Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-12-12 / 25. szám
VÁCI FÜST Vácról azt mondták régen: itt vagy szél fúj, vagy harangoznak. Harmadik eset is adódott: szélfúvásban harangoztak. A Dunáról mindig fújt a szél. S annyi volt a templom; mindenekelőtt a váci székesegyház. Ehhez meg azt kapcsolta a váci humor, hogy itt van a székesegyház, no meg a székes fegyház, amelyben a székes jelző arra utalt, hogy itt ülni kell. A Duna pedig, ha akarom, itt van, de ha úgy akarom, nincs is itt. A nagy folyóról, amely egyik oldalon végigkíséri a váci házakat, egy anekdota járta régen. A Duna-parti villatulajdonos ezekkel a szavakkal ajánlotta eladó villáját: — Ha fürödni akar, itt van a Duna. A kert öntözésére itt a Duna. Télen, korcsolyázáskor, itt a Duna. Evezni akar, itt a Duna, horgászni akar, itt a Duna. Mosáshoz lágy víz kell — itt a Duna. Jeget akar eltenni, itt a Duna. Akár lábvizet is vehet a teraszról — itt a Duna. — És tavaszkor, áradáskor — kérdezte a vevőjelölt — nem okoz bajt a közeli Duna? — Hol van ide a Duna?! — felelte a villatulajdonos. A nevezetes, hű folyót, a Duna vizét pedig így tanította az egykori váci híres líceum matematika- és kémiatanára: — A víz vegytani képlete H20. Nagyszerű ital! Jó, tiszta, egészséges és olcsó, de én sohasem iszom. Ezek a régi váciak még azt állították, hogy a szem a lélek, az orr azonban a gége tükre. Ha nem vizet ittak, mivel öblögették a. férfigigákat? A híres váci borral. Az is megtörtént, hogy vizes borral. A váci betért egyszer egy korcsmároshoz, aki nem kímélte a vizet. Bort rendelt, ivott, észrevette, hogy a bor — vizes. A korcsmáros így mentegetőzött: — Én, kérem, hozzá sem nyúltam, én, kérem, nem kereszteltem a bort. Hanem, tetszik tudni, szüretkor nagy felhőszakadás volt nálunk. Ezt az anekdotázó, a vizet csak a tanári katedrán tanító, nagyevő és borivó Vácot — ahol a híres borkereskedő Reismann Ignácnak egyetlen feleségtől huszonhárom gyermeke volt — már régen, nagyon régen elfújta a szél. Már el is felejtették, talán még az öregek is Reismann Ignác régi szólásmondását, amelyet akkor használt, ha éjjel zajra riadt fel abban a szobában, ahol a kicsinyek kettesével-hármasával aludtak ágyukban. Ilyenkor félálmosan csak ennyit kérdezett: — Hány esett le már megint? A Dunáról ugyan még bőven fúj a szél, Vácra majdnem mindig harangkondulás közben érkezem, megvan még a székesegyház és a székes fegyház, de az új, a mai Vácra már nem jellemző sem a harangszó, sem a szélfúvás, hanem a füst. Az anekdotázó, kaszinózó, nagy borivó régi kisváros a Dunakanyar gyárvárosává fejlődött az elmúlt huszonöt esztendő alatt. Olyan üzemek vannak itt, mint a Fortévá izmosodott régi filmgyár, a Dunai Hajógyár meg a DCM néven emlegetett új Dunai Cement- és Mészmű, s a kisváros lakosságának döntő többsége nem a földekre jár el vagy Budapestre jár be kenyeret keresni, hanem a filmgyárban, a hajógyárban, a cementműben, a váci kötöttárugyárban, a fonógyárban vagy az Egyesült Izzó váci tévéképcső-üzemében dolgozik. Olyan változás ment végbe itt huszonöt esztendő alatt, mintha egy. alvó magyar kisváros, mondjuk például Tokaj, Sümeg vagy‘Szigetvár máról holnapra eregetni kezdené a gyári füstöt. Az a gyári füst, amely mindenütt jelen van Vácott, s fehér szemcséi veL elszáll a Duna felé, nem kékes, nem fekete, nem szürke, hanem'fehér füst, itt mindent a cement pora lep, be. A váci cementgyár felépítése, hogy egy-két számot is említsünk, két