Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-30 / 22. szám

EGY KÜLÖNÖS KÖNYVRŐL

meg az a kiállítás, amelyen ezeket a műveket láthatják az érdeklődők.

*

Sopronban az egykori evangélikus középiskola (ma Berzsenyi Dániel Gimnázium) fennállásának 425. évfordulója alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek, amelyen részt vett Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára.

*

Cseh Gusztáv kolozsvári grafikusművész történelmi portréiból kiállítás nyílt a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központban. A mintegy hatvan rézkarc többek között Gellért püspököt, Hunyadi Jánost, Mátyás királyt, Dózsa Györgyöt, II. Rákóczi Ferencet, Mikes Kelement, Petőfi Sándort, Arany Jánost, Ady Endrét, a két Bolyait és Bartók Bélát ábrázolja.

*

Tátrai Vilmos Kossuth-díjas hegedűművésznek, egyetemi tanárnak, hangversenymesternek 70. születésnapja alkalmából az Elnöki Tanács — eredményes munkássága elismeréseként — a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetést adományozta.

*Az Elnöki Tanács Dayka Margitnak, születésnapja alkalmából, művészi munkássága elismeréséül, a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta.

'*■

Vámbéry Ármin, a magyar Keletkutatás egyik legjelentősebb tudósa 150 éve született. Az évfordulón megkoszorúzták síremlékét.

*

Selye János professzor, kanadai magyar tudós 75 éves korában meghalt. Életműve méltatására a lap következő számában visszatérünk.

*

A Keresztyén Békekonferencia küldöttsége, élén a szervezet elnökével, dr. Tóth Károly református püspökkel, látogatást tett Javier Perez de Cuellarnál, az ENSZ főtitkáránál, majd Hollai Imrénél, a világszervezet közgyűlésének elnökénél. A látogatáson jelen volt dr. Bartha Tibor református püspök is. A küldöttség részt vett a kelet-európai és az amerikai egyházi vezetők Princetonban (USA) megrendezett tanácskozásán. Dr. Tóth Károly püspök, társelnöke volt a mostani ülésszaknak.

*

A Zsidó Világkongresszus rabbikonferenciáján a magyar rabbikart dr. Salgó László főrabbi és dr. Scheiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója képviselte. Dr. Salgó László a magyar zsidóság vallási életéről, dr. Scheiber Sándor pedig szellemi életéről tartott beszámolót.

Címlapunkon:

Illyés Gyula

FOTÓ: NOVOTTA FERENC

Egy könyv jelent meg ez év áprilisában a bukaresti Sport és Turisztika Kiadó gondozásában. Olcsó tömegkiadvány, ára mindössze nyolc lei, a kézirat engedélye a kolofon szerint 1982. március 15-én kelt. A kötet tartalma négy tanulmány, címadó a sorban a negyedik: Cuvint despre Transilvania, nehéz pontosan fordítani: szó szerint Beszéd — de itt inkább az igehirdetés értelmében — Erdélyről.

A szerző Ion Láncránjan, 54 éves erdélyi születésű prózaíró. Kötetének megjelenése előtt így nyilatkozott az ifjúsági lap, a Scinteia Tineretului 1982. április 11-i irodalmi mellékletében: „... ebben a könyvben a jószomszédság és az országon belüli testvériség nevében szóltam és szólok: jószomszédság és testvériség ugyanis csak ott lehetséges, ahol a tisztelet és megbecsülés kölcsönös, ahol méltányolják az igazságot és igazságosságot.”

A könyv hullámverése átcsapott a határokon, egynémely vonatkozása megdöbbenést és nyugtalanságot keltett a magyar közvéleményben, szenzációt szimatoló érdeklődést másutt. A romániai kritika pedig csaknem osztatlan lelkesedéssel fogadta. Ezért — és csakis ezért! — indokolt az odafigyelés. Itt csak a címadó írással foglalkozom, annak is pusztán bizonyos részleteivel, a fent idézett nyilatkozat szellemében.

