Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-03-01 / 5. szám
A 2000-dik év közelít, csak az utolsó tized van még hátra. Egy negyed század telt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között. A stratégia minden tudománya az elavult tanok könyvtárába van betéve. A huszonöt éves ifjak mosolyogva nézik végig a „régiségek és furcsaságok” múzeumaiba lerakott emberölő gépeket, miknek egykori rendeltetését a félkezű hadastyán magyarázza nekik, boszankodva nagyon, hogy ifjak a nagy vérontó csaták leírásain nem lelkesülnek többé. * * * 1999-ben már ezekről csak a tréfás adoma-gyűjtemény emlékezik. Azt pedig, hogy valaha az emberek egymást nemzetiség, nyelvkülönbség miatt gyűlölték, .hogy egymással a lexicon és grammatica miatt háborút viseltek, ép olyan álomnak tartja most már minden ember, mint a középkori vallásháborút; hasztalan újra elaludni, azt az álmot nem álmodja vissza senki többé. A gyors közlekedés, a kereskedelmi összeköttetések úgy amalgamázták az emberiséget, hogy a térképre festett határok nem határai többé a jó barátságnak, minden nemzet minden országban keresi érdekeit, kénytelen meghonosulni ott, a hol azt megtalálta, s mindegyiknek okosabb dolga van, mint hogy a másikat fenyegesse. Iparkodik tanulni egymástól, keres helyet a fölösleges pénzének, vagy pénzt az új vállalatainak; minden nép hitelezője is, adósa is a másiknak: pere van egymással elég: de az is összekötő kapocs; hanem háborúja nincsen; mert az „nem üzlet”. Hanem van a helyett egy sokkal nagyobb feladata az összes művelt világnak. És ennek létrehozására csakugyan minden nemzet egyetértő közreműködése szükséges. A háború nem volt az utolsó öldöklő angyal a földön. Még ezt nem volt elég a Horeb hegy sziklái alá eltemetni a hatalmas Mihály arkangyalnak: itt maradt két hatalmas társa: „a dögvész és az éhség”. E két pusztító daemonnal megvívni a harczot: ez a nagyobbik küzdelem! A világrészeket végigpusztító dögvészek nemeiről rég megállapodott nézeteik voltak az orvostan kitűnő vezérszellemeinek. A kholera bölcsője a Ganges és Indus mocsárlankasága, az Amerikában dúló sárgaláz sárkányfészke, a La Plata, Orinoco, Amazon és Szent-Lőrincz óriás folyamok végtelen ingovány-vidéke. E két rém maga minden évben megjelen a maga dézsmájáért s elviszi az emberiség egy tizedét. Harmadik a keleti dögvész. Ez Ázsia és Afrika hőségaszalta pusztáiban növekszik nagyra. Az influenzát, a mellbajok csíráját az orosz sivatagok eresztik Európára. Az egész civilizált világ előtt egy óriási feladat állt: megváltoztatni éghajlatot és időjárást az egész földön. Minden művelt nép egyetértésével hozzá fogtak már az örök béke megkötése esztendejében az óriás világfolyamatok szabályozásához, a keletindiai és délamerikai mocsárvidékek kiszárításához. * * * S mindez óriási nagy vállalatok, a népóriások vállvetett közremunkálása mellett befejezésükhöz közelítettek már a második millennium vége felé. Azonkívül szinte minden nemzet közreműködésével haladt előre a föld újra befásítása; a pálmaerdőtől kezdve a fenyőig minden sivatag új tenyészetet kapott. A kétezredik évre egy nagy igazi jubileum várt: a milliomodik egy millió fának elültetése a földön. Egy billió fát ültettek huszonöt év alatt! ötszázezer négyszög mérföldnyi sivatag pusztákon. A kenyérkereset megkönnyebbítése, az állandó katonáskodás megszüntetése, a papi nőtlenség eltörlése, a házasságkötés és felbontás polgári ügyvitele új, nyugodtabb rendet hozott be a társas életbe, a családi viszonyokba, s ez átalakulás egész légióját a betegségeknek söpörte ki a civilizált világból, mik eddig orvosoknak és című fejezetből kuruzslószereknek annyi hírt szereztek. Ekkor aztán az újszülötteknek sem