Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-04-15 / 8. szám
t It A négy nemzedék közös új otthona (Gábor Viktor felvételei) • - . 1:1 ............... HiWélC Utf K : ^BtSiSSäriäSsiiltBiiiäsiil Egy család — négy nemzedék — hat lélek ... A nagymama éppen 75 esztendős. Fia 42, felesége 38 éves. Menyecskelányuk a minap töltötte be a huszadikat, a kisebbik lány, Marika, 14 éves múlt. A család negyedik nemzedéke, Bruszt József né kislánya, félesztendős. A négy generáció egyben megegyezik: foglalkozásuk, megélhetésük valamennyiüket — közvetlenül vagy közvetve — a földhöz köti. De persze a nagymama már kiöregedett a mezei munkáiból, ő a háztartást vezeti; a családfő, Wittenberger Lőrinc, a villánykövesdi Üj Élet Termelőszövetkezet szőlészeti brigádvezetője; a felesége a szőlőoltványtermelő brigád tagja; a menyecskelány a szövetkezet könyvelője; húga pedig most végzi a mohácsi mezőgazdasági technikum első osztályát. Ha diplomát szerez — úgy tervezi — Villánykövesdre jön vissza agronómusnak. A család dédelgetett kedvence, a félesztendős baba pedig... Nos, ő még semmit sem árul el magáról... Természetesen a viselet is különböző. A nagymama és Wittenbergerné népviseletet hord: sokszoknyát, kendőt és a kendő alatt befonva, kontybakötve a hajuk. Wittenberger Lőrinc félig-meddig városiasán öltözködik: a csizmanadrág fölött bőrkabát, fején sísapkát visel. A két lánynak már a legújabb divat diktál: rövid, dauerolt hajat, divatos kardigánt, modernvonalú’ télikabátot hordanak. A kiejtésük sem egyforma. A nagymama — akár a többi villánykövesdi öreg — csak anyanyelvét, a németet beszéli. Wittenbergerné — mint a legtöbb korabeli asszony — erősen töri a magyart. A családfő beszédén alig érzik valami idegenség, többet forgott társaságban, gyakrabban járt a városba, mint a felesége, A két lány viszont már legalább olyan kitűnően beszél magyarul, mint németül. Iskolai végzettségük: a nagymama három elemit járt, Wittenbergerné négyet, a férje hatot. A nagylánynak már közgazdasági technikumi érettségije van, a kislánynak mezőgazdasági technikusi diplomája lesz. És ki tudja, a negyedik nemzedék, a pici lány, nem végez-e majd egyetemet? És végül még egy különbözőség: hogyan használják fel a család tagjai szabadidejüket, ami körülbelül azonos? A nagymama szomszédot üldögél. A családfő moziba jár, poharazgat, olykor-olykor elővesz egy-egy szőlészeti szakkönyvet, és azt böngészi. Felesége rosszul érzi magát a moziban, a rengeteg ember között, inkább televíziót néz és még inkább lefekszik aludni, mert mindig fáradt. A menyecskelány színházba jár meg moziba, és nagyon sokat olvas. Kedves költője Petőfi és Ady, kedves írója Mikszáth és Gárdonyi. A kisebbik lány inkább táncol, sétálgat, kirakatot néz, igaz —< a falu könyvtárosának tanúsága szerint — ő is elolvasott tavaly 52 kötetnyi könyvet. Nem különös? Ahogyan nézem és hallgatom őket, hátukat — beleértve a gőgicsélő pici lányt is — a legharmonikusabb család. Pedig ahány családtag, annyiféle hangszeren, annyiféle hangszínben szólaltatja meg ezt a harmóniát... A harmadik nemzedék: Marika az iskolában és Bruszt Józsefné kedves könyveivel Wittenbergerék cselédemberek voltak a felszabadulás előtt. Életük első, nagyobbik fele hozzászoktatta őket a pihenés nélkül való szakadatlan gürcöléshez. Munka után álomba zuhanni — ez a legjobb, ez a legcélszerűbb. Ezt diktálta az ész Is, a természetes életfenntartás ösztöne is. Azután a nemzetiségi elkülönülés, ami az otthonukhoz kötött asszonyoknál csak hatványozódott. A német ajkú lakosság — nemcsak Villánykövesden — zárt szigetként élt, nem vegyült és nem barátkozott, de még csak nem is közeledett a magyarokhoz. És mivel nem beszélték a magyar nyelvet, elzárták magukat a könyvtől is, a mozitól is, a színháztól is. Német könyv pedig annak idején nem volt, és ha lett volna, a tájszólást beszélő svábok éppúgy nem értették a »-hochdeutsch«-ot, mint a