Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-07-15 / 14. szám

Oárálba burkolóztak a mohácsi öreg fűzfák, a parázs is sápadozott, a békáik újabb esőt hívogattak, mi meg arról beszélgettünk, hogy vajon ki lehetett az első dunai vizenjáró. A halászok bizonygatták, hogy arrafelé — mióta világ a világ — mindig termettek halászok, hajósok, pákászok. Régész barátom a kőkori emberről mesélt, aki már ismerte a csónak titkát. Azt persze senki nem tudja, hány ezredév telt el, amíg a víztől ösztönösen rettegő ősember a folyóba taszította és meglovagolta az első villámsújtotta fatörzset, és hány újabb évezred, amíg kezdetleges eszközeivel kiégette, kivájta az egyfatörzs csónakot, tudományosan a monoxylont, vagy ahogy a magyar népnyelvben él: a bödönhajót.

Bödönhajó... magyar népnyelv ... — kapja föl fejét az olvasó. Ügy bizony! A partmenti fövenyből előkerült, fatörzsből kivájt vízijárművek kísérteties hasonlóságot mutatnak a halászok, pákászok, vízimolnárok századunk elejéig használt egyfatörzs csónakjaival, a bödöruhajókkal. Nem történt más, mint az emberiség ősi találmányai, például az emelő, az ék vagy a kerék esetében: ami egyszerű és mégis tökéletes, azon kár változtatni. Így adódott, hogy a kőkori csónak egyik kései utóda a Szabolcs megyei Anarcs községben még 1926-ban is szolgált. (Rajzát a Dunáról szóló sorozat első írásában, a Magyar Hírek 7. számában közöltük.) De vízre merészkedtek őseink az „ántiidőkben” számtalan más alkalmatosságon is: szálfákból összefogott tutajon, nádból font kasban, állati bőrből készült tömlőkön. Honfoglaló eleink is ez utóbbit alkalmazták vándorlásaik során. Napnyugatnak vonuló őseink nem használhatták víziútnak a jobbára észak—déli irányú eurázsiai folyókat, hajózási tudományuk így kimerült az átkelésben, úsztatásban, ideiglenes hidak építésében. Végleges hazánkban aztán rákényszerültek a vízi szállításra és ez annál is könnyebb volt, mert az itt talált őslakosság még nem felejtette el a rómaiak hajózási tudományát.

Persze régész barátom még többet is mesélt volna a dunai hajózásról, a régmúlt időkről, de hát ott a Dunaparti füzek, nyárfák alatt nem tudományos tanácskozás folyt. A valamikori vizenjárók utódaival beszélgettünk, azokkal, akik — iha nem is könyvből — mégis a legjobban ismerik a folyót. Tudják, hol lapul a harcsa, ismerik a vasérccel fölfelé fújtató uszálykaravánökat, a faárut, követ, sódert szállító hajók útját. Az ember és a

víz olykor derűs, olykor szomorú, de mindenképp örök kapcsolatáról, a folyó leikéről tőlük tudtam meg a legtöbbet.

T^una menti kóborlásaim alatt nem találtam olyan falut, községet vagy várost, ahol ne élne egy-egy kiszolgált hajóslegény, tengert látott matróz, megöregedett kapitány — és egy sem volt közülük, aki a víztől távol húzta volna föl házát. A Duna haláláig vonzza az embert. Hányán mesélték, hogy megcsöndesedve, kicsit tán meg is öregedve, hiába adtak szárazföldi életre a fejüket, a szívük mégis visszahúzza mindannyiukat a szálkásra sikált fedélzetre, és ha kiülnek a vízpartra, bizony irigykedve nézik az új tájakra, új kalandokra igyekvő hajósokat. Mert a Duna vízi országútja kaland is, nem csak kemény munka. Izgalmas kerülgetni a zátonyokat, küszködni az al-dunai sebes vízzel, izgalmas kikötni új városban, megismerkedni új emberekkel. Ezért más, vállalkozóbb, érdeklődőbb, barátkozóbb, beszédesebb a Duna menti ember. A dunaföldvári, a paksi piacot, vásárt „jegyezte” a nép, errefelé hamar rájöttek az emberek, hogy érdemes piacra termelni, egyik kertészkedő falu a másikat érte, és így van ez most is. És nem csak azért, mert a Duna öntözővizet ad, inkább a hajósoknak köszönhetően, akik megjárták az Al-Dunát a Fekete-tengerig, eljutották „hegymenetben” Regenáburgig, és amit láttak, hallottak továbbadták az otthoniaknak. Mert az öreg Duna nem csak kavicsot, homokot görget országról országra — mellékesen ez sem lebecsülendő dolog, hisz évi 5 millió tonnáról van szó — hanem a hátán barangoló hajósok révén ismereteket, tudást, dalokat, életmódot csereberél évezredek óta a Duna menti népek javára. Történelmi adatok bizonyítják, hogy a folyó mentén vándorló, háborúk elől menekülő, egymás országába települt népek hogyan terjesztették a szőlőkultúrát, nemesítették egymást a Duna menti dalok, táncok, népi motívumok, amelyek meglelése a muzsikában, népviseletben, építkezésben, szokásokban hálás feladata a mai néprajz- és népzenekutatóknak is. Hogy csak egyetlen példát említsek: a török pusztítás után elnéptelenedett Hajós községbe Württemberg tartományból bárkákon ereszkedtek alá a mai hajós svábok ősei, és hozták magukkal szokásaikat, népművészetüket, dalaikat, táncaikat. Gazdagabb lett ezzel a magyar folklór? Minden bizonnyal. Hogy írta a legnagyobb magyar, Széchenyi István: „Legyen a Duna kapu más népek, más országok felé.”