halt el kétharmada az első három évben. Hanem ennek a nagy egészségnek azután az lett a következése, hogy az emberiség erősen elkezdett szaporodni. Egy német tudós kiszámította, hogy ha száz esztendeig nem lenne se háború, se döghalál a világon, annyira felszaporodnék az emberiség, hogy nem találna többé ennivalót. Tehát szükséges ez a pusztító két angyal, hogy helyet csináljon közöttünk, különben egymást esszük meg. * • • Uraim! Műitészek! Államférfiak! Akadémikusok! Nevessetek ki. De én kimondom, hogy az a korszak, melynek nem lesz „világtörténete”, sokkal fényesebb korszaka lesz a világtörténetnek, mint az, mely diadalmas harczokkal van tele. A világtörténet, melynek szakaszait háborúk képezik: tudott más arczot adni a földnek. Kopárrá tudta azt tenni. Ninive, Palmyra, Babylon, Trója, Jeruzsálem, Carthago, nemcsak népeiket temeték el romjai alá, hanem vidékük növényzetét is. Az ősparadicsom, a tejjel-mézzel folyó Kanahán, az emberiség bölcsője, Ázsia tárháza átalakult a hódítók nyomdokain homokpusztává; a paloták és a pálmák együtt vesztek el, s a sárgunyhó és a bogáncs együtt nőttek ki helyükbe. Még a kis Izlandnak is jutott egy darab a világtörténetből. Egykor fenyőerdők koszorúzták hegyeit, s völgyeiben gabonát termesztettek; a mint a normannok vaskeze leigázta, elpusztultak ez erdők, nem termett több gabona rajta; most már csak cserjét nevel és burgonyát. A túlsó félteke is beszél az emberi átalakításról a földnek. Az inkák palotáit, az azték kultúra földét benőtte az őserdő. Az óvilág országainak temetője a homokpuszta, az újvilágé az erdő. Nem elég nagy feladat lesz-e egy újabb ezredév számára feltörni e temetőket s újra élő világot alkotni belőlük? Erre áldozni észt, verítéket, pénzt, — egyesült erővel. Jókai Mór — Horovitz Lipót festménye után Ez nem egy negyedszázad munkája lesz. A lefolyt huszonöt év csak kezdetnek volt jó. Az átalakítás munkája lassú a földnél s vele egy lépést tart az átalakítandó népeké. Együtt megy végbe mind a kettő. Előbb az emberi tökély legmagasabb fokán álló nemzetek, az iparűzés, gépészet, gyárak művelt népe tanítja meg a hozzá legközelebb eső népet, a földmívelőt, hogyan kell a puszta tenyeréből aranyat termeszteni? Azután a földmívelő nép talál maga alatt állót, a pásztornépet, a baromőrizőt, azt oktatja bele lassan a földmívelésbe. A pásztornép szelídebb foglalkozását terjeszti a vadászatból élő fajok közt, s még a bölénykergető indiánnak is akad tanítványa; még kilencz millióra megy az emberevő népek száma s azokra nézve is egy lépcső az emberi nagys?lg magasához, ha megtanítja őket valaki, hogy embertárs helyett a vadakat űzze. címerének nyomára akadni... Jókai szívesen tovább háborgott volna, de tudomásul kellett vennie, hogy a dualista világban a magyar függetlenség — különösen nemzetközi téren — álom. Külföldön, az osztrák—magyar követségeken és konzulátusokon senki sem beszél magyarul, a kétfejű sas rég bekapta a magyar címert. De az öregúr mégsem hagyta annyiban a dolgot. Lerajzolt egy szabályos magyar címert, kipingálta szépen színesre, és kiküldte Amerikába, hogy a következő Jókai-könyvön, amely tavaszra jelenik meg, már ez legyen. Doobledayék jóvá akarták tenni a makacs író sérelmét. Az új könyvről lehagyták a kétfejű sast, és gyönyörű magyar címert szerkesztettek rá. Piros, fehér, zöld, kék, arany — minden szinpompázott a két mezőre osztott címerpajzson. Az egyik mezőben volt halom is, meg folyó is, meg kettős kereszt is, a másik mezőben viszont egy kígyós nyelvű, zászlós farkú, csodaszép aranyoroszlán. Jókai megkapta a könyvet és felhördült. Aztán legyintett egyet. Amerikába akkortájt hónapokig tartott a posta. Az ő élete már nem elég hoszszú