Aszerző vallomással kezdi. Erdély — mondja — az ő számára nem egyszerűen a szülőföldet jelenti, hanem a „nagy és olthatatlan szerelmet”, „viharos, drámai múltat”, legfőképpen pedig a „nagy elődöt”, a román parasztot, aki egy volt a földdel, melyből vétetett, s akinek viselete, életmódja, „túlzásoktól mentes vallásossága” mind az „ősiség és igaz nemesség” kétségbevonhatatlan bizonyítéka. A— „paraszti tűzhely” hátterében pedig ott van Erdély, a „mélyen búgó kagyló, amelynek belsejében zeng és kiált, énekel vagy haragosan fortyog az ország lelke”.

Noha az olvasó anakronisztikusnak érezheti, mégis kár volna mosolyogni a patétikus túlzásokon. Közép-Kelet-Európa irodalmi múltja tele van ilyen túlzásokkal. Mi is gondolhatunk akár Szabó Dezső „tragikus” és „megtartó” falujára; de gondolnunk kell a frázisköltészetre is, egykori iskoláskönyvek általánosító áltárgyilagosságára, amely szerint a magyar „büszke tartása, méltóságteljes mozgása, színpompás viselete mindjárt elárulja az igazi nemes fajtát”.

De Láncránjan, mint mondja, nem kíván „a túlzások lejtőjére” csúszni; ám — teszi hozzá — az önmérséklet nála semmiféle „álinternacionalizmust” vagy „neokozmopolitizmust” nem jelent, eszébe sem jut kedvébe járni „mindenféle aljas honi vagy külországi söpredéknek”. Sejtelmes szöveg következik ezután egy „kifinomult és álnok formákban” jelentkező „új irredentizmusról”, amely „szítja a régi ellentéteket, az imperializmus malmára hajtja a vizet, s árt mind a románság, mind az együtt élő népek érdekeinek”. Aztán megint dühbe gurul a szerző: .. e nép ... állandó létét

ezen az istenáldotta tájon csak azok vonhatják kétségbe, akik megszokták, hogy örökös gálád viszonyban éljenek nemcsak velünk, de az egész világgal...”

Egy idő után megint tárgyilagosabb hangra vált. Erdély — állapítja meg — mindenkor ádáz társadalmi és nemzetiségi küzdelmek színtere volt; mégis, „az idők folyamán egyre erősödött a természetes társadalmi egység” a különböző nemzetiségű alsóbb rétegekben. Ajánlatos ápolni „a múltnak e pozitív csíráit’ — mondja — ,)és hűnek maradni az ősi román örökséghez, a toleranciához”. De „az egyik népnek a másik iránti nemes érzelmei a semmibe hullnak”, ha elmarad „a kölcsönösségen alapuló válasz”: „mert — teszi hozzá — vannak, akik szemtől szembe egységről, testvériségről beszélnek, hátuk mögött pedig a galádság tőrét rázzák”.

^■áncránjan megállapítja, hogy „a mai idők, társadalmi és politikai különbözőségeikkel együtt, bizonyos mértékben hasonlítanak az első világháború utánihoz ..., amikor állandóan újjal mutogattak Erdély felé.” Hogy kétségünk ne legyen, miről van szó, elismeri: „a kortárs Magyarország szocialista ország, akárcsak Románia.” A tüstént ezután következő szöveget már kénytelen vagyok teljes terjedelemben idézni: „Éppen ezért hangzanak furcsán egy fontos fórumon, 1966- ban, Budapesten az ilyen szavak: ,A trianoni szerződés imperialista diktátum volt, amely Magyarországot szétszakította, Erdélyt Romániának ítélte’, s ezt az egyáltalán nem igazságos, több mint megalapozatlan gondolatot ugyanaz a szónok újra elmondja a Helsinki Konferencián: ,Századunk ban az első világháború hiábavaló áldozatai után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent'

— ezúttal nemcsak Romániára, de más országokra is utalván, ám anélkül, hogy elmondaná: Magyarország — a ,Nagy Magyarország’ vagy ,Ezeréves Magyarország’ — egy adott pillanatban idegen területeket uralt, amelyeknek nemzetei

— románok, szlávok, horvátok és csehek (?) — meghaladták a tulajdonképpeni magyar lélekszámot.”