magyart. Persze, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Nem lehet mindent, a nemzedékek közötti különbözőségek valamennyi eredőjét a régmúltból, a felszabadulás előtti időkből levezetni. Már csak azért sem lehet, mert a felszabadulás óta 18 esztendő telt el. A villánykövesdi emberek több mint 10 éve együtt, egy termelőszövetkezetben dolgoznak, legyenek németek vagy magyarok, volt cselédek, vagy egykori módosgazdák. És az elzárkózás is feloldódott. A közös munka közelebb hozta egymáshoz az együtt, közös célért munkálkodókat, s ma már bizony nehéz lenne Wittenbergerék középső két nemzedékének baráti körét bármiféle nemzetiségi vagy vagyoni szempont szerint meghatározni... * Hosszan elbeszélgetünk és a hallottakból megragad bennem néhány mondat: — Amikor én iskolába jártam — mondja a nagyobbik lány —, az osztályból egyedül én mentem középiskolába. — Az én 26 iskolatársnőm közül — replikázik a kisebbik — csak ketten nem tanulnak tovább! Aztán megszólal Wittenbergerné: — Bár olyan lenne Marika, mint a nagyobbik lányom! Az mindig olvasott, ez meg csak flangírozna és táncolna! — De amikor én akkora voltam, mint Mari most — szól vissza Brusztné —, akkor mir-A szőlőoltviny-veaszök hozták Wittenbergern« «20 munkaegységét dig azért kaptam fejmosást, mert sokat bújtam a könyvet. A dunna alatt elemlámpa világánál olvastam, hogy ne vegyétek észre! Apró disszonancia a nagy családi harmóniában! De kiderül belőle, hogy a továbbtanulás és olvasás — ami nyolc esztendeje még kivétel vagy éppen bűn volt — ma már szinte- szabály és erény. És ez egyben azt is jelenti, hogy napjainkban is tovább fokozódnak a különbségek a nemzedékek, sőt, nemcsak a nemzedékek, hanem a korosztályok között. A felszabadulás előtti fiatalság megragadt a maximum hat eleminél, a mai húszesztendősök a nyolc általános iskolai végzettségnél, a mai tizenöt-tizenhat esztendősök pedig sorrarendre érettségit szereznek, egyetemet végeznek, ha szabad Marika korosztályának példájából általánosítanom. Wittenberger Lőrinc így vélekedik: — Az jó, hogy mindenki tanulni akar valamit, csak kevés lesz az erőpótlás. Mert aki már tanult, érettségizett, hiába jön haza, A nagymama nem akar kapát fogni a kezébe. És a szőlőt azért nem lehet csak géppel művelni, a szőlővesszőt meg az íróasztal mellett oltani! — És aki nem tanul tovább? Mert akad itt bizonyára ilyen is?! — Az meg szakmát akar tanulni, és tanul is a szövetkezetben. Vagy gépre kéri magát. A nehezebb munka meg az idősebbekre marad ... És igy aztán az idősebbek, még ha akarnák is, nem pótolhatják az önhibájukon kívül mulasztottakat. Ezért tanul csak egy, egyetlenegy felnőtt Villánykövesden az esti technikumban, ezért fáradt mindig Wittenbergerné és ezért riadozik a könyvtől a brigádvezető férj. Ezért is, másért is. Wittenbergerné csendesen panaszolja, hogy a fiatalok nem gondolnak a jövővel, nem igyekeznek, nem takarékoskodnak úgy, mint ők. Lám, néki 620 munkaegysége van, 24 000 forintot keresett tavaly, X-nek viszont csak 380, Y-nak meg csak 290 ... — De miért hajtanánk magunkat ennyire? — kérdi, vagyis inkább vádolja a lánya. — Mi is élni akarunk, nemcsak robotolni! — Mi talán nem élünk? — pöröl az anyja. — Hát csak a tánc meg a könyv meg a színház az élet? — Nem. Nem csak a tánc meg a könyv meg a színház az élet. De nem is csak a munka! A vita zajlik, beleszól a nagymama, az apa, a mama, a menyecskelány meg a húga is. Csak a negyedik nemzedék hallgat: a pici már alszik. A nagymama csendesebb szóra int bennünket, Wittenbergerné megigazítja a csöppségen a takarót, Brusztné, a mama, elárnyékolja a lámpát A negyedik nemzedék álmára vigyáz a többi három. Ismét teljes a harmónia. És talán teljes lesz benne is, ebben a nyugodtan álmodó emberpalántában, hisz amire ő felnő, teljessé lesz körötte is a munka, a művelődés és a szórakozás harmóniája. GARAMI LÁSZLÓ Wittenberger Lőrinc birodalma: a borpince A negyedik wittenberger-nemzedék