és fél milliárd forintba került, a gépi berendezés egy részét Lengyelország, Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság szállította. Magyarország évente körülbelül 2,8 millió tonna cementet gyárt, ebből 1 millió tonna termelése esik Vácra. Ez az egymillió tonna cement azután beköltözik panelekbe, betonelemekbe, házakba, gyárakba, villákba, nyaralókba, olyannyira, hogy napjainkban Vác építi Magyarországnak több mint az egyharmadát. A kedélyeskedő, anekdotázó, kaszinózó régi kisváros, a dunai szél, a harangszó városkája a magyar építőanyag-ipar egyik vára lett. Ez a vár sem termel ugyan elég cementet, mert az ország a 2,8 millió tonna cementtermelés mellett cementbehozatalra szorul. Egy-két év múlva azonban belép a termelésbe Bere-Váci Ssz mend, az is megemeli 1 millió tonnával a cementtermelést, de hogy ezzel végleg megszűnnének cementgondjaink, nem állíthatjuk. Mert nem csupán a termelés nő, hanem az építkezés szükséglete is, s ami ma elégnek tűnik, holnapra már kevés. Soha még a történelem folyamán nem épült ilyen szenvedélyesen, ilyen egész országra kiterjedően a magyarok hazája. Az országnak több mint az egyharmada váci cementtel építkezik, s az amatőröknek több mint a fele váci Forte filmmel fényképez. Eddig csak fekete-fehér felvételek készültek, de 1969-ben a váci Forte Fotókémiai Gyár 2500 tekercs színes filmet osztott szét az amatőrök közt, s miután a többség kedvezően nyilatkozott, megkezdődött a színes filmek gyártása is. A Forte gyár készítményeit negyven országba szállítják, s negyven országban használják. Váci cementtel építkezünk, váci filmmel fényképezünk, de hogy váci hajón siklunk a Duna vizén, azt már nem állíthatjuk, mert a váci hajók nagy része külföldi megrendelésre készül. A Dunai Hajógyárban készült a világ első alumínium hajója. Egyiptomtól Norvégiáig szállítunk, s a váci gyár közlése szerint Afrika több taván és folyóján váci vízibuszokkal szállítják az utasokat, de váci vízibusz közlekedik — összesen kettő, egyenként 220 személy szállítására alkalmas — Velence vizein is. A váci üzemet Dunai Hajógyárnak nevezik ugyan, de Vác nem csupán hajókat gyárt, a váci üzemben készül — mint mondják — a világon a legtöbb motorkerékpár-oldalkocsi. A mitfárerek mindenesetre magyar oldalkocsin utaznak. A gyárban egy másik arculatot is kialakítottak: a „magyar” fémből, az alumíniumból teherautó-felépítményeket készítenek. Vác a váci püspökről, a váci pléhkrisztusról — nóta is szól róla —, a székesegyházról, a székes fegyházról meg a váci vidámságról volt nevezetes régen. Most másról is nevezetes már. Vác ugyanott áll, mint régen, híre azonban kitágult, s szétfeszítve az országhatárokat, de még a kontinens határait is, eljutott más világrészekbe is. Ruffy Péter MŰVELT Ügy tűnik, hogy napjainkban, a tudományos ismeretek robbanásszerű gyarapodásának és fénysebességgel való terjedésének korában egy emberi közösség műveltségi fokának meghatározása rendkívül nehéz és bonyolult feladat. Még a statisztika sem nyújt megbízható segítséget, mert hiszen egy város lakosságának ismereteit, a szellemi haladásban való részvételét legfeljebb megközelíteni lehet az iskolai végzettség számszerű meghatározásával, hűségesen és pontosan kifejezni azonban vajmi körülményes, mert az iskola megalapozza ugyan növendékeinek műveltségét, az ismeretek azonban gyorsan változnak. Vác, a festői fekvésű s hangulatában bizonyos ódon nyugalmat árasztó városka falai