Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-03-02 / 5. szám
Or. Világhy Ernő bemutatja dr. László Gyula professzort a Kölni Német-Magyar Egyetemi és Értelmiségi Kör tagjainak Nem mondom, szép nagy ez a homburgerstrassei lakás, jól megférhet benne a Világhy-házaspár és a három gyermek, a négyesztendős mokány Karcsi, a hatéves cserfes Barbara- Babszi és a legidősebb, a „parancsnok” Feri, de ahhoz mégiscsak kicsiny, hogy kívülük még vagy negyedszáz embert befogadjon. Pedig mégis így történt. Négy-öt esztendeje lehetett, amikor Határ Győző, a Londonban élő magyar író átutazott Kölnön, és élve az alkalommal, dr. Világhy Ernő meghívta: jöjjön el hozzájuk, olvasson fel valamit műveiből. És nemcsak az írót invitálta meg, hanem még egy seregnyi érdeklődő jóbarátot is. — Elhatároztuk ugyanis, hogy kihasználjuk az alkalmat — magyarázza a házigazda —, és hozzáférhetővé tesszük a várható szellemi értékeket minél több ember számára. — Gyorsan átrendeztük a lakást — veszi át a szót a háziasszony, Világhy Kati —, s így egészen kellemesen elfértünk ... — Ha nem is kellemesen, de elfértünk — igazítja ki a férje. — Ezen a pádon ültek, mint a gyerekek, hatan, aztán a fotelekben négyen, meg áthoztuk a többi szobából a székeket... — A baj inkább az volt — mondja tovább a háziasszony —, hogy az ismerősök jó részét nem tudtuk meghívni. Mert, ugye, az ilyesmihez a lakás mégiscsak kicsiny ... — Mivel nincsenek gumiból a falai! A kimaradtak pedig, amikor megtudták, milyen élménytől estek el, megsértődtek — fejezi be a történet első fejezetét Világhy Ernő. Mert ez a sikeres — ahogyan nálunk neveznék — író-olvasó találkozó, a kimaradás miatt megbántódottak tekintélyes száma sugallta a Világhy-házaspárnak a gondolatot: tágítani kell a kereteket, hogy ne húsz-huszonöt, hanem legalább negyven-ötven, esetenként még több érdeklődőt is részeltetni lehessen hasonló élményekben. És így jött létre a Kölni Magyar Művészklub 1981-ben, amely alig egy esztendő múlva már Kölni Német—Magyar Művész Klubra módosította a nevét. Ez a névváltoztatás is a falak, persze a képletesek, kitágítását jelentette, jelezvén, hogy elvárják az összejövetelekre a magyarok német házastársát vagy rokonságát is. Éppen ezért akadtak német nyelvű előadások is, például a svájci Robert Staufferé, aki a kortárs magyar líráról beszélt, pontosabban azokról a magyar költeményekről, amelyeket ő szívesen fordít. Aztán több „született német” festőművész is kiállította már műveit, mintegy az előadás „illusztrálásaként”, így például az Arany Jánosesten egy német szürrealista művész festményei voltak a falakon, s e képeket Arany verseinek inspirációjára alkotta a festő. Talán írnom sem kellene: a műformák és műfajok bősége, az, hogy a művészklub már a kezdet kezdetén nemcsak az írókat és az irodalomkedvelőket, hanem az énekeseket, zenészeket és a zenekedvelőket, a festőket, szobrászokat és a képzőművészet barátait is befogadta — a „falak” újabb kitágításával járt együtt. Hiszen így nemcsak a művészi választék, hanem a választók tábora is gyarapodott. És nemcsak Kölnből jöttek az újabb és újabb érdeklődők, hanem a szomszédos Bergisch Gladbachból is. Persze, az is érdekes, hogyan választják ki Világhyék azt a 250 embert, akiknek a nyomtatott vagy sokszorosított meghívókat elküldik. — Az egyik rész, mintegy negyvenen-ötvenen a saját ismeretségi körünkből valók — mondja Világhy Kati. — A második rész: akiket ők hoznak magukkal, vagy akiknek ők kérnek meghívót küldeni. Az előadások előtt néhány héttel ugyanis rendszerint körbeadunk egy listát: aki úgy véli, hogy ismerősei, barátai közül valakit érdekel a következő program, annak a nevét, címét írja föl. — A harmadik rész forrása meg a kölni telefonkönyv volt — nevet Világhy Ernő. — Kati végiglapozta, kiírta belőle a magyar neveket, címeket. Sokan közülük akkor még nem is tudták, hogy ilyen klub létezik, azóta pedig már kedves jó ismerőseink. — Hány ilyen cím akadt? — firtatom. — Vagy száz. — És hány igazolta vissza a meghívást? — Körülbelül ennek a fele. Aztán bevezettük, hogy aki háromszori meghívásra sem jelentkezik, annak újabb meghívót már nem küldünk. Helyette más kapja. És ez nem azért van így, mert Világhyék sértődősek, hanem mert drága a sokszorosítás és a portó, a klubnak pedig semmi más bevétele nincs, mint a kezdetben öt, ma pedig nyolc