, régi jó iskoláknak — a szellemi erejét a mai nemzedékek életében? „Nevek kívánkoznak most ide, tanárok, diákok neve, munkássága, amely jelez és bizonyít. A történész Csutak Vilmos, a folklórgyűjtő Konsza Samu, aztán' Makkal Sándor, Szabédi László jut eszembe első felidézésre, de a sor nemi velük kezdődött, és nem ér véget velük. Nem maradhatnak ki a névsorolvasáson azok a tanárok és földművesek, tudólsok és írók, munkások és mérnökök, akik itt kapták az útravalót az élet küzdelmeihez. Együttesen alakították ki, és képviselik, képviseljük azt a bizonyos elnyűhetetlen, mert mindig újjáélesztő, minden embert becsülő, de önmagunk értékeit hűen ápoló szellemet, amelynek patriotizmusa és internacionalizmusa alkotó egység és serkentő erő. Amiben benne a székelység történelmének minden tanulsága s benne mindaz a szépség, emberség és tisztaság, amit ez a közösség itt, a hegyek karéjában, de oltalmát alig élvezve, századok során önmagából kigyöngyözött... Az iskolától itt sohasem szakadt el végképp a diák. Nem szakadhatunk el mi sem. Számon tartjuk egymást. Tudjuk, ki mit csinál, mit érez. S jólesik, hogy nem kell szégyenkeznünk egymásért. Akadtak közöttünk szerencsésebbek, vagy akiket jobban meggyötört az élet, akadtak magasra törők és az élet átlagában maradt szorgalmasak, de a kollégiumot, annak eszményeit eláruló nem akadt. Mert az mindenekelőtt önmagát árulta volna el.” — A szülőföld, az anyanyelv forró szeretete munkáiban mindenkor egybefonódik más népek tiszteletével, megbecsülésével. Barangolásai során is mindig figyel az erdélyi magyarokkal együttélő románok, németek, ukránok, szerbek életére vagy megidézi a máramarosi zsidóság megindító 1944-es tragédiáját. Nagy vihart kavart szatmári kötetében, a Boltívek teherbírásában elvezet a magyarrá lett Nagykároly környéki svábok közé. „Villányi mérnök azt kérdezi, kik is tehát az asszimilálok. És mi az asszimiláció? Ezen tűnődünk, idők partjain, csendes békességben. Könnyen megegyezünk, a természetes, népi asszimiláció, milden kényszer nélkül, lényegében magánügy. Hiszen éppenséggel engem is valahová a hajdani besenyők közé űzhetne vissza az, aki ezerévékkel nyúlna vksza az őseimért, s a fejalkatommal törődne, nem pedig a lélek, a nyelv, a tudat jegyeivel... Nyilvánvaló az is, hogy visszataszító — mert jellemitelenség! —, ha valaki karrierért ad fe'1 nyelvet, nemzetiséget. Nehezen hihető, hogy új köntösében különb lesz, mint az elhagyott régiben volt! Az Ilyen embernek nem lelke, nyelve, tudata van, hanem — érdekei ... És abban is szívesen egyetértünk, hogy az erőszakos asszimiláció nagyon távol áll minden demokratikus szándéktól, bárminő emberi szabadságtól. Egyébként az efféle nyereség magában hordozza a jóval nagyobb veszteséget. Miiként Jászi Oszkár megállapította: »A történelem nem ismer olyan esetet, hogy az erőszakos asszimiláció sikerrel járna.«” — Tragikus tájon járt szatmári, máramarosi barangolásai során. Ezen a vidéken, Nagymajtényben törött le az író szívéhez közel álló kuruc szabadságharc zászlaja. Miért mégis az író bizakodó hangja barangolása végén? „Csonka, törött boltív Kővártól Má j tényig. Beleborongok, hogy ez a nemes, nagy küzdelem is így bukott el, mint annyi sok fegyveres harc, véráldozat, tiszta szándék és jó reménység. A mohos kő, mintha korám gyűjtené mind a tragédiákat... De ott a másik boltív is fölöttem, fölöttünk a kék ég magasában és lelkünk legmélyén. Ez is végigkísért barangolásomon, Misztótfalutól idáig: az egyéni és közös cselekvés, a művelődés, a betű, a tánc, az anyanyelv, az önkifejezés és önérzet megtartó bizonyossága. Nem mérnökök számították ki e boltív erejét, teherbírását, hanem matematikában gyengébb, de hitben erősebb emberek: tanárok, diákok, garabonciás színjátszók, képíró festők, komor hangú írók és szomjazó olvasók, gyáriak és falusiak, lelkűk és szívük parancsából. Ezért feszül biztosan az ív, még ha az idő ki is tördel belőle egy-egy követ. Kötőanyaga az érzelem és öntudat, ezt üg nem mállaszthatja semmilyen idő. Olyan szilárd és akkora teherbírású — nézek a didergő emlékkőre —, hogy még ezt a másik, vele párhuzamos, de aláhanyatló boltívet, a tragikus történelem súlyát is magára veheti. A jövőt bírják el együtt.” Z. K. 19