— Hajózzanak csak minél többen a mi vizeinken, hasznunk van abból mindegyikünknek — mondja az öreg gátőr Ásványrárón, a Szigetközben. A gát lábánál épült házban beszélgetünk, mutatja a falon, hogy 1954-ben meddig ért a víz. Még most is ráncba szalad a homloka, ha erről esik szó. A faluban alig maradt ép ház, állami kölcsönnel építettek újjá mindent.

— Mi is úgy jártunk, mint valamikor Szeged. Az is az árvíznek köszönheti, hogy szép, rendezett várossá vált. Nofene — tolja fejebúbjára a micisapkát — milyen hivatalosan beszélek. Pedig csak annyit kellene mondanom, hogy nagy bajban voltunk, és segítettek rajtunk, nem kell ezt cifrázni, a mostani világban ez így van rendjén. Tudja, rettenetes napok voltak azok 54-iben. Aki mozdulni tudott, kinn volt a gátaknál. És kegyetlen dolog úgy hordani a homokzsákot, úgy dolgozni inunkszakadtáig, hogy közben látjuk: tehetetlenek vagyunk. Látni, hogy a töltés alatt szivárog a víz, aztán elkezd folydogálni, majd feltör a buzgár, kisvártatva karvastagságban lövell a víz, és hiába kerítjük körül, hiába próbáljuk eltöm rú a nyílást, a mázsás homokzsákot úgy köpi ki, mint a gyerek a cseresznyemagot. Szakadt rólunk a víz, karikák ugráltak a szemünk előtt, a tenyerünkön már alig volt bőr — mégis a Duna győzött. Végül már kétembernyi magasba szökött föl a zavaros víz, és egy óra múlva átszakadt a gát. Tudja, hogy a Szigetköz kavicságyon nyugszik, járja a víz — ha magas a Duna, úgy spriccel ki a víz a kavics közül, mint amikor szivacsot markol az ember. 'De, ami elmúlt, elmúlt. Volt persze néhány meleg napunk a 65-ös nagy árvízkor is, de akkor a gátak kitették magukért. Most meg már nem kell félni a Dunától, teméntelen pénzt költöttek a védelemre, a gátőr dolga csak fürkészni, hogy nem furkászolták-e össze a gátat a pockok, pézsmapatkányok, mert az ilyen kis likakból is lehet 'baj, ha a víz utat talál magának benne áradáskor.

Bősy Lőrinc — mert így hívják a gátőrt — elkísér a

Duna-partra, fotós kollégám kedvéért még az új cipőjét is fölveszi. A községen át sétálunk a vizügyesek kikötőjéig — kerékpárját maga mellett tolja, ha elbúcsúzunk, szemleútra indul. Amíg sétálunk, arról beszélgetünk, mennyit ugratják a neve miatt. Amióta hozzáfogtak a Bős (Galbcsikovó) — Nagymarosi vízlépcsőrendszer építéséhez, tréfából azt terjesztik, hogy róla nevezték el az építkezést. A kikötőben — vén nyárfa árnyékában — pihen a kitűzchajó. Hogy miért kitűző? A mindentudó gátőr elmagyarázza, hogy a szakemberek ezzel járják a folyót, felderítik a zátonyokat — itt a szigetközi szakaszon bőven van —, és kijelölik, kitűzik a hajók biztonságos útját.