márkányi költséghozzájárulás, amit egy-egy résztvevő fizet. És ezért helyiséget sem bérelnek, ha nem muszáj. Soha nem lehet tudni, hogy egy közlekedési dugó, labdarúgó-mérkőzés, felhőszakadás vagy más ok miatt nem jön a közönség, akkor pedig miből fizessék a négy-ötszáz márkányi terembért?! A megoldás, a szerencsés megoldás: az az egyházközség, amelynek Világhyék is tagjai, valóságos művelődési kombináttal rendelkezik, s helyiségeit — akár kicsinyt, akár nagyobbat, mikor mi kell — szívesen „kölcsönzi” a klubnak. Pontosabban fogalmazva: szívesen kölcsönzi a Kölni Német—Magyar Egyetemi és Értelmiségi Körnek is. Éz utóbbi megszületése ismét a „falak” kitágítását jelenti. Vagy talán éppen megfordítva: az értelmiségi kör kiválása a művészklubból a „falak” kitágításának a' következménye. Tucatnyi meghívó fekszik előttem. Tanúskodásuk szerint a Világhy-házaspár 1981. március 27-től 1984. szeptember 22-ig 12 előadást, emlékestet,. irodalmi műsort, kiállítást stb. szervezett. 1981-ben, 1982-ben még csak évi kettőt-kettőt, az utolsó két esztendőben pedig már évi négyet-ötöt. De ez most nem is fontos. A lényeg: a tizenkét programból nyolchoz Magyarországról (egyhez pedig Erdélyből) érkezett az előadó, a művészgárda vagy a tudós. Szerepelt már a klubtagok előtt Hűvösvölgyi Ildikó és Gáti Oszkár. Tartott előadást Czine Mihály és Lőrincze Lajos. Beszélt és énekelt Lukács Margit. Ismertette a magyarok őstörténetét László Gyula. És ami a lényeghez tartozik: — Ezeknek a rendezvényeknek a hatvan-hetven százaléka a Magyarok Világszövetségének a segítségével jött létre. A világszövetség küldte az előadókat, ő intézte az utaztatásukat, fizette az útiköltségüket. Ezt Világhy Gyula mondta. Meg azt is, hogy néhány művész — a klub egyik-másik tagja — ellenezte a Magyarok Világszövetségével kialakult kapcsolatot, a szocialista Magyarországról érkező vendégelőadók és vendégművészek fogadását. Akadt olyan is, aki maga örült a hazulról jött vendégelőadóknak, de nem állta ismerősei szemrehányását: „Hogy lehetsz tagja egy olyan klubnak, amelyik együtt dolgozik a hazai rendszerrel?!” Így tehát működik Kölnben egy művészklub is, egy értelmiségi kör is; az előbbi csak nyugaton élő előadókat hív meg a rendezvényeire, az utóbbi pedig nem tesz különbséget az előadók meghívásakor aszerint, hogy ki, hol él. Csak Világhyék gondja gyarapodott: kétfelé szervezni, kétféle meghívókat sokszorosítani és címezni, mi több tervezni is, lelevelezni az időpontokat, lefoglalni a termeket, dekorálni, fogadni a vendégeket — még elsorolni is sok, hát még csinálni! — Márpedig mindezt egyetlen ember, Kati csinálja! — vallja Világhy Ernő. — Csak azt ne kérdezze tőle, hogy miért teszi. Mert szinte bizonyos, hogy nem tud felelni rá. — De tudóik! Nekem, személy szerint nekem, igényem van arra, hogy ilyen előadásokat halljak. Boldog lennék, persze, ha akadna valaki, aki az egészet tálcára rakná, és fölkínálná nekem, az én dolgom pedig csak az lenne, hogy elmenjek meghallgatni. — Azt hiszem, ezt nem tudják sokan megérteni — mondja csendesen a férje. — Keresik a motivációt, és mivel nem lelik, elkezdik találgatni: „Valami bizonyosan van mögötte!” „Biztosan jól megfizetik, különben, miért dolgozna? !’*" „Valahol valami előnye biztosan származik belőle!” — Ez viszont igaz, mármint hogy előnyöm származik belőle — nevet Világhy Kati. — Én is, mint minden ember, elsősorban önmagámra gondolok. Ha nem tudnék ilyen esteken részt venni, ki sem tudom mondani, mennyire hiányozna! Talán már élni sem tudnék nélkülük. A baj csak az, hogy egyre többféle igénynek kellene eleget tenni. És panaszkodik (vagy éppen ellenkezőleg, dicsekszik talán?), hogy a fiatalok érdeklődési köre más, mint a középgenerációé. Ök nemcsak a magyar múlt, hanem a jelen után is kérdeznek: „Mi változott Magyarországon az utolsó tíz-húsz vagy éppen az utolsó negyven-ötven esztendőben?” — A fiatalok megkérdezték már tőlem — mondja Világhy Kati —, miért nem tartunk afféle „összehasonlító” előadásokat Magyarországról. Kérik, hogy hívjunk meg az írókon, művészeken és tudósokon kívül politikusokat is. Én nem nagyon értek ezekhez a dolgokhoz, de ha van ilyen irányú érdeklődés, akkor talán érdemes lesz megfontolni a dolgot. Majd meglátjuk ... Lehetséges, hogy a közeli jövőben még tovább tágulnak majd azok a bizonyos falak? GARAMI LÄSZLÖ 18