ahhoz, hogy a jenkiket heraldikára megtanítsa. Hiszen, ha Jókai nem lett volna olyan mérges, talán eszébe jutott volna, hogy idehaza is csinált vele a nyomda bolondságokat — nem is kicsit. Egy éve se múlt, hogy megszűnt a Nemzet, amelynek ő volt a főszerkesztője. Ott történt, hogy a szerkesztő harapós, ellenzéki hangú vezércikket kanyaritott, öt sűrűn telerótt kutyanyelven, amelynek utolsó mondatából ez a dühös kis mondat fityegett ki: „Ezt pedig most komolyan kérdezzük a kormánytól”. A cikk megírása után a szerkesztő nyomdába küldte a kéziratot. Mivel még valami beszélnivalója lett volna a főszerkesztővel, az utolsó oldalra odafirkantotta: „A nyomdában van még Jókai?" Azt nem jegyezte fel n krónika, hogy vajon a nyomdában volt-e adott alkalommal Jókai vagy sem. Tény, hogy másnap a Nemzet vezércikkének utolsó mondata így hangzott: „Ezt pedig most komolyan kérdezzük a kormánytól, a nyomdában van még Jókai?” Protekció. Nem tudom, mikor bimbózott először magyar földön, biztosan az ősidőkben. Mert a századfordulón már régen virágjában állott. Olyan tekintélyes és gyenge szívű embernek, mint Jókai, bőven volt része benne. Már nem úgy, hogy őt protezsáltak, hanem úgy, hogy neki kellett protezsálnia. Ennek a miniszternek egy jó szót, kedves Móric bátyám, annak a miniszternek egy jó szót... szeretném, ha az újság ezt megírná, vagy ezt nem írná meg ... kellene a fiamnak, a nejemnek, az öcsémnek, a komámnak valami állás a városnál, a megyénél, a csendőrségnél, a rendőrségnél — neked csak egy szavadba kerül... És Jókai nem tudott ellenállom. Pirult mindig egy kicsit, mikor az ajánlólevelet megírta. Mégis illenék megkurrentálni, ki fia-borja tulajdonképpen a protezsált egyén. Mit csinált, mit tud, mire való...? De akkor kérdezni kellene, kutatni kellene, idő kellene — ej, majd máskor ... Egy ilyen protekció-csömörös hangulatban kopogtatott rá valaki. Azért írom, hogy valaki, mert Jókai se tudta pontosan, hogy kicsoda. Valaki küldte, valahogyan idecsöppent — itt volt. Itt volt, és ajánlólevelet kért egy miniszterhez. Kinevezés ügyében ... A szívélyesség évtizedes híréből nehéz kievickélni. Fogja áldozatát, mint a hínár. Pedig Jókait, egy-két méltatlan protezsálás után, nagyon mardosta a lelkiismeret. Az ember merő emberségből félrevezeti embertársát ... Nem jó ez így... Vendége reménykedő arccal állt előtte. — Móric bátyámnak csak egy szavába kerül...' Az öregúr hirtelen elszánta magát. Leült az íróasztalához, bevágta a pennát a tintatartóba, és szép, finom, aggkorában sem táncoló betűivel a következő levelet irta: „Kedves barátom! Itt küldöm hozzád — nem tudom én: kit, akar az, nem tudom én: mit, csinálj vele, te tudod, hogy mit. Jókai Mór." (Békés István: Űj magyar anekdotakincs) S a sivatagok feltámasztása is ily egymásutáni munka. A lecsapolt Orinocomocsár földére rögtön czukorgyárt, gyapotszövőgyárt lehet építeni; ott a czukornád s gyapot rögtön honára talál. Az Amur-melléki, a délszibériai puszta lomha folyamait csak átszelésekkel gyorsabb folyásra kell hozni, s iszapfedte vidékeiknek rögtön neki feszíthetik az ekét, s hol a múlt század legnagyobb természettudósa Humboldt, embermagasnyi fűtengert látott maga előtt, bokornyi virágligetekkel, ott épen olyan magasan fog nőni a kalászos kenyér-növény, s hét lábnyi magas liget lesz a tengeri búza. Hanem, a hol a homok az úr, a nagy afrikai sivatagokon, ott már meg van nehezítve az emberi munka, s csak a vaskitartás az, mely legyőzi a nehézségét. E halott-birodalmat darabról-darabra kell visszafoglalni a fogva tartó daemontól, a Chamsintól; az öldöklő s eltemető forró széltől. Jókai Mór édesanyja. Lent: Jókai ifjúkori képe Novotta Ferenc felvételei és reprodukciói