között 250 évvel ezelőtt már jeles humanista gimnázium működött, amelynek tanítványai közé tartozott Madách Imre, később Dugonics András, Beöthy László, Bérczy Károly, Komjáth Jenő, Lenhossék József, Lotz Károly. Lehetett véletlen, mégis van abban valami jelképes, hogy 1945 januárjában, amikor még háború volt Budapesten és az ország nyugati felében, ebben az ősi gimnáziumban megkezdődött a tanítás és két sebtiben beüvegezett áblakú tanteremben új arcok is feltűntek az iskolapadban. Az iskolában, amely két és fél évszázadon át jószerint a megyei és a városi urak gyermekeit nevelte, megjelentek a váci plebejusok fiai, elkezdődöt egy új iskolaprogram megvalósítása, a csendes Dunaparti városka és kedvelt nyaralóhely hozzálátott a műveltség olyan arányú terjesztéséhez, amelyhez fogható példát keveset találni az egész magyar oktatásügy történetében. Az egykor meglehetősen zárkózott s bizonyos elkülönüléssel hivalkodó diákváros — persze nem Sárospatak, Pécs vagy Debrecen rangjának megfelelő értelemben — elkezdett olyanfajta iskolaváros lenni, amely azt a láthatatlan, de annál szigorúbb elvet tűzte maga elé, hogy a város valamennyi lakóját magasabb műveltségi színvonalra emelje, mint amilyen szinten valaha is állott. Talán ott kezdődött az embermüvelés roppant vállalkozása, hogy a legalsó lépcsőfokot rendkívül szélesre húzták, olyan óvodai hálózatot építettek ki, amely lehetővé tette, hogy minden tíz váci kisgyerekből kilenc óvodába járjon 3—6 éves korában, szakképzett nevelők vezetésével ismerkedjék meg az emberi műveltség alapjaival. Volt abban valami megindító s egyben tiszteletet parancsoló mohóság, ahogyan Vác hozzálátott iskolái számának gyarapításához, minden oktatásra alkalmas épületet megostromolva és az ifjúság tanításának szolgálatába állítva. Így lett a második világháborús katonai kórházból és laktanyából általános iskola, így vált Herczeg Ferenc romba dőlt villája a váci víziúttörők otthona, amelynek társadalmi munkával felépített helyiségeiből kisarjadt és kirajzott a magyar víziúttörőmozgalom. Az író villájának partjáról indultak azok az apró hajók, amelyeken a kisdiákok bejárták Magyarország összes hajózható vizeit. Abban is van valami jelkép, hogy a váci gyerekek onnan rajzottak ki hajós kalandozásaikra, ahol az író fiatalkori vitorláskalandozásainak történetét megörökítette a „Szelek szárnyán” című írásában. Attól a ködös, 45-ös januári naptól számítva, amikor a váci gimnáziumban fellépett a katedrára a tanár s elkezdte magyarázni a számok csodálatos rendjét, a magyar történelem sorsfordulóit és a magyar irodalom bőségét, Vácott, mint valami jó humuszban, gyorsan növekedni kezdtek az iskolák s a kor igénye szerint váltak részben a humán műveltség, részben a műszaki ismeretek és tudományok váraivá. Érdemes összevetni e fejlődés kapcsán két körülményt. Vác lakossága nem változott s nem növekedett olyan arányban, mint például Székesfehérvár lakossága, ahol a népesség a város iparosodása révén megkétszereződött, ugyanakkor azonban a váci iskolák befogadóképessége, a tanulók létszáma két-háromszorosára, néhol az ötszörösére emelkedett. A létszám azonban szintén nem tartozik a teljességgel megbízható számadási tételek közé. Vác művelődési forradalmának mérlegeléséhez vizsgálnunk kell a tartalmat és minőséget is. Miképpen gazdagodott az egész városi közösség azzal, hogy iskolás korú gyermekei s a környéki falvak tanulni vágyó gyermekei minden korlátozás 12