— Magának nem tűnt még föl — mutat Bősy Lőrinc a kishajón lobogó nemzetiszínű zászlóra —, hogy minden hajón zászló van? Az autókon, vonatokon miért nincs? Talán ez is azt jelképezi, hogy a víz a legnemzetibb, mégis legnemzetközibb országút.

Igen, országút, folytonosan változó országút. Mert ahogy Herakleitosz szerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, úgy kétszer nem mehetünk el ugyanazon táj mellett. Itt új kemping nyílik, amott ostornyeles világítást kap a Duna-parti utca, másutt hétvégi házaik, horgásztanyák nőnek ki a földiből. Egy valamikori, csigadíszes orrtőkéjű gabonaszállító dereglye legényei igencsak csodálkoznak az éjszakai Duna fényszabdalta vizén. Lábatlan, Nyergesújfalu, Esztergom és persze Budapest fényein, az egykori Pentele, a mai Dunaújváros rőt kóhóvillanásain, vagy a legutóbbi években épült százhalombattai olajfinomító fényihálóján. Egy hajóskapitány mesélte, hogy kedvenc szórakozása nézegetni a Duna-kanyar vikendházait, nyaralóit és a szép lassan elúszó táj legszebb házai közül válogatni. Persze a sajátjánál úgysem talál szebbet — mondja —, mert az a zebcgényi „vityilló” ha nem is nagy, arra jó lesz, hogy öreg korában a mai vizenjáró álmodozhasson a hajdani utazásokról. Beszélgetés közben szó esik régi, híres kapitányokról, közülük egyet jegyeztem meg, bizonyos Hencz Ferencet, aki a „Szent László”-val járt a húszas évékben a szentendrei Duna-ágban, és jó néhány fuldoklót személyesen mentett ki a vízből ruhástul zuhintva magát a folyóba. De nem csak erről volt nevezetes, 'hanem két dakszlijáról és szelídített majmáról, „akik" gyakran a gazdájukat is kiszorították a parancsnoki kabinból.

S a mai kapitányok? Nagy tudású, vízhez, az egyre újabb és korszerűbb hajókhoz kitűnően értő emberek, akik csak azzal nincsenek kibékülve, hogy a magyar vállalatok kevés munkát adnak a hajósoknak, szívesebben szállíttatnak vasúton vagy teherautón. Pedig a magyar hajósoknak jó hírük van a világban, tengeri hajóink alig győzik a megrendelést, üresen soha nem mennek egyik kikötőből a másikba. Csak a magyar megrendelések csordogálnak gyéren. De mindannyian abban reménykednek, hogy egyszer csak ráébrednek a magyar szállíttatok is, hogy a vizen érdemes árut továbbítani, különösen néhány év múlva, amikor kialakul az egységes dunai víziútrendszer és akár teherihajókkal is eljuttathatják a magyar árut tengertől tengerig. „A Dunából kell megcsinálni Európa fő vízi útvonalát” — mondta Széchenyi István száz-egynehány éve, és ez ma igazabb, mint valaha

Nemzeti kincsünk a nagy folyó magyar szakasza, ez a 400 kilométeres kék országút. Földek, városok szomját oltó, halászoknak zsákmányt, horgászoknak időtöltést, üdülőknek pihenést, építőknek kavicsot, fáradtaknak enyhet adó víz. Ugye, mennyi mindenről kellene még mesélnem? Idegenforgalmi tervekről, az itthoniaknak és külföldieknek élmény nyújtó part menti kempingekről, a halászokról, akiknél jobban senki nem ismeri a halászlé titkát, régészekről, akik egymás után simogatják ki a földből történelmünk emlékeit, a mérnökökről, munkásokról, akik Bős—'Nagymaros között új arcot adnak a vén folyónak és energiát mindannyiunknak, fényt, hőt, gyárakat tápláló elektromos áramot. Minderről mesélnem kellene, látnom kellene. És még egy dolgot szeretnék — bár ez talán már nem tartozik a kedves olvasóra — elmenni egy hétre valahová a Duna partjára, nagyokat úszni, napozni, nézni a vizet, hogy elmondhassam, amit már most biztosan tudok: könnyű megszeretni ezt a szeszélyes, mégis könnyen baráttá szelídülő folyót, amely minden pillanatban más arcát mutatja, mégis maga az állandóság. Egyetlen szóval: A DUNA.