A „szónok” — ez csak a helsinki utalás alapján derül ki — Kádár János, az MSZMP KB első titkára. S mivel Láncránjan gondolatmenete nem hagy kétséget, érdemes ellenőrizni Láncránjan idézeteit. Nos, az első miatt átkutattam a sajtóarchívumokat. Hadd tegyem hozzá: akkor még csak a románul idézett szöveg hiteles „visszafordítása” miatt hisz a tényeket rögzítő megállapítások semmi valótlanságot nem tartalmaznak. De az 1966-os év anyagában ezt a mondatot nem találtam. Azaz: két helyen találtam valamit, amiben dereng némi hasonlóság. Érdemes mindkettőt felidézni. Az egyik: Kádár János 1966. augusztus 1-én nyilatkozik az UPI amerikai hírügynökség tudósítójának, s a kérdésre — „Van-e a Magyar Népköztársaságnak valamilyen területi problémája?” — a következőket feleli: „Erről az jut eszembe, hogy az első világháború után a versailles-i és a Magyarország területét megcsonkító trianoni imperialista diktátumoknak Wilson, az Egyesült Államok akkori elnöke volt a fő inspirálója ... Az imperialisták ,területrendezéseinek’ célja mindenkor a rablás, a népek közötti viszály elhintése, a népek megosztása és egymás elleni kijátszása volt. Mi, kommunisták, pedig azért küzdünk, hogy ez az imperialisták számára egyszer és mindenkorra lehetetlenné váljék.' A másik nyilatkozat valóban fontos fórumon hangzott el 1966-ban: az az MSZMP IX. kongresszusán. Íme: „Hazánk és népünk századokon át idegenek elnyomottja, a magyar uralkodó osztály pedig az ország területén élő nemzetiségek elnyomója volt. Az első világháború utáni imperialista trianoni diktátum ürügyül szolgált arra, hogy az uralkodó osztályok a végletekig csigázzák a nacionalista, soviniszta szenvedélyeket, a szomszéd népek elleni gyűlölködést.”

Nézzük most Láncránjan második idézetét. Ez a mondat valóban elhangzott 1975-ben az Európai Biztonsági Értekezlet záróülésén. Kádár János itt a következőket mondotta: „Mi annak a magyar népnek a küldötteiként veszünk részt ezen a történelmi jelentőségű tanácskozáson, amely államot alapítva 1100 éve él a Duna—Tisza táján, Európa közepén, így múltunk és jövőnk egyaránt az itt élő népek sorsához kötődik. Meggyőződésünk, hogy Európa minden népének legfőbb kívánsága a béke. Ha lehetséges, még fokozottabban így van ez a magyar nép esetében, amely évszázadokon át a hadak útjának keresztezési pontján élt és mérhetetlen véráldozatokat hozott, hogy fennmaradhasson és megőrizze államát a fenyegető pusztulással szemben. Századunkban az első világháború hiábavaló áldozatai után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent, a második világháborúban urai bűnéből a rossz oldalon vérezve elvesztette felnőtt lakosságának nyolc százalékát és az ország romhalmazzá vált.”

Kádár János valóban trianoni diktátumról beszélt, s hitem szerint semmi okunk, hogy ne értsünk egyet Leninnel, aki a versailles-i békerendszert a gyönge nemzetekkel szembeni kegyetlen erőszaknak bélyegezte. De Kádár János azon a bizonyos helsinki konferencián egyebet is mondott, ami nyilván elkerülte Láncránjan figyelmét: „Az államok kapcsolatait szabályozó elvek — mint a szuverén egyenlőség, az erőszaktól való tartózkodás, a határok sérthetetlensége és a többi alapelv — tiszteletben tartása és gyakorlati érvényesülése megfelel a résztvevő 35 különböző állam érdekeinek, biztosítja a békét. Betartásukkal száműzhetjük földrészünkről a háborút, a fegyveres konfliktusokat. A Magyar Népköztársaság kész

3